Elsőre talán meglepett a időzítése, majd ahogy elgondolkodtam a miérten, rájöttem, teljesen jogos, hogy az első Hungárián eltöltött meccsünket követően szükségszerűen fel kellett vetődjön, és topikká alakulnia a – mondjuk így – mocskos szájú szurkolók kérdéskörnek.
Vagyis a korzó.
Mármint a hirtelen atomjaira hulló, az új stadionban egyelőre a saját hangját kereső korzó.
Mindenképp tegyünk meg pár alapvetést, mielőtt belevágnánk a dolgok kibeszélésébe:
- a korzó egy egyedülálló állatfaj a magyar stadionokban. A korzó népének megfelelni a kispesti futballisták számára messze a legnagyobb kihívás. Lassan lehet eljutni az elfogadás szintére, majd elég bármi apróság, hogy újra ellened forduljon az ezerfejű Cézár (és Cézárné, hiszen Kispesten családi program a labdarúgás).
- a korzó alpári. Pont.
- a korzóra családok járnak. Pont.
- a korzót meg kell menteni, mert egy sajátos ökoszisztéma még az amúgy sajátos ökoszisztéma magyar futballon belül is, amolyan zárvány, egy valamiféle természeti kincs, ha valamihez hasonlítanom kellene.
Nagyjából ennyi.
A korzó a Bozsikban mintegy 100-120 méter hosszan elnyúlva, relatíve jól elhatárolható szakaszokból állt, szakaszonként eltérő számosságú szurkolóból. Maga a számosság nem is lényeg, mert az ember pontosan tudta, hogy a korzó egyes szakaszain mi vár rá, milyen közegbe kerül. Az évtizedek megtették hatásukat, kialakult egy belső logika, mindennek és mindenkinek megvolt a helye.
A Hungáriára költözve mindez egyetlen pillanat alatt tűnt el. Egyrészt fizikailag hiányzik a korzó, mint terület; másrészt a korzó nem egy szervezett valami, nincsenek felületei, nincsen érdekképviselete, nincsenek gyorsan körbefutó hírek, vagy mondhatjuk utasítások, hogy – teszem azt – az új korzó a Hungárián ez és ez a szektor, itt kéretik állni ezekben és ezekben a sorokban, mintha otthon lennénk a korlát mögött, és aki akar, leülhet elénk.
A Bozsik korzója széthullott a Hungáriára, és elég volt egy mérkőzés, hogy tematizálja az egész hetünket.
Bizony, bizony, kiderült, hogy a korzólakó egyedek egy része gyakran és káromkodva fejezi ki magát a stadionban.
Ami elkenődött a régi helyen, elhalt valahol az éterben, az most, a betonfalak között, jól hallható távolságból ér el a páholyok környékére, szembesülnek vele a korábbi tribünösök, akik szintén új helyre kényszerültek az új stadionban, és szembesültek vele azok a családosok, akik a lelátó megoldásai miatt nem tudnak távolabb menni, hogy újra eloszoljék a korzó népe 100-120 méteren, mint tette azt otthon.
Hirtelen egymás mellé került mindenki: a vérmes, a csendes, a kissé kapatos-káromkodós, az ábrándozó-kiscsaládos, a higgadt tribünös, szóval mindenki, akinek eddig saját helye, saját közege volt a Bozsikban. És ez a keveredés bizony konfliktusokkal jár.
Nem az az érdekes, hogy valaki miért szidja a saját csapatát,
a saját csapata játékosait, sőt, magukat a saját neveléseket, mert ez hozzá tartozik a szurkoláshoz, van ilyen típus, nincs ezzel semmi baj, milyen jogon kérdőjelezem meg, hogy neki mi a szórakozás, mit tart fontosnak az életben. Nekik van egy csapatuk, egy valamilyen elvárásuk, és az állandósult szakadékot a kettő között így dolgozzák fel. Mondom, egy típus, nincs velük semmi probléma, simán lehet, évtizedek óta szurkolnak nekünk, fontos számukra az eredményesség és a klubszínek.
Lehet, a játékosok nem szeretik ha szidják őket, lehet más szurkolók se szeretik, ha mellettük halkan vagy hangosan szidják a játékosokat, de azt elfogadhatatlannak tartom, hogy a szidalmazók szurkolói mivoltát megkérdőjelezzük valamiféle olyan homályos érvrendszer mentén, miszerint a szidalmazás nem segít, csak tovább ront a helyzeten – és hasonlók. Vagy mondjuk, hogy káros a közbeszédre, a mentálhigiénés közállapotokra.
