Időutazás gyerekkorunk focivilágába

Meló végén, már félig kifolyt szemmel még gondoltam, ránézek a privát levelezésemre, ahol egy külön csoportban Öcsémmel, Totó és Doki barátommal, valamint az ex-labdabiztos blogger Vérfarkassal küldözgetünk egymásnak mindenféle vállalhatatlan hír-kommentárokat. A szokásos Bohócliger-vonatkozások mellett mai adagként valami Pataky Attilás borzalom fogadott, aminek kapcsán Vér valahonnan kerített egy Három kívánságos klipet, amiben az Edda igric szekunder szégyenérzetet keltő Batman-jelmezben énekli valamelyik slágerét. Miután ezen már könnyesre röhögtem magam, Vérfarkas még bevitt (a Vincze Lilla-rajongásom porba zúzni kívánó) mélyütésként egy ugyaninnen származó Napoleon Boulevard klipet, ahol a színpadon egy megszeppent kissrác azt kéri Tibi bácsitól, hogy a Napoleon adja elő vele a színpadon a Bicikli c. slágert, MINT NÉGER (igen, jól hallják a kedves olvasók). Hiába, akkor még más volt a PC fogalma. Konkrétan nem létezett.

20 másodpercet bírtam a szürreális élményből, mikor észrevettem, a video meglehetősen hosszú, egy egész évadnyi Három kívánság műsort sűrít bő egy órába, beletekertem hát, és a közepén (kb. 29.30-tól) megleltem, amire számítottam: egy panellakos kiscsávó kéri csodatevő Tibi bácsit, hogy hozza őt össze az akkor épp az Olympiakosban profiskodó Dömével. Erre az epizódra halványan emlékeztem még 1988/89 tájékáról, hát most újranéztem. Mit mondjak: ’80-as évek fetisisztáknak több mint ajánlott!!!

A sztori klasszikusan kezdődik: a srác álma, hogy Détárival találkozzon, Tibi bá meg gondolom, meglátta a végig ouzózott athéni hétvégében rejlő lehetőségeket, így nemsokára az akkor még vadiúj  Ferihegy II-n vagyunk, ahol a parádés konfekcióöltönyben feszítő szőke félisten olyan kitörő lelkesedéssel válaszolja meg a srác minden kérdését, mint Lanzafame a Rebrovval való viszonyát firtató újságírói érdeklődéseket. Ezután irány Göröghon, ahol Détári ígéri, bár péntektől vasárnapig ő edzőtáborban lesz, majd a meccs után egy hétfői napot szán a srácra, ahol lesz városnézés, séta, tenger, kúrás, kacagás, autósüldözés, minden. (Jó, az utóbbiak inkább Tibi bácsinak). Mondanom sem kell, a videóból úgy tűnik, ez végül elmaradt: gonosz Öcsém szerint a háttérben hasonló indok lehet, mint Döme 3 napos eltűnéséé a ’86-os magyar-brazil után.

Innentől a kiscsákó narrálásában jön már szombaton a városnézés, őrségváltás, tenger, Akropolisz, majd este találka Dömével és a klub görög-magyar czukor tolmácsával/mindenesével egy bárban, ahol kiderül: óriási edzést tartott aznap Komora Imre bá, az edző és szekundánsa, Török Péter. „Milyen volt a mai edzés?” – firtatja Dévényi, és nem késik a válasz a szinte NSZK pornóbajusszal büntető tagtól. „A mai edzés…milyen is volt…Változatos… Imre bára jellemző hogy mindig improvizál„. Már itt érdekes sejtéseim voltak, és a görög dolmetscher ráerősít: „Amolyan fakultatív az edzés… az edz, aki akar, más azt csinál amit akar”. Nem semmi, Imre bá kivitte az ungarische betyáros szakértelmet az elmaradott görög ligába, csodálatos!

Másnap aztán meccs, mindkét főhősünk pályára vonul közepesen modoros narrálás mellett a csapattal, és én itt kárhoztam el végleg. Azok a Puma mezek, az a nagy mocskos betonteknő stadion, a Döme előtt nem sokkal kifutó, szakállas, hosszú haját vokuhilában hordó görög csapattárs, akit ilyen fizimiskával azonnal vittem volna a kedvenc, 1995-ös gombfoci Juventusomhoz. A föld alól, lépcsőn felkocogó játékosok, az akkor ultrarövid nadrágok, még a stadionhoz érkezéskor a bő suhogós melegítők, egyszerűen annyira ’80-as, kora 90-es évek, hogy elsírom magam. A padon pedig a cattlebell súllyal guggolás pozícióban ülő Komora Imre bá, mellette Török Péter, aki rövidesen megnyeri első nemzeti kupáját pályaedzőként itt Athénban, majd 8 évvel később, már vezetőedzőként, Magyarországon ismétel. Na melyik klubnál is?

És nem véletlen idéztem meg egy hasonlat erejéig odafenn Lanzafamét: Détári szemmel láthatóan ennek a csapatnak a sztárja (ezt tudtuk, de akkor is jó látni), a többiek bemelegítéskor is távolról lesik a mozdulatait, a közönség éljenzi, és… és hát annyira nem a szavak embere ő sem, mint a digónk.

Az epizód itt röviddel ezt követően véget ért, a Kaoma együttes feledhetetlen Lambadájáról pedig csak az az 1992-es erdei iskolás sulibuli jutott eszembe, ahol addig toltam a csípőrázást, míg már szúrt az oldalam, a Turi Vikit persze nem sikerült felkérni táncolni, mert elvitték a díjnyertesebb versenyzők, szóval ideje visszatérni a melóhoz, RW, ha nem akarsz este 10-ig itt pusztulni, azt pedig nem kéne, mert még a kocsmakvízre is oda kellene érni.

A következő pillanatban azonban egy másik régi kollegámtól újabb levélküldemény érkezik, „ismét feltűnt a mester” felütéssel, és a végtelenül szomorú cikkben a fenti Három kívánságos szpot focista főszereplője sírja el szokott bánatát, miszerint őt mindenki csak kicsinálja itthon. Erős a kontraszt a két anyag között, a pályája csúcsán (mondjuk magyaros csúcsán) tündöklő sztár, és a lecsúszott ex-ász között, csak remélni tudjuk, hogy a Zsoldy nem így végzi, bár intő jel lehet számára, hogy aki egyszer a korpa közé keveredik (mint főhősünk 1993-ban), az könnyen elindulhat a züllés útján!

Nyugi, csak viccelek. (Félig).

Csodálatos nosztalgiázást kívánok mindenkinek!