Péntek este egészen véletlenül elkeveredtem egy kiállítás megnyitójára. Vagyis nem egészen, és inkább már az első mondatot felejtsük el, és kezdjük elölről a történetet, hiszen nem volt túl precíz a megfogalmazás. A megnyitó helyszínére még véletlenül sem csak úgy odamentem, ahogy az ember odamenni szokott valahova, hátha lesz egy jó kis darkos buli, hozzá a falakon néznivaló fotók, mert az egyrészt nem érdekel túlzottan, másrészt amúgy a törzshelyemről beszélünk, ahol minap szóltak, hogy fogyóban a csapra szerelt Inside IPA, utána Hangover lesz Armandótól, tehát spuri van, a korábban felrakott hordók még éretlenek voltak, talán majd most.
Nem kellett csalódnom.
A történetben, ami természetesen nincs, hiszen nem történt semmi érdemleges, azon túl, hogy álldogáltam a csap mellett, bambultam ki a fejemből, néha idegesített egy citera mögött ordibáló lány, akkor kortyoltam, esetleg kimentem dohányozni, aztán jött egy kobzos, aki kobzolt (kobzon játszott, franc tudja hogy mondják), rajta kicsit szunyókáltam, de tényleg mindegy, ilyen fekete bakancsos, nagyon fura emberek voltak mindenfelé, én pedig valahogy úgy nézhettem ki közöttük, ekkor már a pultnál ülve, mint techno viking egy temetési menetben. Mindegy.
A lényeg, amiért az egészet leírtam, az egyetlen mondat, mégpedig a kiállítást kellemetlenül hosszan beszélve megnyitó sráctól, és így hangzik:
Akinek nincsen ünnepe, annak hétköznapja sincsen.
Lehet, hogy ti már ismertétek, én tegnap hallottam először, és ahogy meghallottam, azonnal elgondolkodtam rajta. Mennyire jó mondat, nem?
Akinek nincsen ünnepe, annak hétköznapja sincsen.
Benne van a meccsnap, ugye? A meccsnap ünnepnap. A meccsnapon találkozunk azokkal az emberekkel, akikkel meccsnapon szoktunk találkozni, folytatjuk azt a mondatot, amit az előző meccsnapon abbahagytunk, a sok meccsnap egymás után amolyan közös élménytárat alkot, ismerettségek, barátságok, miegymások alakulnak.
Aztán ott van a jelenség, hogy – akinek nincsen ünnepe – nem jár a meccsre, annak milyen hétköznapja lehet? Igen, újra nekimennék a kedves legnagyobb közösségi médiában (valamiért így hívják magyarul és modorosan, netán újságíróul a Facebookot) írogató embereknek, akiknek vagy
- soha semmi sem jó, vagy
- magas amplitudóval mozognak a két végletet között (minden szar – idén a BL-ért megyünk),
miközben van pofája megkérdezni órákkal a meccs után, hogy mit játszottunk, majd beböfögni: Supka takarodj, játszanak inkább a fiatalok, Kukoc, Heffler, satöbbi kuka, az mindegy, hogy játszott az adott meccsen vagy sem, de ugye Puskásék, de még Détáriék cipőfűzőjét sem.
Ezután következik kötelezően egy kép, kisgyerekről sálban, budapesti közterületen sapkában, ezt azokra akik.
Akinek nincsen ünnepe, annak hétköznapja sincsen.
Felröhögtem. Nem helyes, de tényleg felröhögtem. Tudom, nem illik bántani az embereket, erre most mégis azt teszem, és a felröhögést választom, az ilyenkor illendő sajnálkozás helyett – ugye, akinek nincsen ünnepe.
Baromira tetszik ez a mondat. Benne van a mihez képest viszonyrendszer ugyanúgy, mint a dolgok egyértelmű szétválasztása sok profán és kevés szakrális részre. A napokra,
- amikor a rítusainkat gyakorolhatjuk,
- amiket együtt élünk meg egy magasabb jó érdekében, és
- amitől feltöltődünk a következő találkozásig.
