Az embernek kell legyen egy csaposa, valamint dalszövegrészletek következnek

Hogyan számolom az elmúlt éveket? Csaposok szerint. Mikor, ki, hol. Kivel, miről, melyik életszakaszomban beszélgettem a pult túloldaláról.
Egyikük még minap megköti a nyakkendőd, mielőtt elindulnál az állásinterjúdra, aztán pár hét, és már egy másikat untatsz azzal, hogy 24 év után te bizony bajnok leszel.

Miközben ők jelentik az Időt.

És én mindet imádtam, és mindet imádom, mert mi más lenne az állandóság; a pszichológus, aki valóban foglalkozik velünk. Vagy ez a blog.

Hét évesek lettünk, ezért most kicsit merengeni fogunk.

~o~

A soha nem látott hölgyet keresem
Néha egzaltáltan és hevesen
Igazán nem értik, csak kevesen
Lehet, hogy én sem értem
De szeretem, tetszik nekem
(Neurotic)

Hét éve elkezdtünk kergetni egy ideát. RW-vel még nem ismertük személyesen egymást, de abban biztosak voltunk, hogy ugyanazt a Kispestet keressük. 2010 késő ősze van, az idő hűvösbe fordul, a lelátón egymással versengenek a narratívák.

A mi Kispestünk már akkor, mint ahogy mindig is: létezett; mindketten otthonról hoztuk és szabadidőnkben magunkban érleltük tovább. Tudtuk, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egyedül, butaság lenne ebből az érzésből kimaradni.

Közben teltek az évek, szinte mindent kiírtunk magunkból, lassan egy-egy poszt ugyanúgy fog meglepetést okozni, mint Supka Attilánál az 57. perc: Horváth Adrián be.

Szóval van egy Kispest, amiről jó írogatni, amiről jó beszélgetni, amiben érdemes lubickolni. Az utóbbi másfél évemet pedig semmiért sem adnám, azt szinte minden pillanatában úgy volt tökéletes átélni, ahogy történt.

Eskü, ment volna egyedül is, de így jobb volt. Mindennél jobb.

Lehet, RW most kicsit meg fog sértődni rám, mert bizony most megsértek mindent, amiben hiszek és amit prájveszinek nevezünk, de ezért a sírásért minden, de tényleg minden megérte:

~o~

van aki szebb, és van aki jobb, de olyan nincs, aki én vagyok
(Első Emelet)

2017-ben ott tart a Honvéd, hogy emberek végeznek társadalmi munkát azért a szabadidejükben, hogy egyáltalán legyen miről beszélni. Az eredményesség csak egy dolog a pályán, azt lehet pénzből, erőből, sokféle módon csinálni, de lelke sohasem lesz. Mennyire szép, hogy pont egy hazai, Felcsút elleni meccsen ünnepeljük a szülinapunkat.

Kispesten, ha a kispestiség nevében szólal meg bárki, az manapság mind egyfelé húz. Az összes felületünk, a nyilatkozatok, a látványok, a szurkolás, az italok feletti mondatok mind-mind ugyanarról a szerelemről szólnak: a közösség által elképzelt és teremtett Kispestről.

Nekünk van lelkünk.

Ha pedig a visszajelzésekből indulok ki, elpirulok, hiszen többek szerint mi is hozzátettük ehhez a magunkét.

~o~

Alain Delon szeretnék lenni,
Éjjel-nappal napszemüvegben
Lenni, nincsen nekem vágyam,
Nincsen nekem vágyam semmi,
Úszótalppal vizet taposni,
Fehér cápát szigonnyal
Partra dobni, nincsen nekem vágyam,
Nincsen nekem vágyam semmi
(2. műsor)

Sok minden megváltozott az utóbbi években, vagy ahogy egy kedves barátom fogalmazott: elhatalmasodott rajtunk az elmebaj. Korábban mi voltunk a fura emberek, akik valamiért még követik a magyar focit, de elnézték nekünk, gondolták múló hóbort, majd elmúlik. Nem múlt el.

