Nem hiszed el: 5 góllal lőttük rommá a mezőkövesdi átkot!!!

Lehorgasztott fejjel ültem a helyemen, az átkozódva sörért elporzó Hanta-Ábel duónak már csak a füstjét látva a távolban, mikor az első félidei tűző nap elől a tetőszerkezet alá felmenekülő Gyuri ereszkedett le hozzám, és elkeseredve dünnyögte: „Mi volt ez? Klasszikus pár évvel ezelőtti Honvéd szenvedés…”. Fura, hogy ez volt az első félidő összképe, pedig nem így indult az egész. Én a játékunkat annyira nem láttam tragikusnak, több helyzetünk is volt, de az engem is aggasztott, hogy hátrányból idén nem nagyon terem számunkra babér. „Pedig sokkal jobban kezdtünk, mint ugyanitt a Diók ellen”-sóhajtottam, majd Gyuri visszamászott a kakasülőre, én pedig vártam Hantáékra és egy csodára.

HÁT MEGJÖTT, ’ÁTZEG.

Az első félidőről ennyi legyen is elég, ami a bevezető bekezdésben foglaltatik. Remek hangulatban, remek tavaszban buszoztunk le egy hónapon belül másodszor a dél-borsodi kisvárosba, ahova kecsóiasan utálunk lejárni, és az első percekben elégedetten konstatálhattuk, hogy azzal a bizonyos előző havi vendégjátékkal szemben nem maradtunk fejben az öltözőben, hanem lendületesen kezdtünk. Aztán a helyzetecskék és az említett lendület mit sem ért, miután az első negyedóra végére a szokásos egy védelmi butaságot megcsináltuk, Kink meg köszönte szépen, és 1:0. Innentől pedig szokott félgörcsös dominancia, ’kövesdi helyzet már nuku, nálunk helyzetszerűségek és ziccerek is, de Vaszke és Kamber 5 méteren belülről sem találja el a kaput, Eppel pedig ziccerben kilépve rosszul fedez labdát, szerelik, fene megeszi. (Elsőre nem ezt írtam, de kultúrember vagyok, vagy mi.)

No, ezek után szállt alá hozzám Gyuri apostol és húzott el sörökért a Csakblog-team két legismertebb arca, míg én búsongva vártam tovább a második 45 perc kezdésére, azon rágva magam, hogy meddig bírható még ez a szinuszgörbézés, hogy hazai győzelmeinket idegenbeli bakik követik. Gyanítom, nem sokáig, mormoltam, és még borúsabb lett a kedvem. Ám innentől olyasvalami következett, amire nem sokan számítottunk, s amit utoljára tán akkor élhetett át Kispest-szurkoló, amikor az 1993 tavaszi hajrában a megposszanó csapatunknál kiszakadt a gólzsák. Vagyis: kiélezett helyzetben berosálás helyett őrült gála.

Hát basszus, a csapat most megcsinálta.

Sosem nyertünk Mezőkövesden korábban.

Rossival a második érájában hátrányban nekünk végünk.

Erre mi történik? A csapat első félidőben még pöfögő, fekete füstöt okádó járgánya felbőg, még köp egy utolsó gőzlöketet, aztán úgy hengerel át a besülő matyókon, mint Böde a csapattársain, ha pacalt szimatol a Fradi menzán.

A 48. percben Lanza tűpontos löbbölt szabadrúgására Kamber Gyuri robban 10 méteres vágtával és fejel 5 méterről az első félidőben ipari méretekben időt húzó Tujvel kapujába, hangrobban a vendégtábor, Kamber Gyuri felajzott gorillahímként mellet döngetve rohan ki a kispadhoz, majd int ki nekünk, mint egy Diego Simeone, hogy drukkoljatok, ez az!!!

Drukkolunk hát, a ’kövesdnek is hirtelen megint sürgősebb a sztori, feladják az időcsalást, de a védelmünk most jól áll a lábán, Boti, Bobi és Gyuri is nagyokat mentenek, csak egyszer jön ránk a szívbaj, de Gróf mellett oldalhálózik csak a matyó csatár.

Nem úgy a túloldalon az italian stallion! Középpályán szerez labdát a derék Lanza, és megindul. Egy csel, egy ember elszáll, kettő csel, még egy ember a levesbe, már a büntetőterületen belül jár az olasz, idén tavasszal ezeket szokta elb*szni (vagy feldobja magát), de nem most, felnéz, és felhegeszti a felső sarokba a labdát, mint kakas azt a bizonyos lóvégterméket, mindenki egymás nyakában, Peti úr a Trógerektől ordítva mantrázza, hogy „nem hiszem el”, asszem Ábel is valami ilyesmit rikoltozik, tőlem csak egy „de beb.szta, b….a meg” elfúló akadémiai székfoglaló telik, torokból bugyborékoltatva, mi van itt, milyen gólt lőtt ez az ember, és mindezt Kispest-színekben látjuk tőle, nem hiszem el én sem, igaza van Peti kollegának…

Egy perc se telik el, és Lanza újabb labdára érkezik bevetődve, de kapufa mellé perdít, majdnem lenn is marad, de Budáék összekapják. Iszonyat kéne még egy gól, sipítom Ábelnek, aki ma alig nyomja a hülye gúnyrímeit, ellenben engem idéző arcrángásokkal markolássza a korlátot és felvetésemre bőszen bólogat, olyan orcákat produkálva, mint én az államvizsgáimon. De a jó öreg, mindig manírból magabiztos, és nekünk már szeptemberben bajnoki címeket (hülyeségből) jósolgató Hanta úr sem szövegel, hanem úgy áll hófehéren mellettünk, mint egy stroke-közeli Tóth Bálint. Kemény időket élünk!

