Ki nyer ma? Játék és muzsika 90 percben

Aki felkérdez: Nyíregyháza-Spartacus.

Aki válaszol: Pietro Vierchowod és szabadcsapata (=azok a játékosok akik benn voltak az öltözőben mikor őt bemutatták másfél hónapja, mint azt a győri sajtótájról tudjuk).

És hogy mit hoz a meccs? Tényleg fogalmunk sincs. Fél ötkor jön a válasz.

Hetek óta nagyobbnál nagyobb kérdőjeleket vizionálunk Kispestre itt a posztjainkban, olvasóink-kommentelőink pedig egyre sötétebb képeket festenek maguknak és tárnak elénk hozzászólásaikban. Pedig annyira nem tragikus a helyzet, csak hát, ha összességében nézzük a mostani zavaróbb apróbb jeleket az elmúlt x év sok-sok zavaró apróbb jeleivel együtt, ezeket összekapcsolva, akkor nem egy nyugodt meccselőtti Gurigázás képe rémlik fel előttünk, sokkal inkább egy olyan idény réme, amikor hajunkat tépjük a korzókorlátnál, a Kanyarban, a tribünön, vagy kiábrándultabb sorstársaink a tv előtt ülve. De ne felejtsük el a közeg pszichológiáját sem: több olyan idényünk volt már, amikor totális nihilt, vagy épp kénköves pokolba aláhullásunkat prediktáltuk itt a blogon, legyen szó akár olvasóról, akár posztszerzőről – legutóbb épp a tavalyi hazai, ‘kövesd elleni zakó után, bőven kiesést sejtve az év végére és kövér nulla pontot az október-novemberi meccsdömpingből. Aztán okt végén már arról értekeztünk szinte, hogy ha még jönne 1-2 jó középpályás vagy csatár, tavasszal jöhet az újabb dobogó.

Lehet, érdemes lenne idén is kivárnunk? Évek óta tisztában, sőt, tisztáBBan vagyunk a Hemy éra (főleg a Cordellával dúsított verziója) minden hátrányával és pozitívumával, mégis úgy lökjük magunkat a nihilista vergődésbe minden egyes klasszikus megnyilvánulásakor az említett negatívumoknak, mintha akkor szembesülnénk vele először. Jójó, csúsztatok, mert inkább egyfajta sokéves telítődés van nálunk, de a lényeget szerintem értitek. És halló, most nem azt akarom ebből kihozni, hogy törődjünk bele mindenbe, ostoba kis droidokként járuljunk kéthetente a hotdogoltár elé, tapsoljunk a mégoly nézhetetlen teljesítményeknek is, és annak, amikor majd ez lesz a kezdőnk: Colucci – Mugambe, Vranjics, Solomon, King- Bende-Bende, Mancini, Kocic, Baccal – Kosztics, Alezzori, egyáltalán nem! Csak ha veszünk egy mély levegőt, és próbálunk tiszta fejjel nézni a mostani idényre, esélyekre (Alcit, Mellót látva NEHÉZ, KUTYA NEHÉZ….), akkor talán kicsit higgadtabb képet is alkothatunk (?)

Kezdek olyan lenni, mint Hanta, felhozok egy témát, összeveszek magammal, meggyőzöm magam, végül bizonytalanabb vagyok, mint a poszt elején. Úgy látszik, túl régóta nyomjuk együtt ezt a blogot. Szmájli.

Visszatérve a fő gondolatmenetre, az idei idény kapcsán én a 2010-es ősszel látok némi rokonságot. Tele vagyunk (elsőre) gázosnak tűnő légiósokkal, de csapatnak mégis van határozott játéka., és egy stabil kerete. Az, hogy ez a játék nem sok szépséget tartalmaz, hát azzal nem tudok vitatkozni, no de ez majd évek múlva úgyis letisztul, max VW mester bekerül a moralesi polcra a kollektív emlékezetben, akit nem sírunk vissza, de amíg Massimo itt volt, addig a csípőficamos Rouani, a bántóan pofók Rufino, az akkor még a belgä-t idézve „nemérthozzádilettáns” Danilo ellenére, a kopasz semmirekellő Alfi Lacalle ellenére, a ki-tudja-miért-igazoltuk Jocó Sztokics ellenére is drukkoltunk a csapatnak, sőt, bronzközelben izgultunk is értük rendesen. (Mondjuk az az állapot tartott vagy két hétig, hogy aztán önjáró csődbejelentés jöjjön Moralestől, betegemberazedzőnk-blog Papa H.-től). Lehet idén is ez kéne?

Behúzódni a csigaházunkba és várni, kivárni, hogy mi lesz ebből. Ha VW bukik, Hemingway úgyis elküldi; ha VW befárad, maga megy el, és akkor jöhet az újabb (meddő) reménykedés egy jobb koncepcióért. Ha meg VW beindul, úgyse az érdekel majd minket, hogy miért Mello és miért nem Boti – drukkolunk a jó helyezésért.

Sajnos megint ellent kell mondjak magamnak. Én Morales alatt iszonyat rezignált lettem a csapat iránt, és most nagyon is érdekelne, hogy Botit lássam Mello helyett. csak egy a különbség: bármennyire is  erodálódik a kép, Vierchowod még azért ikon(szerűség) a szemeben és még kitartok mellette, bár még 1-2 olyan nyilatkozat, amit lenyomott nekem Győrben, és akkor én is végleg besírok otthon a ’95-ös kék Juve away-mezemben. De most még nem…

…nem ám, mert ma pl. jön egy újabb újonc, aki ellen igaz, nehezebb lesz, mint a Dunaferr ellen, mert

• megzuhant a védelmünk (Alci eltiltva, Mello egyelőre fogalmatlan),
• a Nyíregy ügyesen igazolt a nyáron,
• a győri utolsó negyedórás betli benn lehet a lábakban,
• Csábi Jocó nyilván bizonyítana ellenünk.

Ugyanakkor

• Alci hiánya kábé nyereség, a Mello-szerű légiósok pont ilyenkor játszanak egy nagyot,
• a Bohócban lehet még valakire mondani, hogy ügyesen igazol? Van értelme? Nincs.
• a győri betli doppingolólag is hathat,
• Csábi Jocó olyan, mint Sisa-tréner: egy czukk, rendes vendég, aki Kispesten nem fog nyerni. Max döntetlen.

Mondjuk annak se örülnénk.

Búcsúzóul legyen itt a kezdő, amit én kinézek VW mesterből

Kemenes- King, Ignja, Baráth, Mello – Vécsei, Godoy, Nagy Gergő – Job, Gyula, Holender;

illetve ahogy én küldeném ki a srácokat

Kemenes – Baráth, Ignja, Mello, Fejes – Godoy, Hidi, Nagy Gergő – Vécsei – Gyula, Kandia.

Fél ötkor találkozunk.