Bele a ködbe?

Holnap elindul a szezon tavaszi fele. Normális esetben (és a csakblog eddigi közel 10 éve alatt mindig) ilyenkor, a csapat aktuális állapotától félig-meddig független kedv-túlcsurranós poszt következne, a hosszú téli hónapok után kiéhezve a focitavaszra, a megint meccsre járásra, az új igazolások élőbeni lecsekkolására, az esélylatolgatásokra, a mez/sál/Puskasarmy póló büszke visszakúszásával a kabát alá.

Nos, idén pont ez nincs meg bennem, és valahogy azt érzem: holnap a robotpilóta visz majd csak le Fehérvárra, mert menni kell. Ami persze szintén egy érvényes álláspont, csak ennek ősz végén szokott itt lenni az ideje, amikor már elég a szokásos kilátástalanságokból, nem pedig a „tavasz” kezdetekor. Valószínűleg pont itt van a gondom.

2012 óta (ilyen olyan- vidámabb és kevésbé vidám okokból egyaránt) sajátos hagyományt tartok: minden évet azzal kezdek, hogy szilveszteri kötelező buli helyett január 1-én elmegyek egyedül kirándulni. Ez annyiban módosult 2017 óta, hogy már nem január 1. az időpont, csak az év eleje, de a szólót tartom: jó ilyenkor egy lefárasztó sétával, hegyre kapaszkodással megkínozni magad, távol mindentől, és az erdő csöndjében átgondolni, hogy mi vár rád az évben – kihívások, nehézségek, és talán jó dolgok. Csönd van, senki sem zavar, legfeljebb egy holló károg feletted, a metszően tiszta levegő kitisztítja a gondolataid. Idén a Pilis-tetőt másztam meg, a poszt-címkép is ezt hirdeti büszkén, melyet az egykori honvédségi bázis egyik rég elhagyott tankgarázsa tetején üldögélve készítettem [jellemző módon a tankokról arra asszociálván, hogy pont egy ilyen játékos kellene a csatársorba… Nagy kérdés, hogy a hónap közepére beeső George Mayron kiérdemli-e majd e becenevet tavasz végére?]. És azt is hirdeti bizony a kép, hogy az ilyen év eleji elgondolkodások végső etapját mindig a Honvéd képezi – idén sem volt ez másként. Nézzük, mik kavarogtak a fejemben akkor, és azóta.

A kihalt erdő után amúgy a csúcson már voltak vagy tízen, az egyik fazon úgy meg is nézte a sálam, hogy azt hittem felgyújt. Fradista-bukét éreztem.

Szóval indul az idény. Újra. Nem akarok a régen-minden-jobb-volt csábító csapdájába esni, de az az igazság, nekem jobban feküdt a gyerekkorom óta megszokott verkli. Nyárutó-ősz: szezon, december-február szünet, ami pont jó is arra, hogy újból megjöjjön a kedv meccsre menni, és ez minden évben meg is jött, menetrendszerűen. 1990-1996 között ez persze nem igényel magyarázatot, akkor még -20 fokban is lett volna kedvem a bajnokságért konstans harcoló csapatainkat nézni… Na de 1997-2007 és 2009-2012, majd 2014-2016 között már igen, ott már lehet magyarázkodni, hogy mi vonzott ki kora tavasszal a Bozsikba, meg vidékre, és mégis, a szarabb időszakokban sem volt ezzel gond. Még az idei kiábrándulós őszöm ellenére, idén sem lenne, ha egy hónappal később kezdenénk. Így viszont, azt hiszem, én még nem hevertem ki az utolsó (és a bajnokságkezdő) heteket.

Pedig az elmúlt fél év során egy-s-más szépen letisztázódott. Lassan kiderül, hogy a szangvinikus Papa távozása nem is igazán hozott akkor cezúrát, amit sokan vártak, sem negatív, sem pozitív irányban. NER-csapat lettünk, de módjával. Nem lettünk mi a „3. nagy”, ahogy azt a vágyvezérelt álomhívők remélték (nagyon nem); de egyelőre nem is az NB2 felé irányít minket a patás ördög Mendelényi-Bozó duó, akik a sötétben kezüket dörzsölve készítik elő a nagy összeesküvést, a klub Felcsútra költöztetését (a kommentelői pamfletek legszélsőségesebbjeit megidézve).

