A posztcím nyilván a reggeli Hanta-beharang öncélú parafrázisa, ugyanakkor bizony nem teljesen hamis állítást tár az olvasó elé. Ha visszanézek emlékeimben, az utóbbi 10 év hazai meccsei az Újpest ellen valahogy leginkább ikszek voltak, vagy legalábbis ezek rémlenek, ha pedig ezek rémlenek, az az jelenti, ez az eredménytípus valamiért megragadt bennünk.
Hát meg. Mint a mai három pontunk a sárban.
Ezután a tragikus felvezető után félek bevallani, hogy én eleve ikszet éreztem ma előzetesen. Remit sejtettem, de nem bántam teljesen: mert a megérzésem másik fele azt súgta, hogy ha ma csak egy pont a jussunk, akkor a jövő héten a FutballSors kamatostul adja vissza a kölcsönt. És mióta világ a világ, a szomszédos kerületi Mordort valahogy mindig sokkal jobban szerettem gyepálva látni, mint az Újpestet, akikkel a szurkolóik nagy részének néha bántóan korlátolt elitizmusán túl igazából semmi bajom.
Persze derbi azért van, hogy megnyerjük, mert azt jó megnyerni, sőt meg kell nyerni, így senki ne gondolja, hogy azért drukkoltam ma egész nap, hogy ne nyerjünk az esti meccsen. Nem, erről szó sincs – valószínűleg inkább jó előre felkészítettem magam a csalódástól való önmegóvásra ezzel a béna magyarázattal, hisz a bevezetőben említett tendenciák, mint álmoskönyvek, egy Kispest-Újpest előtt többször ígérnek ikszet, mint ahányszor Döme kijelentette 1993 előtt, hogy csak hozzánk jön haza. Pedig abból se volt kevés.
Nos, ezek után a mérkőzés olyan pontossággal szállította le a jóslat teljesítését, mint akit egyenesen a delphoi jósnők fizettek le némi részrehajlásért. Az első játékrész például olyan magától értetődő “nagy büdös” 0:0-t hozott, amely csak az Ábel kollega általi Böde-minősítésekre igaz adekvátabban. Tényleg. Helyzet nem volt szinte, s azt leszámítva, hogy dominálgattuk a meccset némi meddő támadásszövögetős mezőnyfölénnyel, sok mindent nem tudtunk letenni az asztalra. Az Újpest mégannyira sem, de Ábel és Hanta pont ettől féltek: “Már a Gurigában ezt beszéltük, hogyha egy, csak egy fokkal lenne jobb ez az Újpest, simán rúgnánk egy hármast, de így egy ótvaros 0:1-lesz” – harsogta kórusban a két vátesz, Hanta még azt is hozzátette: “…a 44. percben verik a győztes góljukat, egyetlen helyzetből“. Kicsit csúsztatok, mert ezeket a szlogeneket nem az első félidőben és nem kórusban, hanem a szünetben (Hanta pedig a 40. perc környékén) tolták le nekem meg Öcsémnek, ugyanis most kivételesen távolabb álltunk a szokott csapattól, lévén a korzókorlátot megszállták a sprickoló tömegek, így Tesómmal egészen Szuribáig kellett zarándokolnunk, hogy lássunk, Hanta pedig egy véce-kör közben osztotta meg velünk dévaj jóslatát.
A második félidőre aztán visszatértünk a srácokhoz, a tömeg ugyanis picit ritkult, és már hiányoztak Loctite fejtegetései Takaró Misi bácsiról és Szabó Dezsőről, és hát kiváló kápónk ma is remek formát hozott e téren, szóval érdemes volt, mint ahogy az is, hogy megfogadjuk együttesen, Gyuri úr által is megerősíttetve: ha tényleg egy Lanza szabigóllal leverjük a zöldeket, ahogy reménykedek benne, akkor kórusban fogunk beinteni a talpaspoharas-borszürcsölgető parvenü tahóknak a zöld-fehér VIP felé, méltó bosszúként a tavalyi ordenárén szánalmas viselkedésükért.
Ez azonban még a jövő szele, a Lanza-szabi azonban már a máé (remélem, a máé IS) volt: a talján vezérbika csodás föld-levegő rokettót hegesztett fel az ifjonc Újpest-portás hálójába. Az, hogy ez nem korlátlan népünnepélyt okozott, csak annak köszönhető, hogy jó 10 perccel azelőtt Gróf Döde is bejelentkezett egy kései KemenesSzabi-vándordíjra: egy újpesti meglódulásra mozdult ki, el is érte volna jó eséllyel a labdát, erre megtorpant, visszahátrált, Lázok (akiről Öcs az első félidőben kijelentette: “Na ez a vén hülye is gondolom ma ellenünk lövi meg a szezonbeli egy gólját“) lőtt kiszorított helyzetből, Gróf egy piruettel összeesett (elcsúszott, de szegény valami baromi száni mozdulattal tette mindezt), az Újpest meg vezetett.
Na de jött Lanza és ez a fő. Az arc ma amúgy elég halovány volt, zelenkai passzok nem jöttek, színészkedés (ráadásul modoros) annál több, viszont emberek, 3 év után először van megint olyan ászunk, akitől be van szarva minden ellenfél, és aki még akkor is pontot érő gólt ver, ha szar napja van. Ma az volt, és így is az egyik VIP lett a csapaton belül.
Sajnos több izgalomról nem tudok beszámolni, a meccs innentől végleg ikszunalomba fulladt, bár a két csapat küzdött, hogy ne így történjen, becsületükre legyen mondva. Max arról érdemes megemlékezni, hogy Posszi az uccsó 20 percre meglepően bátran cserélt (Hidi le, Balázs be), a szokásos Holender és Zsótér beküldések mellett, illetve, hogy Kabangu Zoli egy olyan varázsköpönyeg-szerű ruhakölteményben parádézott a tribünön és a korzón, mint Gotham City legendás maszkos igazságosztója, ahogy arra Fanta mester rámutatott, általános derültséget okozva körünkben. (DARK Knight, mondta ekkor a belőlem kibukó Hegyi Iván, mire Ábel elküldött publikálni a Magyar Nemzethez, ha már Simicska is megadta erre az esélyt az ex-Népszabis stábnak a Loctite-hírek szerint).
Innentől már csak egy, a legszebb késő- ’90-es éveket idéző 20 perces fagyoskodás volt hátra a hazavonuló Újpestiek távozását kivárandó, majd mi is hazacsorogtunk a kertek alatt, én posztot írni és még melózni (tudok élni), Hantáék a Gurigába, hogy lélekben már készüljünk a jövő heti bevetésre, és arra, hogy belőlem ne Kasszandra, inkább az a VB-vagy EB-jós polip váljon, akiről anno a fáma szólt. (Lanza-fáma, értitek. OK, elmentem fürödni.)
Ja, és a meccs vége felé idén ősszel először elkezdett fázni a talpam a cipőben. Jön a hideg szakasza a Bohócnak: az örök körforgás folytatódik.
Jó volt: Lovresz, Boti, hátul (és végül is ez a fő dolga) Hajdú, Kambi, Koszta.