Szép csöndben egy kis sorsfordító mérkőzéshez érkeztünk a ma délutáni pesti kisrangadóval. Tudom, elcsépeltnek is hathat(na) e fordulat, annyiszor írtunk már itt sorsfordító találkozókról e blogon (persze az NS magyar válogatott kapcsán ellőtt hasonló fordulatainak számától még mindig messzebb vagyunk, mint Dzsudzsák a Hertha öltözőjétől). Mégis leírjuk sokadjára is a sorsfordítást, megmondom miért.
Az idei szezon, valljuk meg, a nagyközönség számára gyakorlatilag a Vidi-Fradi párharcba belerondító Vasasról, illetve az említett 3 csapat magánbajnokságáról szól (vagy kezd szólni). Mi kispestiek persze nem vagyunk része ennek a nagyközönségnek, és ezt nem csak a vörös-fekete „többet érünk” ethosz elitizmusa mondatja velem, hanem a tény: mi tényleg a saját csapatunkra figyelünk. Nem véletlen a CSAK a KISPEST szlogen eredete sem, ami valahol ezt a különállást, a „minket csak a Honvéd érdekel, de az mindenáron” attitűd manifesztálódását jeleníti meg csodálatosan. Hát ezért nem háromcsapatos bajnokságról morfondírozunk, hanem minden évben reménykedünk benne, hogy az adott szezonban az 1-2 kötelező meglepetés-győzelmünkön túl tartósan is odarondítunk a nagy kívánatos össz-futballnemzeti előre leosztott képbe. Mint egy picit tettük azt 2013-ban.
Na most idén hosszú évek óta először arra is jónak érzem a keretet, hogy ne csak outsiderként legyünk bronzosak egy tőlünk 20-20 pontra levő két éllovas mögött, mint legutóbb, hanem, a majdani végső évhelyezéstől függetlenül most szorosan tapadva az élmezőnyre, annak részévé válva, a végső fordulókig fenntartva az esélyt valami szépre. Vagy MK-diadalra, vagy egy dobogó(közeli) helyre.
Nem azt mondom, hogy az idei keret erre tuti jó – de esélyesebb, mint bármelyik keretünk a második Supka éra 2011-es Danilós-Zelenkás-Torghellés ősze óta (hátha még lenne egy jó pót belsővédőnk és Balázs Zsolt nem Vernes dublőre lenne…). Ez is valami.
Mondjuk ehhez pont az olyan meccseket kéne hozni, mint a múlt heti paksi; vagy a még annál is régebbi, októberi Üllői úti csoffadás, ahol pont az utolsó fél óra mutatta meg, hogy ha a védelmünknél nem mennek el otthonról és az első félidőben nem zrityózunk be a „legszebb” 1992-1995 közti üllői úti Honvédberosálásokat idézően, akkor bármi is lehetett volna.
Ilyen előjelekkel fogadjuk ma a Vasast, azt a klubot, mely régi mániám szerint a mi XIII. kerületi ikercsapatunk Budapesten, hiába ordít a fejét fogva Ábel és Gyuri e sorokat olvasva. Nos, pont ezek miatt az érzéseim miatt sajnálatos látni, hogy ők (nem Ábel és Gyuri, hanem a Vasas), hasonló cipőben járva, mint mi, úgy fest, jobban mondják fel idén a leckét (amit pl. 2003-04-ben, hasonló cipők terén mi mondtunk fel jobban). Fiatalokra épített csapat ott is, hazai edzőátlagot valamivel verő külföldi edző ott is, jól megválasztott rutinrókák gerincnek ott is. Erre ők idén vezetnek, mi meg mindig elszalasztjuk a lehetőséget, hogy egy-egy győzelmi sorozatunk tényleg hosszú legyen – egy mindig a legrosszabbkor érkező betlivel. Nehéz átlépni azt a sokéves kispesti árnyékot, elhiszem, tudom, de akkor is…
Na ezért sorsfordító a mai meccs nálam: ha ma túllépünk a saját árnyékunkon, ráadásul az alapember Bobál és Boti hiányában (hagyjuk, hogy idén mennyit Hajdúzik Marco Posszi, akkor is Boti az alap), akkor azt mondom, megfogtuk az utolsó szalmaszálat a szép tavaszhoz vezető úton. Ha nem, akkor sem veszett még el minden, de sokáig nem lehet büntetlenül nézni a boxutcából, amint az összes csotrogány métereket ver ránk a ringen.
Az idei Honvédunkat amúgy olyannak érzem eddig, hogy tartósan nem hoz győzelmeket, de vereségeket sem. Ha 2 zsinórgyőzelmet produkálunk, már félek a harmadik meccstől, de ugyanígy: két vereség, vagy két nyeretlen meccs után szinte biztos vagyok a sikerben (pl. az MTK vagy a Hali elleni idei hazaiak). Most is épp ezért a paksi kisiklás feledtetéséért győzelmet várnék, de ha én azt várok, az mindig vereség vagy iksz lesz végül, úgyhogy ha tippelnem kéne, nagy összegért, akkor ikszre venném a mai meccsünket. De belül mégis mást mond a szívem. Meglátjuk…
Amúgy meg nem hiszem el, hogy Vasasnak akkora élvezet most kiszakadni a Fáyból, nem hiszem el, hogy tartósan ők lesznek az idei éllovas (bár inkább ők, mint a másik két antipatika-klub), nem hiszem el, hogy nem pukkadnak ki – belátom, nem a legerősebb, legobjektívabb érvek ezek, de valamibe kapaszkodni kell.
Egyébként pedig az utolsó vállalható időjárású meccsünk jön idén a csanaki és gyirmóti fagyoskodás, és a nagyfejűék elleni hazai korzókorlátos vacogás előtt, szóval jöjjünk ki minél többen és szurkoljuk ki a sorsfordítást! Utoljára Vasas ellen ilyen fontos és nagypresztízsű meccset (lásd origo cikk, linkkel) 2007 tavaszán az MK-elődöntőben toltunk, azelőtt pedig 2003 havas esős októberének végén, amikor gyakorlatilag eldöntöttük a szezon harmadánál az NB1B-t 6000 néző előtt).
(Hogy aztán ha ez véletlen összejön, tipikus Kispestként jövő héten 1.0-ra zakózzunk Gyirmóton, 60 kihagyott helyzettel. De ezzel ráérünk akkor foglalkozni).
Kisrangadóra fel!