A középút minden téren áll. Igazoltunk is olyan, „értelmesebbnek” tűnő megoldásokat, akiket Hemy már 2008 óta nem igazán (Moutari, Tujvel), és hazacsempészték Zsoldyt, viszont Aliji, Moretti, Egerszegi, és minden szimpátiám ellenére (mert hasznos, de hát Adrián is az volt anno) Kesztyűs is, tegyük a kezünket a szívünkre, simán jöhetett volna a Hemy korszakban, és ki-ki hörögne rájuk/mosolyogna rajtuk habitusa szerint. Van remek klubkommunikációs külcsín, TV-műsor, app és designolt honlap, azaz minden, amire a spúr Czukk anno toszott áldozni – viszont a lényegi infóáramlás – ismét kezet a szívre – az mennyit változott? Sportlap, vagy éppen Fanta diMarzio továbbra is napokkal ezelőtt jelzi a történéseket.

Azaz: igazából nem történt semmi lényeges, és ahol én egy kicsit aggódok, az pont ez a terület. Minden remek félremagyarázás ellenére, sokakkal egyetemben, akik épp nem akartuk két naponként ténylegesen felgyújtani az Öreget (képletesen annál inkább, a szárazkolbászos cinikus mindenit a vén Kiscsillagnak…), ettől még nem lettünk Hemy fanok. Viszont, ami elismerhető volt az érájában, a kiszámíthatóság (a kiszámíthatóan skót klubvezetés, amibe mégis került néhanapján egy-egy Zelenka, Lanzafame, kukázott Eppel stb.) és hosszú távon láttad, mi jön majd, még ha az nem is volt éppen szívderítő, vagy dicsőséges. Most viszont én semmit sem látok előre – másik oldalról viszont el kell ismerni, minden rossz szájíz nélkül, hogy igazából az új tulajok teljesen tartják, amit mondtak, és mindent megtartottak Hemyből, ami szerintük jó, és a külcsínt feldobták. Más kérdés, hogy ez miben előrelépés, mert cserének akkor van értelme, ha valami jobbra váltunk, de mivel van egy olyan tapasztalatom is, hogy minden rossz után CSAK ROSSZABB jön, akkor ebben az összevetésben még egész jól kijöttünk e cseréből. Kérdés, meddig tart ez?

Hát ilyen lelki környezetben jött el az idei „tavaszi” folytatás, aminek első másfél hónapja (sőt, hogy a nem létező klímaváltozást is figyelembe vegyem, az utóbbi években megszokott módon valószínűleg az első két és fél hónapja) még csodálatosan téli lesz, esetleg 1-2 kampányszerűen lerohanós +10 fokos emelkedést hozó nappal vagy hétvégével, a szibériai fagy-etapok között, a megfázások melegágyaként. A tavaszi szakasz, ahol folytatnunk kéne az őszközepi szép sorozatunkat, viszont nagyon nem kéne folytatni az utolsó fordulók nihiljét. Miben reménykedhetünk?

Igazolások? Fékezettet habzottunk a szünetben e téren. Eppelt a pletykák alapján biztosra vettem, főleg, hogy Hatirát elküldtük, így még fizupénz is szabadult fel. Amikor Vadi is lelépett, ott már 110%-ig biztos voltam- ha az olaszt is sikerült hazacsábítani (haza… inkább a korábbi munkahelyére vissza), akkor Marci is jönni fog. Nos, jövés helyett ment, Belgiumba, ám paradox módon ennek valahol örülök. Pont Öcs mondta: azért valahol ez jobb érzés, hogy Eppel nem rohan haza 2 év után a kazah ligából, hanem még próbálkozik, a könnyű pénz bohócliger szereplés helyett nyugaton. Nem tudok ezzel vitatkozni.

Vadit sajnálom, hogy elment. Nem igazán az őszi teljesítménye miatt: amilyen pozitív meglepetés volt a játéka a tavaly előtti hazatéréskor (na, nála nem kell lábjegyzet a hazához), annyira fájóan belassult volt szegény idén. És mégis, akkor miért tartottam volna itt (a nagy labdái mellett, amik, ha ritkán is, de most is érkeztek)? Mert egyszerűen lerí a keretről, hogy mennyit számít a szerepe, mind konkrétan a pályán, mind az öltözőben (max Latabár megcáfol). Gazdag, Gergő, de az egész középpálya bátrabban játszik, mögöttük-közöttük Vadival, és gondolom a hétköznapokon is jött 1-2 jó tanács az öreg vándortól. Melóban is, mióta dolgozom, az eddigi 5 munkahelyemen minden csapatban fontos szerepe volt azoknak a tapasztaltabb, nyugodtabb arcoknak, akik ugyan nem vezetők, de a habitusukkal és a tudásukkal olyan biztonságot adnak a fiatalabbaknak, hogy minden halad flottul. Ezért sajnálom Krisz távozását, de mivel Forlán a 2000-res/kora 2010-es években a kedvenc játékosom volt a nemzetközi fociban, mondjuk úgy, ha engem hívna, én sem tökölnék sokat.

