„Az álmunk egyik fele elszállt sajnos. De nincs idő a szomorkodásra, mert hétvégén fontos mérkőzés lesz. Győznünk kell, hogy életben tartsuk az álmunk másik felét. CSAK!” –írja Baráth Boti a népszerű közösségi oldalon, és nem tudok vele vitatkozni. Holnap Felcsútra látogatunk a szerdai MK-fiaskó után a másik (papíron) legerősebb hazai csapat ellen. Soha könnyebb napokat, yeah!
Helyzetünket (és várakozásaim) nem könnyíti meg, hogy én bizony a hétkezdéskor pont ettől a második meccstől féltem jobban, semmint a harmatosabb formát futó Fradi elleni visszavágótól. Attól is tartottam persze, de a csúcsformát pengető délszláv kontingenssel büntető fehérvári udvari klub bizony még meggyőzőbb recens formát prezentál, mint a másik állami alakulat. A balkáni kommandóból ráadásul Sulicot Kispesten is szívesen láttam volna bármikor az utóbbi években, Lazovics az ő Lanzájuk (és ha félreteszem a klubsovinizmusom, nem tudom eldönteni melyikük a nagyobb penge), Hadzics fényévekkel hatékonyabb a 2012 tavaszi kispesti névrokonánál, Scsepovics a klasszik éles második csatár (a’ la Mancini/Ravanelli/Agüeiro, vagy mondjuk saját példát véve Vivi Vancea). Áhh, nem is sorolom. Nem egy álomellenfél, na.
Amiben kicsit bizakodhatunk, az annyi, hogy itt aztán nyomhatjuk a klasszik rossizást: beállni sündisznóba, és rohantatni kontrákkal Lanzát/Kosztát vagy visszafejeltetni eléjük az Eppölmarcira (copyright by Hemy úr) felívelgetett labdákat, aztán ha egyet begyűrünk valahogy, akár jól is alakulhat a meccs. Persze vigyázzunk – az Újpest is vezetett a csúti “katlanban” (muhaha), aztán a végén mégis szomorúan távoztak.
Amitől még inkább tart az örök aggódó lelkem, az pedig az: vajon milyen hatással lesz a csapat lelkivilágára a szerda?
- jó esetben leesett a dupla teher, és most már felszabadultan, csak a bajnokságra lehet koncentrálni, egy „nincs mit vesztenünk” attitűddel nyakon öntve…
- rossz esetben viszont az elmúlt fordulók zsinórgyőzelmei és az ezek által okozott nyugalom és önbizalomszufficit helyett hirtelen beüthet egy „helyünkre kerültünk”, / „mi sem vagyunk verhetetlenek” érzésvilág a kisagyakban, ami ha elkezd bénítóan hatni, akkor Isten mentsen a következő hetektől…
Kezdő tekintetében Koszta/Gazdag valszeg vissza, szerintünk Laczkó is, az MK-ban berotált arcok (Vaszke, Boti, Geri) sejtésünk szerint retúrjegyük második szakaszát beváltva postafordultával ülhetnek vissza a padra. Többen megjegyeztétek kommentben, hogy egyikük se muzsikált nagyot a zöldek ellen, nekem nagy bajom nem volt egyikükkel sem (lásd a beszámoló poszt dőlt betűs részeit), sőt, de tény: a játékhiány meglátszik rajtuk. Ami, megjegyzem, nem meglepő. Mindegy, ezt már 100000-szer kitárgyaltuk, lényeg, hogy sajnálom az ő elvesztegtésüket idén, de az is igaz, hogy az utóbbi x forduló kezdőközéppályás-sora (fiatalszabályi kötelezettségek ide vagy oda) nem muzsikál mindenképp cseréért kiáltóan, és Laczkó is kezdi felvenni a fonalat. Ettől függetlenül valami megoldást mindenképp kéne találni a két srác játékperceinek növelésére. Mondjuk, a nem épp a rugalmasságáról ismert Mister felé e kéréseink falrahányt borsószemek lesznek csupán…
A Vidi tehát pihenten, egész héten csak ránk készülve vár minket az első helyezés visszaszerzésére ácsingózva. Az, hogy álmodhatunk-e tovább, vagy a szerda után jön még egy józanító legyintés, kiderül holnap. Egy biztos: véglegesen eldőlni semmi nem fog a hétvégén, akármi is lesz az eredmény. Viszont az első igazán klasszikus koratavaszi délutánra minden esély meg van, a friss széna-, föld-, fű- és feudális pökhendiség-illatú Váli-völgyben. Élvezzük ki minél többen!