Matyó kátyú

A Paks elleni döccenést tegnap este követte az első tényleges defekt a tavaszi hadjáratban – 1:0-ás vereséget szenvedtünk Mezőkövesden a fejhangú kiskakas csapatától. Ez nem jó hír, és nézni sem volt az az eseményeket, de ami valahol még fájóbb, az az, hogy én pl. annyira meg sem voltam lepődve (az alap szomorúságon-bosszúságon túl). Igazándiból már a Paks és a Kaposvár elleni döcögő-szenvedő, ötlettelen küzdelmekben is benne volt az előjele, hogy megint gond van a kreatív szállal nálunk, és az olyan ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne diktálni, ott akadhat a bakelit a lemezjátszón. Hát most akadt is, és a Honvéd-indulók sorát hirtelen egy gyógyvízszagú kövesdi sramli váltotta föl. Ez pedig minden, csak nem zenei füleinknek.

De visszautalhatunk Hanta idei tavaszi vesszőparipájára is. Statisztikáiról, infografikáiról (is) elhíresült blogtársam hetek óta mantrázza, hogy ha nem mi lőjük az első gólt, akkor bizony nagy arányban mi ülünk fel a meccs végére a szopórollerre. És tényleg – az egy szem őszi, Fradi elleni fordítást leszámítva max egy-egy döntetlen jön ki nagy néha (Paks otthon, Kecsó otthon) az ilyen helyzetekből. Tegnap pedig a még gyakoribb végkifejlet – a vereség. Miért?

Rossi tegnapi nyilatkozatában a szerencsét is tetemre hívta, no nem olyan irritálóan, mint egyes hazai kollegái, inkább csak keresve a válaszokat a „miért a vereség?” kérdésre, és a több ok (mentális problémák, rossz helyzetkihasználás) mellett jutott el az „of course we need luck, too” alapvetésig. Tegnap valóban nem állt mindig mellettünk Fortuna asszony, Lupoli 2 kapufája a példa, de a kapu előtti kavarodásokkor az irányzékunk beállításánál (Boti… Filip… Báló…) inkább a koncentrációnkat kéne kárhoztatni, nem a szerencsét, ha a kezünket a szívünkre tesszük.

Akárcsak a gólnál. „Ez mi volt?„ – kérdezte a Csapdlecsacsi-ban Szacsvay László Gáspár Sándort az orcájába kapott frontális szódásszifon-habadagot köpködve, és kérdeztük ugyanezt most mi az oldalvonal mellett, mikor a semmiből Menugong gólt vert. A védelem bizony bealudt, és bár az est hősének kikiáltott Bognár Stefi valóban szemfüles volt, talán nem ártott volna figyelni a bírónak itt is arra, hogy honnan végzi el a szabadot a kis bongyor harcos, és nem csak minket vegzálni az ilyen helyzetekkor. Persze ez most amolyan poszt-vereség kocsmai hőzöngés tőlem, de azért talán valami van ebben is.

Pozitívum most nincs sok. Szabi a 60. percig olyan volt, mint idén mindig, dolga alig, aztán néha hajmereszt, viszont az emberhátrányunk alatt elposszant, és 3-4 olyan védést hozott le, amiért annak idején az új VezérÁdi jelzőt aggattuk rá. Aztán még dicsérhetem Ignját, és… talán Jobot, akinek (beadásait és utolsó passzait leszámítva) voltak értékelhető megmozdulásai. A húzóember-hiány ismét fájóan kijött: Bálint 20 percekre tűnik el a mezőnyben, kicsiFilip sokszor önző és öncélú (jobbal rávert szabija volt a mélypont), Bóna bának nem most jött el „a” meccse, pedig első félidei lövőhelyzetekor azt hittem, most érkezik az áttörés – de csak Horváth kezébe emelt. Az Uralkodó árnyéka önmagának idén, Hidi a sok dicséret után elkezdett visszaszürkülni a klasszik tartományába, Zsiva az első 10 percben egészen tetszett, aztán be is sült… A  cserék közül Daud nem váltott meg világot, Lupoli pedig első 5 perce után (nyomorék ollózási kísérlet, piacon medvehagymára vadászó kisnyugdíjas poroszkálás) két kapufával és több jobb megmozdulással jelezte, hogy szívesen tenne egy próbát az „e tavaszi Martinez” pályázatunkon való elindulásra. De valljuk meg, ha négy Kemi védésnek és két Lupo kapufának kell örülnünk 3 jobb Job passz mellett, akkor ne csodálkozzunk, hogy 0 ponttal térünk haza a kövesdi „katlanból”.

A sajtón Véber még megrázta a pofonfát („Nem tudom, hogy előttem az olasz mester mit nyilatkozott, bár sejtem, és akkor nem értek vele egyet. Megérdemelt győzelmet arattunk…„; „az előbb a folyosón Kemenes Szabolcs korrektül elismerte, hogy 1 kapura lövésük volt„), bizonyítva hogy győzni sem tud méltósággal (azt, hogy vereség után totál elvész a kontroll és lemegy alpáriba, azt már  egy hete is bemutatta – sokadjára). Rossiról pedig fentebb már beszéltünk.

Hát nagyjából ezek a kövesdi péntek konklúziói, valamint az, hogy merészebb tavaszi álmaink kaptak egy pici léket, de nem véglegeset. Sok keresztbeverés jön még, nekünk pedig kezdődnek azok a meccsek ahol általában jobban szereplünk, hisz kreatív fellépés helyett hajtás és szigorú kontrák kellenek, arra pedig megvannak a gyors embereink és már végre a gólérzékeny rutinrókák is. Szóval még bármi is kijöhet 3.-8. hely között ebből a tavaszból, és szerencsére a szenvedős meccseket letudtuk, azon meg kár lamentálni, hogy mi lett volna, ha az ilyen Pápa/Mezőkövesd/Kecsó meccseket is behúznánk – akkor bajnokok lennénk, de ahhoz egy más keret kéne. Ezzel a mostanival ezt tudjuk. És végül is, az elmúlt 10-15 évet nézve ez se kevés. Persze jó lenne, ha nem azt kéne hallgatni Kemenestől, hogy kisBogesz a magyar Xavi, hanem Báló álompasszain csámcsognánk – de ki tudja, lehet, hogy egyszer az is eljön. Mezőkövesdet és társait pedig erre az idényre felejtsük el – elég volt az ilyen nulla csapatok elleni vidéki túrákból, ahol rendre ostobán beárazzuk magunkat.

Most jöjjenek a kemény meccsek.

Fotók: honvedfc.hu, blikk.hu.