Ahogy az már lenni szokott az elmúlt években, a hosszabb szüneteket hosszú és unalmas számsorokkal ütjük el. Idén azonban annyiban különbözünk a korábbiaktól, hogy kivételesen nem azt keressük, hogy mitől vagyunk olyan jók, hanem, hogy mitől ilyen rosszak. A számokat, ahogy eddig is mindig, az InStat szolgáltatta.

Csapat

Kezdjük mindjárt mindenki kedvencével, a labdabirtoklással és a passzhatékonysággal. Guardiola unalmas Barcelonája óta valamiért elterjedt a futballvilágban, hogy csak ez számít, mert akinél a labda, az lövi a gólt. Hát nem.

Emlékezhetünk Rossi mister alatt, különösen az első évében, amíg itt volt az ész (Cosimo Inguscio), addig csak elvétve volt nálunk a játékszer (hozsánna néked Nemzeti Sport, hogy ébren tartod ezt a remek szót) (szavat), mégis mi lőttünk az NB I-ben az egyik legtöbbször kapura, és mi voltunk a leghatékonyabbak is, aminek a vége egy bronz lett. Szóval a birtoklás és a futball nem egy és ugyanaz. Ámbár.

Azért ámbár, mert idény közben volt nálunk egy edzőváltás. A VW/Cordella-éra 10 meccse után következett Jasper és Csábi hét próbálkozása, ami ha nem egy és ugyanannyi, de azért összevetésre érdekes lehet.

Az összevetések mindig a Jasper/Csábi időszakhoz képest értendők.

Érdekes számok. Az már mindjárt látszik, hogy labdabirtoklásban hatalmasat léptünk előre. Korábban nagyjából kiegyenlített volt a mutató az aktuális ellenfelekhez képest (természetesen aggregálva), újabban viszont inkább mi dominálunk. A legnagyobb probléma persze az, hogy hiába a tili-toli – lásd. a pontos passzok száma is jelentősen emelkedett -, ha nem lövünk gólt.

Ugye?

VW alatt meccsenként 0,8 gólt lőttünk, azóta nagyjából a felét! Ez elképesztő, miközben a kapott gólok száma nem zuhant vissza ennyire drasztikusan. Lehet jönni azzal, hogy jó, de a Fradi, Videoton, Kecskemét (tudjuk, nekünk az) és a Paks komolyabb ellenfél, de nem érdemes. Az első tíz meccs 1 pontos átlaga 0,43-ra zuhant, vagyis minden második meccsen jön össze egy nyamvadék döntetlen.

Miközben akadnak biztató jelek, és ezzel vissza is kanyarodnék a birtokláshoz. Meccsenként mintegy hat és fél perccel többet van nálunk a labda, mint az ellenfélnél, mégsem tudunk mit kezdeni vele. Oké, a kaput eltaláló lövéseink száma drasztikusan, mintegy a negyedével megugrott, de ha leátlagoljuk a birtoklást és a lövéseket, akkor azt látjuk, nagy változás nem történt, minden időarányos.

Nem akarok nagy szavakat mondani, és nem akarok találgatni sem, de néha olyan érzésem van, hogy a keret egyik része a csapat ellen játszik. Egyelőre bizonyítékaim még nincsenek, nagyon a számok elemzésének elején tartunk, de nagyon, de nagyon remélem, hogy nem igazolódik be a tippem. Mert tippem azért van.

Olyan azért ne legyen már, hogy a 13. helyen állva dominálunk a meccseken (erre ráerősít a Nemzeti Sport minapi összegzése is), miközben gólt nem lövünk, pontot nem szerzünk. Én kezdtem azzal, hogy nem kell isteníteni Guardiolát, és a személyéhez társított labdatartós maszlagot, de ez itt kérem az NB I., ahol nagyon kicsi is sokat számíthat, vagy éppen nem. Felteszem tehát a kérdést: kívülről nézve szarok vagyunk akár az ellenfelünk, miközben a mutatók mellettünk szólnak, és mégsem nyerünk. Mi lehet az oka?

Játékosok

Megint vissza a pontos passzokra. Láthattuk, darabra megvannak, jó lenni viszont tudni, hogy hol képződnek. Sajnos az InStat publikusan hozzáférhető rendszere nem közli a kilenc részre felosztott pálya szerinti adatokat, csak az összesítettet, így nekünk nem maradt más, mint a játékosok posztjaiból kiindulni.

Az átlag 90 játékpercre értendő. A táblázat fejlécére pozicionálva a megjelenő kis nyíllal újra lehet rendezi az adatokat az átlag szerint rangsorolva.

Lássunk egy sorrendet. A Csábi Jocó alatt mellőzött Portilla volt a mi kis Xavink, ha lehet mondani. 90 játékpercre vetítve átlagosan 56,2 pontos passzal messze dominálta a játékunkat. Alig tíz meccset játszott, ezeken összesen nyolc pontot szereztünk, és az összesen lőtt 12 gólunkból ötöt. Ha nem játszott akkor öt pontot szereztünk és lőttünk hét gólt. Szóval igazából mindegy a jelenléte.

A következő helyeken Vidovic (51,7), Alcibiade (46,4), Godoy (46,6), Baráth (44,1), Hidi (40,3), Kosnic (38,6), Kristi (38,1), Ikenne-King (36,7), Ignjatovic (35,9), Nagy Gergő (35,3) és Vécsei (31,7) található. Vagyis Törpilla után jön tíz védekező felfogású játékos, és csak azt követően valaki, aki dominánsan előre játszik. Magyarán bárhogy cserélgetjük magunkat hátul, a labdát ott fogjuk úgyis járatni. A legszebb, hogy Gyulánál (17.9) még Szabi (19,5) is többet van játékban.

