A Fortepan még mindig az egyik kedvenc oldalam a Hungaricana mellett. Minap az értekezlet szóra kerestem rá benne egy unalmasabb megbeszélésen kókadozva, náthásan, betegecskén. A régen minden jobb volt kikezdhetetlensége azonnal kikezdődött bennem, amikor megláttam az ugyanúgy unatkozó, az érdeklődés minimumfokát még a kamera kedvéért sem megvillantó arcokat. Akkor tudtam, megérkeztem.
Ennek ellenére fejtágító következik, ahol kivételesen nem grafikonokat kell majd nézegetni a végtelenségig, nincs benne termelési jelentés, helyette kaptok mindenféle kérdéseket, amik senkit sem érdekelnek általában, engem mégis foglalkoztattak szombat kora reggel. Dohányozni, pohár vízért nyúlni, kissé elszenderedni ér, és az sem ciki, ha menet közben kimész a mosdóba, majd vissza sem jössz.
- Megteheti egy szurkoló, hogy babonából, mert eddig bejött, kihagy egy-egy mérkőzést? (Vö.: nagyon kell a győzelem.)
Ha ott voltam, sosem nyertünk – hányszor hallottad ezt a mondatot? És létezik olyan, aki betartja, és nem jön, mert ha ott van, sosem nyerünk. Van aki könnyű szívvel teszi (egy egyszerű, mégis távolról elfogadhatónak tűnő kifogást felvillantva), és találkoztam olyannal is, aki önmagát marcangolva, a klub iránti feltétlen szeretetből.
Nehéz ügy, mégis azt mondom: egy vereségsorozat, a babona, vagy bármi, az eredményességhez lazán kapcsolható hóbort, egészen addig elfogadható érv (sőt, akár legfőbb érv!), amíg az nem veszélyezteti a meccsrejárást, vagyis a szurkolói létezés legfontosabb pillanatát.
A hivatkozási alap a legtöbb esetben nem más, mint egy kifogás, egy könnyű kifogás. A döntés már rég megszületett (kihagyom a meccset), gyorsan kerítek hozzá valami ideológiát. Lehivatkozom például a sosemnyerünket. És itt a vége. A kifogás nyert, ott a csizmája az ajtó résében, és csak az a kérdés, mikor feszíti, netán rúgja be magát végleg?
A sosemnyerünk csak távolról tűnik erős érvnek, igazából az egyik leggyengébb, hiszen nem más, mint egy kapaszkodó, egy lépcsőfok a most még kifelé felvállalhatatlannak tűnő egyéb kifogások (érvek) irányába.
A sosemnyerünk egy kapudrog a Valódi Szombatokhoz, ami a Stadionokon Kívül létezik, és amit a Polgári Lakosság él meg. A jelenet van előttem, amikor Morpheus Neo elé rakja a piros és a kék pirulát, és alanyunk a piros után nyúl, mert látni akarja a Valódi Szombatokat, a kutyasétáltatást, a pelenkahalmokat, az akciós újságok ajánlatait, a Kincs, ami nincset, a televíziós tehetségkutatókat.
A kulturális utalást jobban végiggondolva, igazából a mi Morpheusunk nem más, mint a Mátrix Smith ügynöke. (Bazzz, gondoltad volna, hogy a Mátrixot húsz éve mutatták be?)
Kedves, különösen őrült ismerősömet most engedjük el, aki tényleg megtette, és kint maradt egyszer, hogy a csapata bennmaradjon, és be is jött neki. Képzelhetitek, mi játszódhatott le benne a meccset követően: én is kellettem hozzá, vagy nem kellettem hozzá? Érdemes volt kihagynom? Mi lett volna, ha bemegyek? Azóta sem tudja eldönteni, megbocsáthatja-e magának, hogy saját akaratából kihagyott egy meccset, holmi babonás (sormintás, mindegy) félelemre hivatkozva.
A szurkoló egyébként mindent megtehet, hiszen érte van az egész, majd jön, ha jön az eredmény / ha családbarát a stadion / etc. – van ez a másik álláspont. Itt ugye az állítás hívei tagadják, hogy a szurkolónak nem csak jogai, hanem kötelességei is lennének. Márpedig vannak, vagy akkor ne hívjuk szurkolónak.
A szurkolóság fogalmába per definitonem legyen már benne a jogok és kötelességek szövevényes hálózata. Minden másra meg találjunk ki egyéb szavakat. Legyen például szimpatizáns, pártoló, érdeklődő, mindegy, de ne szurkoló.