Értem, hogy sima formállogika, már maga az hétköznap kategória is feltételez egy másik, tehát nem hétköznap kategóriát, különben nem volna értelme szót (és fogalmat) alkotni rá. Ezt a másik, tehát a nem hétköznap kategóriát nevezzük hétvégének, és nevezzük ünnepnapnak is. A rendszer teljes, hétköznapok és nem hétköznapok váltják egymást, a monotónia megszűnt, létünk szakaszoltságot kapott, megjelent a szabadidő, a nyaralás, és a végén Nagy Feró dalt írt az egészről.
Azonban az érzet, hogy a szabadidős hétvége önmagában kevés, hogy a hétköznapokat meghatározza, tényleg szükségessé tesz egy komolyabb szűkítést, az ünnep, az ünnepiség bevezetését. Esetünkben a mérkőzést.
Nem állítom, mert saját lényegemmel fordulnék szembe, ha azt kérném, hogy aki nem képes kidugni az orrát – alkalmilag – a meccsekre, az legalább ne kritizálja már meccs közben a játékosokat, szurkolótársakat, vagy úgy bármelyik aktív résztvevőt a széles nyilvánosság előtt, mert nem. (vö.: minden vélemény fontos, azonban a stílust nem kötelező elviselni) Inkább csak sajnálom őket, az ún. véleményvezéreket, akik képtelenek egyetlen értelmes gondolatra, a vesszőt a szavak elé teszik, ha kiteszik egyáltalán, a CSAK-ban még a C és az S közé is pontot tesznek, akik, már bocs, de nem csak funkcionális analfabéták, de konkrétan objektíve nézve fogyatékosok, szóval ne, ne hallgassunk rájuk (nem innen indult a mondat), ne olvassuk őket, ne foglalkozzunk velük, ne akarjuk, hogy kitáruljon a kis világuk, mert abból mi jól nem jöhetünk ki.
A franc, egyszer úgyis ki kell mondani: ennek és ennek semmi, de semmi értelme. Sajnálom szegény KLTE-t, szegény szurkolókat, és néha a klubot is, mert ha valamit szeretnének eljuttatni viszonylagos tömegekhez, akkor a Facebook algoritmusa miatt, azt csoportokon keresztül inkább érdemes, mint oldalakra kitéve, viszont ezekben a csoportokban egyrészt ott a magyar oktatási rendszer csődjének fényes bizonyítéka, másrészt a társadalmi lecsúszásra általános gyűlölködéssel és elképzelt cinizmussal reagálók serege.
Engedjétek meg, hogy a debreceni meccs kapcsán elmondjam, sajnálom őket, tényleg sajnálom őket. Számukra a Facebook a valóság, Heffler az ősellenség, bár jó lenne tudni, ő pontosan kicsoda amúgy egyébként (feltéve ha érdekelné). Ennek tényleg mi értelme?
Kritikát olvasunk? Nem, a fröcsögés, a mindenki takaroggyon (sic!), és hasonlók nem kritikák, mert nincs benne egyetlen esetleírás, és annak értelmezése sem, majd érvelés egy másik értelmezési, netán megvalósítási rendszer mellett. Az, hogy valami szar, önmagában még nem kritika egy olyan összetett dolognál, mint a labdarúgás.
Véleményt olvasunk? Nem, a bezzeg Tichyék, és hasonlók nem vélemények, mert nincs benne semmi, ami vélemény lenne. Hogy Tichy bezzeg jó volt szerintem, Tischler pedig nem jó szerintem, arra távolról mondhatjuk, hogy vélemény, követi is a mondatot három pont (így: …), ebből majd mi találjuk ki, hogy Tichy miért volt jó szerinte, és Tischler miért nem jó szerinte. Köszi, ezzel beljebb kerültünk, már szinte beszélgetünk.
Bocsi, ha én nem kérek ebből, sőt, odáig megyek, hogy felszólítok másokat, ők se kérjenek belőle! Tessenek a dolgokat arra használni, amire valók. Ennek a hangnemnek és szellemi nívónak a leglecsúszottabb kocsmák zárás előtti óráiban van a helye, mérhetetlenül ittas emberek összefüggéstelen motyogásában.
Akinek nincsen ünnepe, annak hétköznapja sincsen.
Persze, tudom, visszás az egész, hogy egy blogon fakadok ki a közlési kényszeres idiótákra és félidiótákra, mintegy azt állítva magamról, magunkról, hogy bezzeg mi. A francokat. Figyelj érv nélküli érv következik, amolyan hárompontos tudd, hogy értsd szinten: ha valaki belenézett ezekbe a csoportokba, akkor tudja és érti azt, amiről beszélek. Mellékesen, nem beszéltem semmiről, csak agitáltam, hogy valamit ne csináljatok.