Egyszer csak mi lettünk a Kispest abban a közegben, ahol mozgunk, és az elmebaj egyre csak hatalmasodott és hatalmasodott (el rajtunk). Közben kiismertek minket, tudják, mikor van szükségünk egy kis simogatásra, mert nekünk épp rossz; mikor kell velünk ünnepelni, hadd ne zökkenjünk ki egy pillanatra se a boldogságunkból. Ahogy egyre idősebbek lettünk, ahogy lazultak a régi barátságok, úgy váltunk egyre inkább Honvéddá az ismerősök szemében, mert kapaszkodók kellenek, el soha nem engedjük egymást.

A törzskocsmámban még tévé sincs, és a vendégkör egy egészen elenyésző része követi egyáltalán a labdarúgást, képzelhetitek ott a magyar foci helyzetét.

Hogy telt a hétvégéd, Hanta? Jártatok valahol? – kérdezi a pult mögül, és már mondom is: Balmazújvárosban. A párbeszéd elindult, és bár senkit sem foglalkoztat a Világ Legnagyobb Kérdése, vagyis Bobál kétes helye balhátvédben, a rajongás, a rajongónak levés mégis egy ismert és érthető emberi állapot. Átbeszéljük a dolgokat, mert a dolgok lényegüktől fogva arra teremtettek, hogy jól átbeszélődjenek.

~o~

már soha nem leszek az, aki lehettem volna
amire mások szerint volt bennem potenciál
és nyilvánvalóan túl sokat iszom
bár nem sokkal többet a korosztályomnál
(Szabó Benedek és a Galaxisok)

Egyébként csak halvány köze van az idézeteknek a poszt lényegéhez. Eredetileg mindenféle témaötleteim voltak, hogy mivel ütöm majd el a hetedik születésnapot, de idővel elengedtem őket.

Például volt egy közepesen átgondolt, pár bekezdésig megírt tartalékom az ember és csapos viszonyáról, aminek igazából nem találtam a helyét hónapok óta, kárba veszni viszont nem hagyom, így kezdjünk mondjuk vele. Majd csak kialakul valami, mert mindig ki szokott alakulni.

Na, de a lényeg, mert bár nem úgy tűnik, szerintem ez az egyik legfontosabb dalszövegrészlet ebben a posztban.

Évek óta kérdezgeti ismerős, ismeretlen, hogy miért blogolunk, miért nem a klubnál csináljuk ugyanezt fizetés ellenében? Ilyenkor elmesélem nekik, hogy a magyar foci egy önálló, semmihez sem fogható univerzum, itt egészen más dolgok határozzák meg a valóságot. A közösségépítés mindig felülről szabályozott kell legyen, kontroll alatt tartható, vagy ha nem, akkor nincs rá szükségünk. Ez az egyik.

A másik, és remélem tényleg így van, hogy mi egy egészen más generációt képviselünk. Nekünk a hatalom már nem az uralmat jelenti, mert nekünk kinyílt a csipánk, és mi a hatalomnak a megrendelői vagyunk, ő pedig a fogyasztott termék. Eleinte csak a Nemzeti Sportot vágtuk a sarokba, majd szépen, fokozatosan eszméltünk rá egyre többen, a szemünket egyedül arra tartják méltónak, hogy belehazudjanak. Olyan valóságokkal ámítottak és ámítanak minket, amelyekről süt, hogy a tudatlanság csimborasszója zárt éppen össze előttünk, és próbálja védeni a maga kis hatalmi pozícióját.

Ez bonyolult volt, magamnak is érdemes lefordítani: a blogger és az újságíró két külön állatfaj. Minket a saját erkölcseink, határaink szabályoznak, az újságírót pedig egészen addig mások erkölcsei és határai, amíg felveszi a fizetését. Magyarországon félő, a sajátosan és sajnálatosan torzult sajtószektor miatt legalább egy újságírói generáció kiesik, vagy már ki is esett, és pont azok, akik már rég nem akarják fogyasztani a régit, miközben képes lennének írni az újat, ha beengednék őket a sáncok mögé.

