A nagy kedvvel játszó Balogh vezérletével könnyedén nyert a Honvéd a rossz napot kifogó Újpest ellen. Kellemes futballidő, vezette Solymosi.
Volt idő, amikor a Nemzeti Sport tudósítója már a szünetre megírta volna a másnapi cikk kétharmadát, és nem is tévedett volna nagyot.
Balogh tényleg jó volt, tényleg vezére volt a csapatnak, az Újpest tényleg gyenge napot fogott ki, minden stimmelt egy kisebbforma gólarány-javításhoz.
Aztán következett a második félidő.
Alig telt el negyed óra, amikor finoman jeleztem a mellettem állóknak, hogy ebben ennyi volt. Pörögtünk, helyzeteket dolgoztunk ki, azonban látszott, ezt a tempót képtelenség a végéig bírni. Rogan, az Újpest edzője már a tizedik percben sürgetni kezdte a cseréket, érezte ő is, hogy nagy a baj. Aztán megnyugodott.
Mi visszaestünk, az Újpest kicsit feljött, kiegyenlített, hovatovább unalmashoz közeli mezőnyjáték alakult ki.
Erre találtunk egy gólt, majd következett még egy viszonylag jó negyed óránk.
Félidőben arról beszélgettünk, hogy az Újpest reménytelen, iszonyatosan gyengék, nagyon nehéz lesz nekik az idény végén.
Minden a legnagyobb rendben, úgy tűnt. Majd visszamentünk a lelátóra.
Volt egy pillanat a második félidő közepén, amikor labdát szereztünk, azonban nem volt kit megjátszani. Mindenki a saját térfelünkön, Hidi valahol a kezdőkör környékén, hatan-heten a tizenhatosunk előtt egy tömbben – totális fogalmatlanság. Végül előrevágtuk a labdát.
Kiragadott pillanat, ha lesz időm, kikeresem a meccs videójából, mert annyira szépen jellemzi a helyzetünket.
Amíg van lendület, amikor az ellenfél ugyanolyan fogalmatlan, mint mi a második félidőben, akkor nincs nagy gond, helyzeteket alakítunk ki, bár berúgni képtelenek vagyunk azokat, azonban ha mi vagyunk fogalmatlanok, akkor annyira, de annyira fogalmatlanok vagyunk, amire talán a magyar nyelvben nincs is szó.
Nem tudom mi lehet az oka. Talán az önbizalom, ami meglenni látszott az első félidő egyes periódusaiban? Vagy mi a frász?
Aludni se bírtam normálisan, úgy szétb*szott az ideg. Többször is felriadtam az éjszaka, kimentem a konyhába, ittam valamit, majd visszafeküdtem. Folyamatosan járt az agyam, és egyetlen dolgot éreztem: a tehetetlenséget.
A düh mindegy, az jön, pusztít, van, elmúlik idővel. A tehetetlenség érzése azonban velünk marad. És ez a legrosszabb.
Pénz, paripa, fegyver, ígértek mindent, és sokan elhitték, elhittük, hogy itt a Kánaán, újra a régi fényünkben.
Nem ehhez vagyunk szokva. A Hemingway-éra tizenhárom éve alatt mindösze egyetlen fordulót tölöttünk a tabella utolsó helyén, még 2009 októberében, egy ZTE elleni hazai vereséget követően. A következő fordulóban már nem Sisa, hanem Morales ült a padon.
A tavalyi tulajdonosváltást követően tavaly rögtön kettőt, majd idén eddig legalább három fordulót. Vagy ha így szemléletesebb:
- Hemingway-éra, tizenhat csapatos bajnokság, összesen 270 forduló, ebből 12 (0,4%) a vonal alatt.
- Hemingway-éra, tizenkét csapatos bajnokság, összesen 126 forduló, ebből 0 (0%) a vonal alatt.
- metALCOM-éra, tizenkét csapatos bajnokság, összesen 43 forduló, ebből 8 (18,6%) a vonal alatt. Eddig.
Az elmúlt évtizedben, amikor kilátástalanság volt, akkor, az egyetlen 2009 őszét leszámítva, egy pillanatra se éreztük, hogy hatalmas bajok lehetnek. Ismertük a versenytársakat, ismertük magunkat, biztosak lehettünk benne, hogy bennmaradunk. Akár úgy is, hogy az utolsó fordulóban, mint történt 2015-ben.
Mára a verseny is átalakult. A tizenkét csapat döntő többsége, hogy finoman fogalmazzak, egy kézben van, vagyis ha a helyezésekről nem is, a belépési esélyegyenlőségről egy teljesen másik fórumon döntenek. És bizony, az esélyek nem durván nem egyenlőek.
Ha pedig az alapok egyenlőltlen elosztása nem lenne elég, mi magunk, profizmusra kozmetikázott kommunikációval még rá is teszünk egy lapáttal. Lásd a második félidőt. Akár az Újpest, akár az MTK ellen, akár a Kisvárda elleni teljes meccset. A valóság és a megjelenített kép között szakadéknyi eltérés feszül.
Nem csoda, hogy szétb*sz az ideg.
Megpróbálom összefoglalni:
Amíg korábban volt valami, ami összetartotta a klubot, a csapatot, az mára mintha teljesen széthullott volna, és a helyébe mindenféle pozőrködés lépett. A meccsvégi ölelkezés, az üres gesztusok, a főzőcskéző játékosok videói, és sorolhatnánk a más helyekről átvett, ellenben nálunk mindenféle tartalom nélküli megoldásokat.
Hamarosan eljön az idő, amikor fel kell tennünk a kérdést: hol a Kispest? És kurva kínos lesz a pillanat, mert úgy tűnik, nincs aki válaszoljon rá.
Osztályozókönyv //
