Igazság szerint annyira bejött múlt héten Debrecenben a “nem várok semmit, csak egy jó tavaszi napot” hozzáállás, hogy direkte így mentem ki most is a Bozsikba, csupán azt sajnálva, hogy szegény Öcs pont a meccs előtt dőlt ki egy koratavaszi torokgyula miatt, így a Szulejmán Gyulát ezúttal csak Apuval és a többiekkel követhettem árgus szemekkel. Nos, mint láttuk, a semmire nem számító zéróvárakozás most is hatott, sokáig nem is értettem, hogy egy kötelező szagú győzelmes meccsen, az ellenünk mindig szemkínzó találkozókat produkáló Paks ellen, korai vezetőgól kipipálása után, debreceni gálázást követően hogy a fenébe nyerhettünk, pláne ilyen simán? Aztán pár perccel ezelőtt leesett: a Húsvét-mágia! Húsvétkor mindig nyerünk, mindegy ki az ellenfél, és bár ma reggel még azon sírtam magamban, hogy a brokkoli válogatott meccs miatt jövő héten, pont Húsvét hétvégén szünet, így mi lesz ezzel az potenciállal, de lám, a Sors előrehozta egy héttel a mindenkori húsvéti Honvédformát.
Sokkal többet nem is tudok írni a meccsről, mert bár az első félidő határozottan élvezetes volt a mi szintünkön és még Hanta is csak a 35. perc után kezdett sopánkodni a gyufatésztás halászléjéből elszalasztott repeta miatti bánatában, addig bizony egész lekötötte az embert Vaszke vagy épp Gyula kísérletezési sorozata, még inkább a Debrecenben góllövő cipőre lelt Eppelmarci penetránsan faszányos dugója Nagy Geri etalon beadásából a hetedik percben. A Paks? Hát ők elvileg a pályán voltak, gyakorlatilag… hát úgy meg nem. Ellenfél nélkül pedig a védekező antagonisták ellen berosáló Kispest is köszönte szépen és vígan vezette támadás-szerűségeit, a kapunk meg nem igazán volt veszélyben.
Nem csoda, hogy ilyen kondíciók mellett a félidő jelenetét egy erőcsatár-gyanús csoktár megjelenése hozta el, aki egy gigantikus tenisztáska jellegű készséggel a hátán és némi herbálszagú szélesmosoly kíséretében lejtett végig a korzón, majd Holé úr standja után egy decens jobbkanyarral a tribünre is felhágott, ahol ki is bontotta gigantcsomagját, amiből nem az általunk sejtett bebugyolált Sunnyboy bukkant elő, ellenben egy óriási konga, amivel az afro kollega vidáman megkezdte műsorát, szorgalmasan tercelve a szembeszektor paksi különítményének oldschool dobfutamai alá, néhol egész prog-rockos ízeket kölcsönözve a békebeli kispesti délutánnak. Miután a korzó egy karizmatikus csoportja füttyögve meg is tapsolta a produkciót, a derék dobos tornyibarnai szélességekbe eresztett mosollyal és egy újabb prog pergetéssel hálálta meg a hirtelen jött népszerűséget, czukor jelenet volt.
A második félidőt aztán már a kétségbeesett konga-szólók sem mentették meg a totál unalomba fulladástól. Eppel előbb másodszor is betalált egy közeli kavarodást követően, így a már 60 perce hibernálva fekvő Paks mellett mi is beleereszkedtünk a kikészített nyugágyakba, Rossi éles kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kell szétesni a támadásban, Holender pl. akkor kapta tőle a legnagyobb dicséretet, amikor egy meginduló ziccer-rávezetést hagyva a fenébe inkább lelassítva kivitte a labdát a szögletzászlóhoz, végül kiharcolva egy paksi kirúgást. A legszebb délczegi hagyományok éledtek újra a szemem előtt, csak valahogy nem nyaltam meg mind a tíz ujjam, ejj.
Hangulati nihilbe süllyedésünk csak az akadályozta meg, hogy nagy lendülettel győzködtük egymást: mikor volt utoljára Kispesten, hogy egy győzelemre álló meccsen unjuk szét az agyunkat? Hát, nem mostanában. Úgyhogy százszor inkább emiatt rinyáljunk, semmint egy 2:0-ás ellenfélvezetés, vagy egy utolsó pillanatban a vendégcsapat által megfordított eredmény miatt. Helyette inkább örültünk az élet apró örömeinek, például ahogy Pinokkió Jani megdorgálja a bírót: “Szabó, pedig eddig jól vezettél, hát most mit csinálsz…., te SZEMÉT?” – mindezt nem különösebben vérmes hangsúllyal, sokkal inkább beletörődve a megváltoztathatatlanba, valami nemes szomorúsággal – lám, lám, akad még a Korzó Pincészetben a polcon egy-két itt felejtett hangulati Aszú! (Persze hol marad mindez a ’98-as “Tóth Vencel, a deres k…a anyád, egyszer legyél becsületes Kispesten” örökbecsű mögött…).
Hazafele Fater még lelkendezett egy sort a Hoffherren, hogy mekkora fény-kavalkádot művel a lenyugvó Nap, és ahogy visszanéztem a pálya felé, tényleg, hát az Öreg nem beszél hülyeséget e téren, valamikor nagy amatőr fotós volt, míg meg nem posszant a digitális gépek korának beköszöntétől, és egy “Távozz Sátán” felkiáltással inkább maradt a régi, de nem ósdi Praktikájánál. Mi viszont szerencsére nem maradtunk a recens hagyományainknál, és bravúrgyőzelmet végre nem egy vállalhatatlan hazai pusztulat követett, hanem a Paks lesimázása, amihez ugyan kellett egy kegyetlenül ergya ellenfél is, de ezért már csak ne a mieinket szapuljam, nem igaz?
Úgyhogy örültem a sikernek, meg annak, hogy a Nádasdyn hazafele tartva a még kopasz fák miatt most már messziről láttam a Ref Templom tornyát, ilyet még sosem éltem át ezen útszakaszon, zseniális kép volt, tényleg, de már szerencsére nem sokáig látható, hisz amint beköszönt az igazi tavasz, zöldbe borul ez az út is, és a lombok eltakarják majd a kókadt szélkakast a torony tetején, ami mindig olyan biggyedt ajkakkal (csőrrel) tekint le Wekerlére mint ma késődélután Csertői Aurél a Bozsik gyepére “ma itt nem termett babér” jellegű lapos pislantásokkal.
És ennek most nagyon tudok örvendezni. Már csak a sonka hiányzott a vacsoráról.