Valami tehát nagyon nem megy, és az pedig a támadás. Jó, nem mondtam valami nagyot, egy Honvéd nagyon ritkán szokott 17 meccsen mindössze 12 gólt lőni, vagyis ezen nem nagyon van mit magyarázni. De azért kéne.

Az kevés, hogy nálunk a labda, járatjuk hátul, majd amikor csinálni is kéne vele valamit, ami konstruktív, akkor kész, vége. Például egész ősszel összesen hét gólpasszt adtunk, és nem volt olyan játékos, aki kettőt vállalt volna. Teljesen véletlenszerűek vagyunk előre irányban. Még a lövésig eljutunk, de sokszor az sem több, mint valahol a tizenhatos előteréből egy eldurrantott semmiség, ami talán még a kapuig sem jut el, vagy ha igen, az a kapu a Puskás Ferenc utcára nyílik. Középpálya nélkül nagyon nehéz.

Ez a csapat már nem Supka csapata, ahol volt elől két gyors néger, akik addig futottak, amíg fel nem rúgták őket, vagy annyiszor nem próbálkoztak, hogy valami csak beakadt. Rossi óta három csatárral játszunk, két védekezőbb felfogású középpályással, és Vécseivel, akinek a kezébe adtunk a jelenkor Kispestjét.

Nem, nem fogom Bálintra kenni a szart, mert nem érdemli meg. Illetve a rá eső arányban igen, ne értsetek félre. Ezerszer körberágott szamárság, hogy ebben a korban más már futballista, ami most engem nem érdekel. Bálint sem rossz, sőt. Csak éppen egyedül van, társak nélkül. Nincs aki felhúzza, akitől tanulhatna, de nincs olyan társa se, akivel együtt tudna dolgozni. Kivéve talán Proszit, és azt a néhány szép őszi pillanatot, amikor együtt mutattak valami szemkápráztatót (például Kecskeméten). Láthattuk, a hikomatos Traore és Gyula milyen jól megérti egymást, mert van bennük tapasztalat, ugyanígy jó lenne, ha a csapat többi része is összecsiszolódnak. Ők fél éve játszanak együtt, a többiek évek óta. Ők rutinból hozzák le, a többieknek gyakorlásból illenék.

Viszont az egész nem működhet úgy és egyszerre, hogy az öltöző és a csapat nem egy. Hallani mindenféle pletykákat, hogy az olaszok, exjugók, akadémisták és a négerek külön-külön klikkesednek, hogy a csapat nemzetközi igazgatójának (wtf?) beleszólása van/volt az összeállításba, hogy egyes játékosok jobban kötődnek a menedzserükhöz, mint a klubbal kötött szerződésükhöz, hogy … és itt folytathatnám még egy ideig.

Ez nem egészséges.

És az sem, hogy szegény Jocó második kispesti ciklusában is arról kell szóljon az élet, hogy meg kell tisztítani az öltözőt. Mert valljuk be, most ott tartunk, hogy ez egy elkerülhetetlen lépés kell legyen. Aki nem velünk húz, az remélem el. Szarul állunk, ott lebeg a kiesés réme (Demoklész kardja, vagy hogy mondta Komora mester – majd RW kijavít), és igen, tényleg ott tartunk, ahol a Pini-éra végnapjaiban. Kinek jó ez így?

Kedves Hemibá, most kell igazán a sarkára állnia, és olyan döntéseket hozni, amelyek a csapat hosszútávú érdekeit követik. Láthattuk, ha ki vagyunk téve egyelten játékosforrásnak, annak mindig ez a vége. Egészséges összetételű keret kell, nincs más út. Mert az nem lehet megoldás, hogy kizuhanunk, aztán ott összekapjuk magunkat. Ez itt a Honvéd, itt szó sem lehet másról, csak az élvonalról. Ha ott vagyunk rosszak és a tabella végén, akkor onnan kell megújulni.

Megjegyzem, egy szó az egész: BIZALOM. Illetve kibővítve: bizalom annak, aki megérdemli. Elég volt a rossz súgókból. Nem az a bajom, hogy valaki keresni akar a Kispesten, mert az nem baj. Ha valamin keresünk, és tartósan keresni szándékozunk, akkor a mi érdekünk is az, hogy jó legyen. Viszont az nem jó, hogy a végén állunk, fura tiziket harcolunk ki, fura sárgákat, fura minden. Így is lehet keresni, csak nem kéne. Kiváltképp nem nálunk.

Szóval tessék megbízni Jocóban. Lehet nem egy Murinnyó, de még csak nem is Csank János, viszont a szíve a Kispesté, és ha ő akar valamit, az egész biztosan nem a klub érdekei ellen fog szólni. Jó lenne egy sportigazgató is a vállalhatóbb fajtából, de hiú ábrándjaim nincsenek.

Viszont a sorsunkat simán odaadnám Csábi kezébe. Mondom, semmi sem garantálja, hogy tőle majd futball lesz a Bozsik-stadionban, de végre van valaki, akit elfogad szurkoló, elfogad játékos, és akinek hangosnak kell lennie, erőszakosnak, és a saját érdekei szerint vezéreltnek. Most ő az egyetlen esélyünk.

Valami elindulni látszik, azt nem lehet tagadni. A keret finoman változni kezdett, hátrébb szorultak korábban előtérbe tolt emberkék, és talán még ez a változás is komolyabb volument csapott volna meg, ha nem ennyire szűkös a keretünk.

Itt a téli szünet, csaknem három hónap, ha valamikor, akkor most lesz idő újrarendezni a sorokat, és felkészülni a maradék tizenhárom meccsre, majd a végén bennmaradni.

Ha további számokat böngésznél, akkor ide érdemes kattintani.