Ahogy a mondás tartja: nem csatát, háborút kell nyerni

Kétszer éreztem ebben a bajnokságban azt, hogy teljesen sansztalanok vagyunk, hogy képtelenek vagyunk összeállni, hogy valami nem stimmel: a Videoton ellen Felcsúton, és tegnap, Mezőkövesden a Diósgyőr ellen.

Pedig nagy reményekkel indultunk útnak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár olvasóterméből. Speciel én évek óta nem jártam ott, azonban most kellett a Magyar Építőművészet egyik 1973-as számából egy cikk, szóval kénytelen voltam. A recepciónál aztán összefutottam egy kollégával, akivel történetesen amúgy is találkoztam volna két órán belül, a Stefánia úton, hiszen onnan indult a közös kocsink Kövesdre. Minden összeér mindennel.

Persze a meccsről így is sikerült elkésni, egyrészt az M3-ason összehozott világ legnagyobb dugója díjra pályázó útfelbontás, másrészt a borsodi rendőrök hülyesége miatt. Alig kétszáz méterre a stadiontól félreállítottak minket, már bőven Mezőkövesd belterületén, hogy innen bizony felvezetés lesz. Hiába kiabáltuk szinte örjöngve, hogy ember, tíz perc sincs hátra a kezdésig, minek ez a felesleges hacacáré? Kell, mondta, kussoljunk, ők jobban tudják.

Amikor viszont

  • megláttam, hogy sárgában kezdünk (eddig 3/3 volt a mérlegünk a harmadik számú mezünkben), megnyugodtam,
  • aztán eszembe jutott, hogy Kövesden még nem nyertünk bajnokit, akkor tudtam, minden sorozatnak meg kell szakadnia egyszer, így kicsit még jobban megnyugodtam,
  • egyedül egy másik sorozat volt zavaró, hogy a Diósgyőr ellen már egy jó ideje nagyon megy nekünk, és múlt héten pont a Fradi ellen egy fordított hasonló szakadt meg, szóval a törvényszerűségek, kettő-egy a nyugalomnak.

Aztán elkezdődött a meccs, és onnantól egyáltalán nem éreztem.

Az első perctől kezdve szinte a kezdőbe visszakerülő Bobál volt az egyetlen, aki rendben volt, a többiek valahogy csak pillanatokra pörögtek fel, ha egyáltalán. Dudinak volt rögtön az elején egy szép megindulása és egy hellyel-közzel jó beadása Lanzának, volt hogy becsúszva mentette meg a csapatot egy góltól, szóval pörgött tisztességgel.

Azt most nem tudom, mert pont a büfében voltam, hogy Eppelt valóban lekönyökélték-e 0-1-nél a tizenhatoson belül, annyi tuti, hogy nem lett belőle tizenegyes. Újpesten egyértelmű volt a helyzet, ezt meg kell majd néznem, ahogy a soproni mókákat is, szóval ne jelentsük ki egyelőre, hogy koncepciózusan ellenünk fújnak mostanában.

A második félidőre Zsótér is összekapta magát, több labdát szerzett, jól fordított oldalt (rendre az üresen álló Kinget kereste, aki képes volt bejátszani a szélt), azonban ez sem menti azt az alapgondolatot, hogy az NB I legmagasabb csapata ellen úgy ívelgettünk, hogy a nálunk legcolosabb Eppel is csak a diósgyőri tornasor közepén kapna helyet. Ugyanazt az ötlettelenséget lehetett érezni, mint a Haladás ellen, ennyi különbséggel, hogy a kiesés elől menekülő, edzőt cserélő Diósgyőr nem egy fokkal jobban pörgött, és ezzel már nem tudtunk mit kezdeni.

Lehet, csak én érzem így, de mintha valami olyasmi lenne, hogy ha a csapat nem érzi a saját dominanciáját egy meccsen belül, akkor ahhoz kevesek vagyunk, hogy legyen vészmegoldásunk. Lanzában, Eppelben, sőt, akár Zsótérban is bőven benne van a váratlan, hogy majd villan egyet, és egyedül megoldja a meccset, de ahhoz tényleg kell a magabiztosság, hogy hátul nem billenünk meg, nem kapunk gólt, vagy csak nagyon nehezen. Valami ilyesmi hiányzott tegnap.

És akkor most vegyük át újra a címet: nem csatát, hanem háborút kell nyerni.

A fene se fog emlékezni a kövesdi fiaskóra, a Gyirmót elleni hazai döntetlenre, az Újpesten az utolsó percekben elbukott két pontra és a többire, ha a végén velünk kezdődik a tabella. Ezekben a percekben, hét fordulóval a vége előtt, eggyel több vesztett pontunk van, mint a Videotonnak. Ez ugyanúgy semmi, mint tegnap ilyenkor a plusz kettő. (A Diósgyőr pedig legfeljebb több ponttal esik ki, jajj.)

Az eredmények rendre nekünk kedveznek, és ha kitart a focink, és kitart a szerencsénk, akkor itt bőven lehet még bármi, csak most nem kéne a szokásos összeomlásunk. Sajnos évek óta tapasztalható Kispesten, hogy vagy nagyon megy, vagy nagyon nem, és ezek a periódusok váltják egymást folyamatosan. Ebben a bajnokságban a nagyon nem megy szakaszt eddig sikeresen elkerültük, nem most kéne elkezdeni, mert akkor már nem lesz visszaút.

Szóval előre, vagy ahogy szól a nóta:

A bajnoki címért,
a bajnoki címért,
küzdjetek a bajnoki címért!

Már csak magunkért is.

(nyitókép: Facebook/DVTK)

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||