Azt viszont valid témának érzem, hogy a térben széteső korzó, és az így világgá induló stílusok okozhatnak súrlódásokat egyes közösségek mentén, akikkel most találkoznak először. Az új stadionok egyszerűen teljesen más felépítésűek, mint a klasszikus Bozsik, amihez hozzászoktunk az évtizedek alatt. Egyelőre keressük a helyünket (igen, T/1, mert én magamat korzósnak tartom), keressük a hangunkat, keressük egymást, mert
bármilyen furcsa is, a korzót, mint jelenséget igenis van értelme átmenteni térben és időben.
Az elvtelennek és feleslegesnek tűnő, amúgy sokszor teljesen értelmetlen kritikát, a sajátosan fanyar humort, ami mögött mindig ott lesz egy borízű, folyamatosan és igen alpári módon káromkodó hang – vagyis a magunk kis világát.
Egyszerűen nem igaz, hogy családdal nem lehet kilátogatni a korzóra. Rendre tapasztalom, ahogy apukák és anyukák magyarázzák hihetetlen rutinnal gyerkőceiknek, hogy ez vagy az a bácsi épp mit mondott, ezzel mire gondolt, és milyen hatást szeretne kiváltani. Ezek a szülők nem elmenekülnek a problémák elől, nem dugják fejüket a homokba, hanem tisztában vannak azzal, a gyerek egyszer úgyis kénytelen lesz szembesülni a valósággal, teljesen felesleges lemondani némi időhúzás kedvéért a saját csapatunk meccséről.
(Nincs jogom ilyen állítást megfogalmazni, mert milyen alapon mondom, hiszen a formállogika ezt diktálja, hogy a meccstől a stílus miatt távolmaradó szülő igazából rossz szülő, aki nem foglalkozik a gyermekével, hanem a tiltásokba és a tagadásba menekül, szóval félre ne értsetek, még véletlenül se próbáltam volna elmenni egy ilyen irányba.)
A korzó tehát edukáció kérdéses is valahol. A korzót, vagy a korzónak hitt jelenséget könnyű megtagadni kívülről, lebunkózni, lealpárizni, de az ilyenforma minősítgetés egyben azt is jeleni, hogy nagyon felszínes ismereteink vannak magáról a témáról, vagy csak annyira hiperérzékenyek vagyunk mindenre, hogy négy csupasz fal között, síri csendben eltöltve negyed órát, évtizedeken át kommenteljük be bármi alá az akkor és ott átéltekkel kapcsolatos kifogásainkat.
A korzó tehát kicsiben a magyar társadalom egyfajta leképezése, ami azért annyira ne meglepő, mert alapvetően a magyar társadalomhoz tartozó emberekből áll, akik a magyar társadalom igen széles vertikumát képviselik.
Mielőtt valamiféle ajnározós istenítésébe csapnánk át a korzónak, jegyezzük meg, hogy előttem sem egy ideáltipizált korzókép lebeg, nagyon nem, inkább valamiféle kissé – és a világképemhez igazítottan – túlmisztifikált valóság, amiről elfogadom, hogy létezik, miközben simán lehet, hogy nem, helyette pusztán valamiféle egymás mellett élésről volt szó, ahol én, valami tudatalattitól vezérelve, inkább a szidalmazós-alpáribb részek felé mozdultam el, majd védem a kívülről talán vállalhatatlannak tűnő döntésem. Vagy valami ilyesmi, hogy mentsem a világomat, nehogy egy poszt kedvéért összeomoljon mondat közben.
A korzót tehát nem megszüntetni, megrendszabályozni, hanem előbb megérteni kéne. Igazából nem tudunk róla semmit, sosem tudtunk talán róla semmit, csak lubickoltunk benne, együtt éltünk vele, és most, a költözéssel – félő – hagyjuk eltűnni, mert szükségszerűen el kell tűnnie, ha sem a térszerkezet, sem valamiféle karizmatikus vezető nem hajlandó tenni az átmentése érdekében.
Szóval összefoglalom: az egész hetet végigpörgető topik valószínűleg most van, most még értelmezhető, betudva az egészet a hirtelen jött keveredésnek, azonban idővel eltűnik, mert a keveredés egyben elegyedés is lesz, így a nagyobbnak tűnő kilengések belesimulnak az átlagba, és ha nem is tűnnek el végleg, amolyan extremitásként megmaradnak, egyszerűsödnek, új formát vesznek fel, és ha minden jól megy, amolyan hagyományfélék lesznek. (Lefordítom: meccsenként lesz két kurvaanyázás, amin majd röhögünk, hogy milyen vicces és jól eltalált pillanatban érkezett beszólás.)
