Diósgyőr-Honvéd beszámoló pontokba szedve

Nincs kedvem mentegetőzni, de most ennyire futotta az időmből. Ahogy a debreceni túranap is leredukálódott a tervek egész napos cívis csapatásából egy „szűk másfél órás nézelődésre a városban + a meccs, végül szakadó esőben hazahajtás az M3-ason” kombóra, úgy a beszámoló is csak egy bulletpont-gyűjtemény lett végül. Ilyen időket élünk, na.

Most következhetne az, hogy „Mik voltak a szombat főbb tanulságai?”, de még ilyen tematika sem nagyon körvonalazódik bennem. Klasszikus középszürke tavaszunk van, ilyenkor kéne egy adag sírás a posztban, de ahhoz meg még mindig nincs kedvem. Én is bőszen baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat-oztam a lefújás után, mert jól esett, és mert továbbra sem lep meg a tavalyi ultra-sikeresség (most nem a Tábor, hanem a fokozat értelmében) utáni petyhüdtebb szezon. A csapat küzd, meg szenved, hát ez egy ilyen év.

• Az első félidő gyalázatosan szar volt, ilyen trademarkos kispesti önszopatást is régen láttam már (NOT), hogy összehozunk egy tizit a harmadik percben, azt Gróf fogja, lélektani veremből lélektani Olümposzra katapultálva a csapatot, a Diós nyöszörög önnön hülyesége markában, erre Lovresz, szegény ismétel, és megint felülünk a rollerre. Az a Lovresz, aki e két momentumot leszámítva végig magabiztosan és jól tolta. Sebaj, majd kap 1-2 kommentet, hogy vonuljon vissza (jobb esetben), vagy mixelt (rosszabb esetben). Aj-jajj. Lassan én is átállok a játékosaink üzemmódjára és nem olvasok kommentárokat.
• A második félidő előtt én már semmit nem vártam. Még Rossi se arról volt híres, a tavalyi tavaszt leszámítva, hogy szünetekben jól nyúljon be a meccsekbe, Supka szegény meg pláne. Ehhez képest más csapat jött ki a pályára – vagy ne áltassam magam, és örüljek inkább, hogy rögvest jött az egyenlítő gól, különben nem lett volna itt semmi változás, ki tudja…? Ki tudja. Persze kellett a picit szerencsés gól, kellett a Tóth Iván díjasan beragadó Antal Boti, de akkor is, utána olyan szép 25 percet nyomtunk, még King is végre bemutatott 3 olyan elfutást, mint tavaly tavaszi csúcskorában, egészen örvendeztem.
• Érdekes volt a meccs lefújásának pillanata: mi is és a Dió is egy emberként rogyott a gyepre. A hazaiakat valószínűleg Bódog picit elkalibrált pressingje nyuvasztotta ki idő előtt, és lehet emiatt is tudtuk őket megnyomni a második negyvenötben… minket pedig a saját iramunk. Fura volt ez, ritkán látok ilyet.
• De olyan is viszonylag régen volt, hogy a kispadunkra nézve inkább sírok, mint bizakodok. Amikor Kossuth Lali indifferens búráját nézem melegítés közben, a fél Honvédkedvem elmegy. És ez a választék: tapasztalatlan fiatalok, Kosút, és Danilo, meg az egyre kiégettebbnek tűnő, belobbanni csak nem akaró kisPölő. Nem könnyű helyzet. Apu is hív otthonról meccs közben, zsigerből szidva az edzőt (hiába, ha van a kispadon Supka, az a baj, ha nincs rajta Supka akkor meg az, BOCS), „miért nem cserél, elmegy a meccs„, de kit hozzon be?, kérdem, „a Danilót„, de ki helyett, Eppel ma tök jó, „akkor kikapunk„, azt hiszem ez a beszélgetés amúgy jól jellemzi az egész tavaszunk.
• Hogy folytassam az aggasztó dolgok sorát, érdekes a Lanza-naptár is. Kedvenc olaszom Simeone-i pontossággal és ciklusokban éli kispesti életét: ahogy a madridi edzővel is évek óta megvan a bejáratott periodikusság a jó őszi rajtokkal, novemberi eleji első formacsúccsal, majd januári-február eleji leeresztéssel, mélyponttal és tavaszi feltámadással, úgy Lanza is másolja a tavalyi szezonját. Idén is ősszel volt a verhetetlen ász, mint egy éve, a tavasz eleje meg ugyanolyan görcsös gólínséget hoz eddig, mint tavaly, és hősünk is frusztráltabb a pár hónappal ezelőtti önmagánál. Remélem, a ciklikusság jegyében lassan jön az idei év Gyirmót meccse, ahol megint egy utolsó perces varázslattal szakítja át önnön gátját a valaha volt kedvenc kispesti légiósom.
• Eppel viszont eddig örömteli tavaszt hoz. A horrorisztikus fültépésen átesett gólkirályt is sokan még kapcsiból legyengeformában-ozzák, közben lassan minden tavaszi meccsünkön betalál, egy-egy lopott gólocskával, ahogy tavaly is tette. Csak folytassa így.
• Apropó folytatás. Kedden iszonyat kemény meccsünk jön. Rossz előérzetem van, valahogy a supkai múltba is visszanyúlva, ilyen pályaszakaszunkban szokott az lenni, hogy most egy nagyot játszunk majd az MK-ban, hősies küzdelemmel, szép megoldásokkal, és valami penetráns bírói hiba vagy kapitális mák eredményeként egy utolsó perces góllal a Loki behúzza a meccset, és amikor tényleg igaz lenne a „nemvoltszerencsénk” a nyilatkozatban, akkor kapja majd szét mindenki a derék trénert. Ne legyen igazam.

• Végül a legnagyobb pozitívum: Gráúúúúúúf azt hiszem, a legnagyobb  meccsteljesítményét tette le az asztalra eddigi kispesti pályafutása során. Bravó, Dávid, ilyen szintű bravúrmeccset utoljára a csúcsformás Szabitól láttam még valamikor 2011-2013 táján.

Igazából többet nem is vesztegetnék erre a tegnap előtti meccsre, főleg mert az időm elfogyott ma reggel, indulni kell az egyéb teendők után, úgyhogy fogjuk ezt fel úgy, hogy én is olyan formában vagyok, mint a csapat: szenvedek, küszködök becsülettel, de az igazi nagy poszt az bennmarad a kezemben.

Mondjuk egy májusi kupadöntő ki tudná hozni, de inkább nem álmodozok.

címlapkép: Kimmel Photo. A zászló volt csak „Finest”, a meccs még nem :(