A szurkoló legyen tisztában a kötelességeivel, hogy a rendszer fennmaradásához, fenntarthatóságához rá is szükség van, mert nélküle nem létezhet (egy normális világban igen, értemét vesztené nélküle a futball), nincs miért léteznie az egésznek. Ha szurkoló a kötelességeivel csak alkalomadtán kíván élni (eredményesség, jó foci, etc.), akkor vagy nem érti a kötelesség fogalmát, vagy úgy használja magára a szurkolóság fogalmát, hogy arra nincs semmilyen jogalapja. (Vö.: Majd akkor adózok, ha nekem kedves rendszer lesz az országban. Ezeknek én sosem. – Nyugi, a másiknak sem fog adózni.)
Innen nézve, ugye, egészen más egy meccset kihagyni, mint az akkor járni, amikor úgy tetszik? Az egyik a kilépő, vagy kilépni vágyó emberek világa, a másik pedig a már kint lévőké.
A klub és a közösség feladata lenne valahogy megállítani a folyamatot, ami ha lassan, fokozatosan és nem mindig ugyanakkora intenzitással, de kifelé tereli az embereket a rendszerből. Amikor hirtelen nem az válik fontosabbá, hogy ott legyél a meccsen, hanem – idővel – minden más.
(És igen, léteznek fontosabb dolgok egy mérkőzésnél, még véletlenül se azt tessék kiolvasni belőle, hogy minden, de tényleg minden meccsen ott kell lenni. Inkább egy fura és csak itt értelmezhető egyensúlyi helyzetet kell elképzelni, amikor az ott levés egy valami másról lemondással jár, amikor tenni kell a jelenlétért. Amikor nem felmentést keresel, hanem megoldást; amikor nem az az első gondolatod, hogy miért rúgnak belém, hiszen én ezért meg ezért nem (és sorolod), felháborodsz, talán még a közösségi médiában is hőbörögsz pár kommentnyit, de megoldást továbbra sem keresel, hiszen nem érted.)
A szurkoló, ha nagyjából érteni véled a zavaros magyarázatot, akkor definíció szerint legyen az, aki:
- meccsre jár,
- vagyis minden olyan meccsen ott van, amire egy adott lemondási határig ki tud jutni,
- és e lemondási határt próbálja a lehető legtovább kitolni.
Mindenki másra meg használjunk egyéb szavakat.
- Megteheti egy szurkoló, (netán egy, a közvéleményre állítólag befolyással bíró oldal, vagy oldalak), hogy kijelenti: győzelem, vagy halál?
Igen.
Vagy bővebben:
Igen, meg, és egyben kötelessége is.
A szurkoló fogalmát az előbb pontosítottuk, tessék ebben az értelmezési keretben vizsgálni a győzelmi elvárás kérdéskörét is.
Hat meccsen öt vereség sok, kieső helyen állni elkeserítő, az elvárások, a jogos elvárások köszönő viszonyban sincsenek az eredményekkel, és kivételesen nem az elvárások irreálisak, hanem a teljesítmény.
Nem egy dobogóközeli eredményt rugdos mindenki, mint tette azt az elmúlt másfél évben, miközben a lelke mélyén tudta, valahol csoda volt az egész, nagyon kellett hozzá a létező összes világok együttállása és némi körbeverés is. Most nem ez a helyzet, most ígéreteket kaptunk szóban és játékosállományban, láttuk játszani, szó szerint játszani is a csapatot, tehát az elvárásaink valósak: a tizenegyedik hely (tizedik, kilencedik, nyolcadik, etc.) elfogadhatatlan.
A tizenegyedik helyről elmozdulni pedig csak úgy lehet, ha meccset nyerünk. Nem számít az ellenfél, mert már nem számíthat, az számíthatott volna az előző haton, most már mindegy, ha ilyen helyzetbe sodortuk magunkat. Ilyenkor már nincs olyan, hogy jajj, a Fraditól (Videotontól, Kövesdtől, mindegytől) ki lehet kapni, mert sokkal erősebb nálunk, nincs, mert ezt hitelt, ezt a tartalékot sikerült eljátszani az elmúlt hetekben.
Nem maradt tehát más, mint a győzelem, vagy halál.
Utóbbi esetben jogosan merül fel a viszlát, Beppe!
A jónak tűnő foci, a játékosok szeretete, a kedves emberség, a minden magyarázat nehogy már felülírja a lényeget: a Kispestet, az eredményességet, és legfőképpen minket, szurkolókat.
- Pár szót a meccsről is //
Igen, volt kint egy galéria a héten a Honvéd oldalán, és igen, Lanza is látható egyes képeken, viszont Gazdi és még páran nem, szóval ne vonjunk le vad közvetkeztetéseket, hogy az olasz már játszhat, akár csak fél órát, de játszhat. Egy hónapot mondtak, talán Fradit, vagyis október 6-ot, csoda lenne, ha ennyivel korábban visszatérne. Mondjuk az is igaz, lehet, tényleg csodára van szükségünk jelen helyzetünkben.
címlapkép: Fortepan/Adományozó