Attól nem kell félni, hogy a várható jövő inkább szegény avarok és az egyéb pannóniai népek beolvadásához lesz hasonlatos, akikből csak pár szokásfoszlány, hiedelem, esetleg településnév maradt fenn, mert a Hungárián teljesen széteső, és korábban sem szervezett korzó egyszerűen képtelen lenne bármiféle akaratot is ráerőltetni még a legkisebb létező közösségekre is. Adja magát tehát a másik irány, vagyis a korzó, és a korzóstílus szükségszerű eltűnése, beolvadása.
Nekem hiányozni fog, és aki most azt mondja, hogy nem kár érte, azt csak sajnálni tudom, mert valami annál értékesebb, minél színesebb, változatosabb. Tessenek olvasni kicsit több Orwellt, vagy mondjuk Bradburyt, vagy ha ennyi idő nincs, akkor nézni filmet, mondjuk a Fahrenheit 451-et, vagy könnyebb szórakásként ott van az Equilibrium. A téma mindenhol ugyanaz, a sokszínűség tagadása, az egyénből az egyéniség totális kiölése, hogy az emberek, mint a hangyák, irányíthatóak legyenek, és egy célt szolgáljanak: valamiféle uralkodó osztály jólétét. (Itt snitt, messzire vezetne, ha folytatnám.)
Jön a Debrecen, és már most, előzetesen tutifixre veszem az oda-vissza irányú masszív s*ggnyalásokat, ahogy a két fél elismeri a másik kvalitásait, satöbbi, satöbbi. A Debrecen egy annyira sótlan valami mostanában, amit ha összeeresztünk Supkával, akkor még azt a maradék ízt is kivonjuk belőle, ami nem főtt el korábban. Jó, a meccsek, és főleg a legutóbbi meccsek egészen furára sikeredtek, főleg azok a hihetetlen gólok, amiket benyaltuk, és előtte, amikor rendre veretlenek maradtunk ellenük, jó, az is élvezhető volt, meg életünk osztálykirádulása az 5-2-re, szóval, oké, vannak emlékezetes pillanatok, de
és itt a de az érdekes, mert ugye állandóan arról pofázok itt, hogy egy meccs jóval több, mint az a 90 perc futball és futballesztétikum, ami a pályán történik, hanem annál sokkal több. A meccs egész héten velünk van, történik kint a stadionon kívül, történik két koccintás között, történik a napi üzenetváltásokban, történik, amikor kinézünk otthon az ablakon és eszünkbe jut a foci, történik mindig, mert a meccs igazából mi vagyunk, a mi pillanatunk, amit ott és akkor megélünk. Legfeljebb a foci is jó hozzá, az sose baj.
Na, a Debrecen mindezek teljes tagadása. A Debrecenekből nekem érdekes módon inkább a meccsek, gólok, védések vannak meg, mint bármi más. Egyszerűen nincs igazi Debrecen-élményem.
A mai is olyan lesz, hogy tök jó, megyünk, meccs, foci, társaság, de semmi váróssága nincs, amolyan szürke hétköznaphoz hasonló hangulatom van. Furi, nem?
A héten már Hemibá is arról beszélt a vlogjában, hogy N’Gog talán már hétvégén, talán néhány percre már jó lehet. Magyarul ismét vettünk leigazoltunk egy olyan játékost, aki nem egyszerűen csak játékra alkalmatlan volt a leigazolása pillanatában, hanem tisztában voltunk azzal, hogy tartósan az is marad.
Mintha direkt a sérült, rehabra járó játékosokra vadásznánk, akik nálunk tölthetik a felépülési idejüket, cserébe olcsók, és talán pénzt is kiszedhetünk belőlük, ha hálátlanul lelépnek.
Öttől tehát Debrecen, tessenek kijönni, jó lesz.
Hiszen meccsnap van.
a posztban szereplő képek az 1966-os Fahrenheit 451-ből vannak, amit ha másért nem, a képi világáért érdemes megnézni, valamint feltűnik benne helyszínként a franciaországi monorail-kísérlet vasúti pályája is, aminél pedig kevés menőbb közlekedési eszközt találtak ki a kerék óta. (képek: film-grab.com)