Egy érzékletes példa, amikor a hatvanas, évek óta akkut gondolathiányban szenvedő sportújságíró számon kért egy hetvenes edzőt, hogy mi újat tud még mondani a játékosainak, amikor a szakma évekkel ezelőtt száguldott el mellette. Kínomban röhögtem. Közben a cikk tele három pontokkal, mert mostanság azt írunk mondandó és tartalom helyett.

~o~

Armani, Gucci
Armani, Gucci
Dolce & Gabbana
Versace, Prada
(DJ Miki)

Mert bizony néha mi is kifogyunk a gondolatokból. Vagy ugyanez sportújságíróul, netán facebookrakattantul: …

~o~

Az igazi nagymenő az nem rabol ma bankot,
Berongyol a könyvtárba és kiolvassa Kantot!

Tartsd be a törvényt, ha félted az léted,
E az egyenlő emszí négyzet!
(Timur Lenk)

Jesszumpepi, megint milyen hosszú lett a poszt, és megint nincs se füle, se farka, csak betűk és szavak egymás után, hosszú és tömött sorokban.

Pedig pont ez a lényeg, ezért csaposozok (apropos, a női csapos is csapos, vagy van külön nevük?), ezért van az egész szétesés, hogy úgy tűnjön, mint egy bravúros szándékon alapuló iromány, de nem. Hét évig írni egy blogot, legyen annak a témája bármi, mondjuk egy klub, bőven annyi idő, hogy a szerkesztőrendszert ugyanúgy pszichológusodnak, gyóntatódnak, csaposodnak érzékeled. Leülsz elé, és vallasz.

Változnak az idők. Hét év nem tűnik sok időnek, de hét éve Mészáros Lőrincnek még csak egy cége volt és gázt szerelt, szombaton mégis jön a Felcsút; hét éve a Facebookon még nem volt Like gomb, mára a lájkolás a hétköznapi szóhasználat része lett. Félelmetesen megváltozott az életünk. Egyszerre gyorsult és egyszerre szűkült be. Sokak szerint a valóság a facebookos faluk, minden ott történik. Az emberi kapcsolatok megváltoztak, hiába találkozunk, a telefonunkat nyomogatjuk.

Néha jó elmenekülni, és kicsit beleélni magunkat a régen minden jobb volt érzésbe. Jó dolog meccsre járni, ilyenkor egy egész délután vagy egy egész nap csak a miénk, és jó dolog néha csak úgy elmesélni mi van velünk. Nem a kattintás a lényeg, hanem azok (az aktuális pozíciómból nézve: ezek) a pillanatok, amíg megfogalmazódik egy gondolat, amiből később mondat lesz, és ami ugyan nyakon van öntve valami kispesti mázzal, de nagyrészt azért én vagyok. Vagy RW, és higgyétek el nekem, annyira, de annyira az az ember, ami a posztjai alapján levágható, hogy ide kell raknom egy szívecskét: <3

~o~

arra sosem emlékezünk, ami nem jut eszünkbe
(hmmm, véletlenül megint egy Első Emelet. át fogom vizsgálni a jegyzetlapjaimat, amire a jó mondatokat írom fel. ez például egy valóban elég jó mondat, utólag még meg fogom bánni, hogy elpazaroltam ehhez a poszthoz.)

Ha valamit kifelejtettem, majd jövő ilyenkor beleírom a következő szülinapi posztba. Vagy nem, mert akkor sem jut eszembe.

Így telnek az évek, és valószínűleg így fognak telni az elkövetkezők is. November negyedikén leszünk hét évesek, hét harminckor pedig otthon játszunk a Felcsúttal, így inkább kiraktuk most a posztot, hogy holnaptól foglalkozhassunk a valóban fontos kérdésekkel.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése