Viszlát, Jani!

Mintha pár napja történt volna. Szinte a bizalmaskodó emberek hanglejtésével léptél oda hozzám a Hungária körúton, a lelátó alatti folyosón, és elkezdted a félidőre rendelt mondandódat: nehéz lesz, nagyon nehéz lesz. A csapat játéka nem tetszett neked, egyszerűen nem érezted, hogy meglehet a mérkőzés.

A negyedórából talán, ha pár percet beszélgethettünk, annyian jöttek oda hozzád kezet fogni, köszönni, szia, Janikám – mondták. Végül egy egész kis kör alakult ki, mindenki mondta a magáét, és mi szépen elsomfordáltunk, hogy pár lépéssel arrébb folytathassuk azt, amibe belekezdtünk: nehéz lesz, nagyon nehéz lesz.

Szerettem veled beszélgetni.

A világon csak nagyon kevés embert érint meg annyira egy klub, mint téged. Mintha a Kispesttel, a soha ki nem mondott, le nem írt, és mégis az annyi ember által legbelül elképzelt klubbal beszélgettünk volna.

A Kispest, a kispestiség egy csodálatos dolog, és ez a mai, élő Kispest egyszerűen nem létezhetne nélküled. Darabonként, kézfogásonként, borítékonként, hangoskodóként, és ha kellett, atomonként tetted hozzá a magadét – mikor mire volt szükség.

Nélküled nehéz lesz, nagyon nehéz lesz.

Viszlát, Jani, hiányozni fogsz.