Hatira távozása technikai tudásban kissé fáj(na), de a fejben totál leeresztett, nagy kegyesen 10 meccsenként egy sprintet megejtő, két lábon járó ön- és lesajnálat kevésbé, azaz: egyáltalán nem. N’Gog pedig láthatóan körön kívülre került.

Vadócz helyett újfent Hidi a megoldás, mint 2018 őszén, és csak remélni tudjuk, hogy nem ugyanazzal a hatásfokkal próbál pótolni Patya, mint anno. Erről most legyen is elég ennyi. A costa ricai czukor pedig, és itt visszatérhetünk a korábbi gondolathoz, simán befért volna az Öreg igazoláspolitikájába is, egy ében Chris Bright-ként (Konét vagy Kabangut nem hozom fel analógiának, az esély mindenkinek jár!!!).

Nagy változások a szombati ellenfelünknél sem történtek, igaz, minek is, évek óta kompakt a keret, erős, bármikor bajnokesélyes, még ha idén kicsit el is bakkantotta az eleddig decensen szereplő Nikolics mester az idényt (aki egyébként a kézis tatabányai átlövő, Balogh Zsolti ikertornya, csak mondom). Carillóval egyszer már nagyon mentek, tartok is a spanyoltól, pedig ősz közepén még foghatónak tűnt a Vidi.

Nagy változás se ott, se itt, de nem csak keretileg. Az edzőmeccseken látottak (bár monitoron skubizni az edzőtábori meccseket nem az igazi, ha az ember mélyelemzéshez keres alapanyagot) nem túl biztatóak nálunk. A csapatjáték ugyanolyan esetleges mint ősszel, ha épp a talján, vagy Gazdag nem villant valamit, vagy Vadócz nem teker előre egy átadást (most már nem fog), csak a kínlódás megy. Abban sincs változás, hogy Beppe úr remek a pálya mellett, medencébe dobattatik, csendőrködik, csuda egy pofa, és szakadatlanul elégedett, minden remek, mindenki szuper, ez a legjobb klub ahol dolgozott, satöbbi. Boldog évek nyugdíj előtt, álomállás, szó se róla. Bennem meg csak nem akar gyengülni az érzés, hogy pazarlódik el ez az idény, egy szezon, ahol -elvileg- olyan tulajaink vannak akit nem akar kivéreztetni már az odafent, amikor „simán” visszahozzuk az aktuális gólkirályt, amikor, ha vészkapust kell találni, egy Tujvelhez nyúlnak, azaz jóval kecsegtetőbbnek tűnik a munkakörnyezet, mint mondjuk Rossi, vagy Supka esetében, és ehelyett egy remek győzelmi sorozaton túl nem látni értelmes építkezést, maga a győzelmi sorozat pedig inkább annak tudható be nálam, hogy vannak olyan arcok a keretben, akik lecsapnak az ellenfél hibáira, ha van rá lehetőség, vagy tudnak extrát hozni. De olyan megkomponált csapatjátékot, mint az igazi Kopasznál bármikor, vagy Supitónál 2011-ben, nem látok. Vagy akár Moralesnél, mert játékkép az volt, el kell ismerjem, még ha hánytam is attól, amit láttam.

Ezek után nem csoda, hogy korlátos a lelkesedésem a holnap előtt, és itt jön vissza a gondom, hogy idén még annyi szünet se volt, hogy legalább az elvonási tüneteim felülírják ezt a haloványabb kedvet. Merthogy jelenleg még épp élveztem volna az elvonást, Kisvárda, Monor, vagy épp az idényzáró kissé megnyomta a lelkem.

És hogy mi volt a célja e hosszú szomorkodásnak beharang gyanánt? Max annyi, hogy általában ilyenkor, amikor ilyen nihilista vagyok, akkor történik csoda, és holnap rúgunk egy hármast, Sannino pedig taktikailag megdicsőül, miután váratlanul 4-3-3-ban küldi fel a csapatot, Lanzafamével irányítóban, aki ezen annyira meglepődik, hogy kioszt két gólpasszt, bever egy tizit, és még kiakadni is elfelejt, hogy ő valójában csatár.

Meglátjuk.