A Paks nem csak egy jelenség, hanem a magyar futball jelenjének egy furcsa és megmagyarázhatatlan csimborasszója

Nagyon repülnek az évek. Kilenc, azaz kilenc éve játszunk meccseket a korábban rendre enbéhármazó Pakssal az NB I-ben, és az van, hogy ha nem is egy Kecskemét, de nagyon messze van attól, hogy valódi líblingünk legyen.

A kilenc hazai meccsből megnyertünk kettőt, kikaptunk egyszer, vagyis egy egyszerű matematikai művelettel, az úgynevezett kivonással könnyedén megkaphatjuk, hogy hatszor lett iksz. Nem valami fényes mutató.

Viszont az is van, hogy a Paks valahol a Hemingway-éra tükörképe. Pláne, hogy nagyjából egyidősek.

Hmm, az a vicc, hogy hülyeséget állítottam az előbb, szinte semmiféle összefüggés sincs. Ha nyertünk akkor egyszer nyolcadikok, egyszer tizedikek lettünk, ha pedig kikaptunk, akkor negyedikek.

Bár annyi szólhat a mentségemre, hogy az utóbbi évek lapos középszere könnyedén párhuzamosítható a korábban középcsapatnak is csak erős túlzással nevezhető Paks elleni sorozatos döntetlenekkel.

Mindegy, nem tudtam megvédeni igazán magam.

Viszont azt nem igazán értem, hogy hogyan csinálják Pakson ezt a sok tizenegyedik helyet felváltva a dobogóközeli eredményekkel? Ők lennének a vidéki Kispest, térségi magra és máshol levetett magyarokra, valamint edzőkre alapozva?

Folyamatosan csend van körülöttük, a hírekbe is legfeljebb akkor kerülnek be, ha éppen felvetődik a pletyi, Állambácsi az atomerőműves szponzorációt átirányítja a fenntarthatóbbnak vélt Dunaújvároshoz. Akik egyébként tavaly simán kipottyantak az NB II-be, hogy idén sanszuk se legyen visszajutni. Közben azért befejezik a jó tizenéve, a sikerkorszak végén átadott, és azonnal félbehagyott stadionjukat.

Paksra még stadiont sem ígér senki úgy komolyan. Talán majd kapnak néhány százmilliót gyepszőnyegre és egy-egy mobillelátó fixálására, esetleg lesz egy jó kis másodosztályú valamijük. Többre persze semmi igény sincs arrafelé.

Közben mi szép lassan hozzászokunk, hogy a hagyományos futballfellegvárak c. lózung semmit sem jelent. Nagyvárosok, megyeszékhelyek tolják a másod- és harmadvonalban, miközben a mindenféle releváns múltat nélkülöző Paksok, Felcsútok az NB I-ben.

Az van, hogy eljött az idő, amikor végleg át kell alakítanunk a gondolkodási sémáinkat. Ma már nincs olyan, hogy érdem, meg múlt, meg hasonlók, hanem olyan van, hogy valaki akar focit, vagy sem. Ha akar, akkor majd jön a Gyirmót, netán a Budaörs, mert ott elő tudják teremteni a szükséges anyagiakat, netán találnak egy bőkezű patrónust, legyen az magánbefektető, vagy az adózási szabályok átírására jogosult kormányzat.

Sokáig hittem, egy bizonyos méret fölött, valamint egy bizonyos évnyi NB I-es szereplést követően maga a város is tényleges akarója lehet az élvonalnak, csak épp közben azt látni, hogy egy Kecskemét megbicsaklott, az önkormányzat inkább más sportágak mellé áll, egy Kaposvár vergődik, egy Zalaegerszeg talán most visszajut sok év után, egy Nagykanizsa teljesen eltűnt, egy Szeged képtelen egy életképes klubot összehozni, és a többi, és a többi.

Ha nincs mögötted valaki vagy valami, akkor sanszod sincs. Nem először írunk arról, hogy a mostani tizenkét csapat között hány olyan van, amelyik csak látszatból van fenntartva, egy játékszer valami nagyobb erő kezében. Valódi tulajdonost alig látni, nézzünk bármilyen irányba.

Mondom, hogy valahol érthetetlen a Paks ezek után. Kezdjük megszokni a létét, csak éppen nehéz felfogni, hogy miért van egyáltalán? Vagy van egy olyan, hogy akkor a nyomott gazdagok mellett általánossá válik a szegényház? Saját nevelés, olcsó játékosok, kis költségvetés, aztán lesz, ami lesz, és ha sokáig nem basztatnak, akár össze is érhet egy egészen jó kis csapat?

Megértem, sőt, valahol tisztelem is ennek a modellnek a fenntarthatóságát, viszont nem hiszem, hogy a magyar futballnak annyira jót tenne hosszútávon. Inkább valamiféle időhúzás érzésem van, ahol nem szándék a nagyot és jót akarni, mert soha nem lesznek, egy normális világban nem lehetnek meg a feltételei.

Nos, ez a sehonnan sehova Paks lesz az ellenfelünk most, én pedig érdeklődve várom, hogy melyik arcunkat mutatjuk ezúttal. A pályafelszántós akarást, vagy a hibát hibára halmozó, kicsit feladósabb hangulatú vergődést? Néhány apróságot elhagyva a Békéscsaba ellen látottakból akár még azt is ki merném jelenteni, esélyesei vagyunk a meccsnek, de legalább a döntetlenre jók lehetünk.

Kéne.