Bobál Dávid is így érezhet, mert előre indul. Holenderrel kényszerítőzik, visszakapja a bal szélen, lekezeli a labdát és megindul a 16-oson belülre. Gyerünk, tedd be a csatároknak, sziszegem, de Dávid csinál egy szenvtelen cselt, és ekkor valami nálam is elszakad, verd rá, ordítom magam elé, és Dávid ráveri, szétforgácsolva a jobb felsőt, EXTÁZIS, KÁOSZ, Ábelék egy masszába integrálódnak a Trógers-szel, én egy méterre tőlük ugrálok, mint hülyegyerek a Vidámparkban, és ordítozom, hogy „Kispest, Kispest„, valaki elkezd csapkodni hátulról, ki a fene lehet ez, Gyuri jött le vajon, vagy Old Babar Úr, hát az a valaki tovább bökdös, megfordulok, Pinokkió Jani az, és elkezd ölelgetni, aztán Ábel is becsatlakozik, felejthetetlen percek.

És nincs vége. Lanza múlt heti és mostani gólja után generózusba megy át, és forintos (lírás?) labdával indítja Eppelt, aki nagy nehezen leveszi, igaz, ez alatt beérik, de Mindenkitudjamár Mártont ez totálisan nem érdekli, hiába ugranak rá ketten, elzárva az üresen tátongó hosszú sarkot, hát akkor beveri a rövidbe, ahol amúgy Tujvel áll, de kit izgat ez, Marcit nem, az biztos,  1:4, Ábel, két Trógers tag és én is csak „ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ”-t üvöltünk, ezt nem nagyon lehet már fokozni.

De lehet. A 87.-ben Lanza kap jó labdát, egyedül megy kapura, ja nem, jön középen Koszta is, Lanza viszont elfekteti a bepasszt váró Tujvelt és most sem tizire megy, szépen begurítja inkább, gála, kész vége, hármas sípszó.

„NEM HISZEM EL” – ismételgeti Peti mellettünk, Hanta csöndben dohányzik, háttal a pályának, akarok neki mondani valamit, de elment a hangom, mindegy. A csapat kijön pacsizni, föntről nézem őket, és kimondhatatlanul drukkolok ennek a gárdának, hogy tegyenek csodát. Miattuk. Meg miattunk. Csodát… Ami persze még mindig fényév távolságban, a Vidi is nyert ugyanis otthon simán, kegyetlenül van megírva az idei forgatókönyv. Hát lesz, ami lesz, a csapat óriásit megy idén. Percekig, sőt, perc-dekádokig tart még a kis fieszta a lelátón, már minden dalt eléneklünk, ami létezik, igaz, én már csak playback verzióban tátogva, mert a hangszálaim kiszálltak, mint Szivics a zsóry mindennapokból.

Hazafele eleinte vidám beszélgetés, de csak 10 percig, aztán olyan történik, ami az utóbbi években, még vesztes meccsek után is ritkán: csönd a buszban. Mindenki magába mélyed, emésztjük az estét, és mindenki egy nagy gyomorgörcs belül. A célegyenes első etapja hát lement, nem várt előadással, de innentől ha lehet, még nehezebb a folytatás. Az idegesség csak nő napról napra, és semmi garancia rá, hogy happy end vár minket a végén. Ráadásul ma két vezéráldozatunk is lett, Patya az első félidőben szállt ki a combjára kapott rúgással, Zsótér Döncit negyed órával a vége előtt támogatták le Toman dokiék. És mégis menni kell. Bírni fogjuk? Bírnunk kell.

Csak egyre nehezebben bírjuk. Kiszálláskor-búcsúzkodáskor Hanta úr sápadtsága már szemet szúr, még sose láttam így (na jó, egyszer, a montenegrói hegyekben a Celik meccsre tartva, mikor majdnem behánytunk szimultán a szerpentinen). De magamat is régen. „Öregek vagyunk már ehhez, Hanta” –mondom rekedten a blog-ikremnek, aki csak bólogat: „Nem való ez már nekünk, Attis”. Remélem, ma kialussza magát. Én nem nagyon fogom, már most érzem, hogy ebből a múlt hetihez hasonló álmatlan éjszaka lesz. Ha lúd, legyen kövér, fel is teszek hozzá egy Jean-Michel Jarre lemezt, hogy a ’80-as évek depresszió teljes legyen. Tudok élni, tudom.

Szóval az Örökkévalóság Májusának első hete letudva.

Még három vár ránk.