(párbeszédben mindez valahogy így hangzana: igen, lenézlek, és igen, elit, leszarom, pont leszarom, maradj a saját közegedben, maradok én is, ne zavarjuk egymást, tényleg, bocsi, ne gyere légyszíves ide, ne mondjad, kérlek, tényleg ne mondjad, nem vagyok rád kíváncsi, és igen, lenézlek, hiába ismételgeted, akkor is lenézlek – és így a végtelenségig, míg meg nem ment valaki minket, akinek már nem akarja mondani.)
Például ha nem csináljátok, ha nem jártok oda, ha elengeditek, akkor a felszabaduló időt fordíthatjátok bármi másra, főzhettek valami finomat, olvashattok, sétálhattok, beszélgethettek személyesen a családotokkal, a barátaitokkal; ráadásul, és ez vissza nem térő ajánlat, most fogadja el, ilyen alkalma többé nem lesz: a szellemi leépülésetek is lassabb ütembe kapcsol, mert az elkerülhetetlent nem lehet elkerülni, azonban tudjuk, hó végén sokkal tovább tart az utolsó tízezres, mint negyedikén, amiből következik, hogy ha már meg kell történnie, akkor legalább ne mi idézzük elő. Vagy ha igen, akkor ajánlom a szöget és a kalapácsot. (A szöget bal kezünk nagy- és mutatóujjával összecsippentjük, a homlokunk közepére helyezzük a hegyesebb végével, úgy, hogy még pont ne szúrja át a bőrfelületet, majd a jobb kezünkben tartott kalapáccsal lendítve megpróbáljuk eltalálni a tompább felét. Ha eltaláltuk, akkor a szög egyetlen puha suhintással belehatol a koponyánkba, és hosszától függően roncsolja az agyunk útjába kerülő részeit. Ha viszont melléütöttünk, akkor a koponyánk több helyen is betört, és az agyunk a lendítésbe belefektetett, valamint a kalapács fejével arányos mértékben károsodott. Mindkét esetben nyugodjunk békében.)
Akinek nincsen ünnepe, annak hétköznapja sincsen.
Tényleg? Megéri? Eljössz ünnepelni, jól érzed magad, majd a hétköznapokat arra szánod, hogy az egészet lerombold? Eső előtt szoktál ablakot mosni? A tejbegrízt is megsózod?
Bocsi, ez a poszt ma egészen másról szólt, mint Debrecenről, de engedtessék már meg, ha az elmúlt hetek, hónapok felbaszták az agyamat. Mi a franc történt itt? Ki fogunk esni! Dobogó! Bajnokság! Nem itt van a helyünk! Csak azért nem esünk ki, mert…! Ennek mi értelme? Egyik nap az egyikkel értesz egyet, másik nap a másikkal. (Nyilván, mert buta vagy felfogni, hogy a kettő nem ugyanaz, de itt sok a lájk, menjen tőlem is egy, sőt!, írjam már alá, hogy csak a kispest, ahogy sikerül, lássák, én is mekkora szurkoló vagyok!).
Köszi, én ebből nem igazán kérek.
Erről jut eszembe, hogy a tegnapi rendezvényen megjelent Paizs Miklós (Sickratman) is, és neki van egy remek és a témába erősen vágó nótája:
(A posztot megosztom a Facebookon, amolyan állatkísérletként, hogy megnézzem, mennyien lájkolják, csakakispestezik, vagyis: nem olvasták.)
Debrecen – Bp. Honvéd
Nagyerdei stadion, 17:00
Gyertek, hogy legyen hétköznapotok. Ha pedig klasszikus beharangozót olvasnátok, akkor azt most a Lokiblogon keressétek. Például ilyen remek mondatok várnak ott rátok: “Így most igazán időszerű revansot venni ellenük, hiszen a 24 pontos cívisvárosiak egy esetleges győzelemmel igencsak közel kerülhetnének a fővárosiakhoz.” Bazz, magukat hol cívisvárosiaknak, hol meg piros-fehéreknek nevezi, mintha téperháromban beszélne végig. Nagyon fura.
címlapkép: Lars_Nissen_Photoart / Pixabay
