Csakblog Touraeaux – 2. nap

A csakblog team és kapcsolódó részeik Franciaországban. A Honvéd napja eljött már, potyamackó, bagettek és dobozos sörök végeláthatatlan mennyiségben, okay?! Második rész.

Az éjszaka brutális volt. A buszban nyilván lehetetlen bármi értelmeset csinálni, kinn szakad az eső, benn mindenki agonizál, hol zenét hallgat az ember, hogy kínlódva dumálna, de inkább még inkább kínlódva aludna, na az utóbbi, az nem megy. Mellettem Laci úr már valami inverz lótuszülés pózban hívná az álmot a szemére, kevés sikerrel. Loctite hős, hajnali 5-ig tolja, mint egykori sofőrünk, a Pestről Niksicig a távot váltás nélkül oda-vissza lezúzó Berényi úr. Aztán besokall, és egy kamionstopnál átadja a kormányt. Előtte már 2 órával is egy kamionstop a megállónk, totális sikerrel a töküres parkoló egyetlen olyan helyén, ahol mellettünk épp egy román kéjmunkás (sőt, azt kell mondjam, élmunkás) hölgy ad nem karitatív fagottkoncertet egy morcos kisbusz-sofőrnek, mikor megérkezünk a fényszóróáradatunkkal. Az öröm kölcsönös, gurulunk is tovább.

Saarbrückenben ér a hajnal, Laci úr itt kezdi el 3 órán és 3 benzinkúton át tartó élettani sorozatát, melynek során bebizonyítja a lehetetlent, vagyishogy óránként is képes az ember belső égése outputot produkálni. Csodálom, utoljára ilyen Józsi barátomtól tapasztaltam egyetemen, de ő egy bacchanáliaként tolja az életet, szóval semmiképp sem viszonyítási alap.

Franciaország! „Srácok, innentől élvezetes lesz a táj” – jósol Dani és Béla, de fájdalom, még a Massiff Central-t se keresztezzük, hogy rögvidékek fessék dunántúlira a látképet. Tours-on át elég egysíkú a tour, csak a mi Alföldünket idéző rónaság terpeszkedik mindkét oldalon, nyilván jóval zöldebb kiadásban („Óceáni éghajlat, helló” –mondaná Hanta, ha velünk lenne). De a reliefenergiával csínján bánik a táj, sík és sík csak, ameddig a szem ellát.

Némileg segíti az idő múlását a kötelező szólánc-játék, ezúttal játékosnevekkel mindenhonnan (én magamnak nehezítem a kontesztet és csak Honvéd- és Atleti-legendákkal büntetek), Azoteinél már sír a társaság, Orazét nem is ismerik a nemHonvédosok, amikor pedig Gyuri elfelejti a ’94-es svéd kapust és közlöm, hogy Ravelli (mondjuk ezt korosztályomból télleg mindenki tudja), be is ájulnak, én szerényen közlöm, hogy Lexikon vagyok, Öcsém ajakbiggyesztve csak egy „keksz-ikonnal” nyugtázza mindezt a Pilsnere mögül.

Bordeaux-t nagy ívben kerüljük, szállásunk egy Pujols-Sur-Ciron nevű kis hamletekből álló falu, mint egy őrségi szeres település, csak dombok nélkül, tipice dél-francia házakkal és kőkerítésekkel a nyugati záporok táplálta dús réteket felszabdalandó. Az említett falakon mindenféle szín-kavalkádokkal előtűnő virágok indái tekeregnek, olyan illattámadásokkal, hogy Galliát nem is Párizs miatt kéne a parfümök hazájának hívni. Komolyan, méz csurog a levegőben. Nem vagyok fogékony a giccsre, de ez engem is felajz, mint egy friss menekültkontingens Brindisinél a jegyzetelő Cordellát. Zseniális. Szóval még nekem is jó kedvem lesz kis időre, pedig az művészet, ha ezt valami/valaki eléri.

A társaság elég fáradt, nem csoda, 24 órája jövünk kábé olyan pózban, ahogy a Bénát lógatták Zedék a Pulp Fictionben. Délután/este már nem marad energia semmire, gyors fekvés, holnap sok minden vár, a fő nap, meccs, óceán, Bordeaux. És talán nem szopeaux.

Este látom, sms-ben írja két kedves kollegám-barátom, Csilcoir és Balázs, hogy már aggódnak értem, adjak hírt. Adok, meg mondom nekik is, hogy olvassanak csak-ot, ott minden le lesz írva. Aggódásuk mindenesetre úgy meghat, hogy elmegyek sétálni a szállás környékére, ami gyakorlatilag egy síkvidéki természetes erdő, ismét elképesztő illatorgiával és közben olyan kulisszákkal mintha Paál László Fontanableu-i erdő sorozatát nézném, elképesztő, csak most ebben járok benne.

Most este van, gépelem be a posztot, és tiszta para vagyok, hogy holnap a meccsen ne robbantsák szét az ostoba orcánkat, tudom, hülye vagyok, de hát az ember nem változik. Folyt.köv.!