_személyes rész
Van az úgy, hogy épp szar minden. Mostanában valahogy rosszul jöttek ki a dolgok. Ilyenkor jön a legjobb pillanatban egy meccs, ahol ki lehet ereszteni a gőzt, ahol el lehet felejteni az elmúlt hete(ke)t. Mégis, furcsa az egész.
Nem először hat át a végtelen világfájdalom, mégis, ha visszaemlékszem, akár a klub legszánalmasabb időszakaira, egy-egy hétvége valahogy mindig ünnep volt nekem. Szinte boldogan kaptam fel a hátizsákot, héveztem ki akár Csepelre, és ültem ki sokszor egyedül a lelátóra, hogy másfél órán át átadjam magam a pályán történteknek. Amit akkor ott láttam, annál nehezen képzelhető el minőségégileg szarabb élet, szóval rendre feltöltődve jöttem el. A végén pontot menteni egy Siófok ellen? És? Meccsnap, boldogság, kiszakadás a hétköznapokból.
A magányos meccsre járás amúgy egy fasza dolog. Teljesen más műfaj, mint közösségben, haverokkal, barátokkal. A magányos megoldásnál jóval többet látsz a meccsből – és jóval több időt töltesz magaddal. A foci ugyan leköt valamennyire, esetleg szotyizol, tökmagozol, azonban a tiszta játékidő nagy részében jár az agyad. Viszont mivel a közeg nem a hétköznapokban megszokott, az agyad is máshogy dolgozza fel az ingereket. Ilyenkor kicsit ki lehet szakadni a mókuskerékből, és egy egészen más valóságértelmezéssel és –feldolgozással szembesülni. (Fontos: a dolog csak a saját csapatod mérkőzésein, illetve az erős kötődéssel rendelkező klubok esetében működik. Én például évtizedek óta az ESMTK-ra és az Eliza presszóba járok ezért az olcsó pszichológusért.)
Ja, a zárójeles rész amúgy tényleg fontos. Az elmúlt tizenpár évben ugyanis (újra) leginkább társaságban járok meccsre, ami pedig egy egészen más minőség. Nem állítom, hogy jobb vagy rosszabb, egyszerűen más műfaj. A társasági meccsnézés sokkal inkább szól a foci közösségi megéléséről, valamiféle közös identitásról, a csoportdinamikáról, amiben aktuálisan feloldódsz, és még kismillió egyébségről.
A társasági meccsre járás egy adok-kapok, egy többoldalú reláció. Azért, hogy felhőtlen szórakozást kapj, hogy együtt éljetek meg valamit, cserébe neked is le kell adnod magadból, a hétköznapjaidból egy jelentős részt, amit egyszerűen nem vihetsz magaddal, hiszen megölné az egészet. (Sokszor ezen segít az alkohol!) Amíg a magányos meccsnézés közben magaddal töltöd az időt, addig a csoportosban magadon kívül. Az egyik új nézőpontokat adhat, a másik időt tölt, kikapcsol, felfrissít.
Ahogy öregedtem, azt vettem észre, mindkettőre iszonyatosan szükségem van. Nehéz eltalálni, hogy mikor melyikre, ahogy az sem garantált, hogy adott esetben a jót választottad, azonban ennyi kockázatnak bele kell férnie.
A másik ahogy kezdetű bekezdés egyébként az lenne, hogy sokszor nagyon nehéz észrevenni a mindenszar és az általános fáradtság közötti különbséget. Igazából most sem tudom melyik van, csak annyit látok, nem úgy működnek a hétköznapok, ahogy annak kellene, ahogy azt megszoktam.
Mindegy, ma meccsnap, itt a lehetőség átbillenni, valamiféle megoldást találni, mert ez is a szurkolói lét része. Lófaszt se ér az egész, ha nem önmagadat adod, mert akkor nincs mit megélned sem. Úgy viszont minek csinálni az egészet?
Erről ennyit.
Illetve még egy apróság: a blogolás műfaja pont arról szól, hogy személyes. Miért kellene máshogy megjelenni írásban, mint élőszóban?
_békéscsaba (Nagy Geri)
Hogy őszinte legyek, egyetlen dologért vártam egész héten a meccset, pláne a kecskeméti zakó kilátástalansága után, hogy megtapsolhassam Nagy Gerit – sajnos az ellenfélnél. Az egyik legnagyobb kedvencemet az elmúlt évtizedekből.
Esküszöm, a héten volt egy adásunk a Kispest-Honvéd korszak kedvenc játékosairól, és megbeszéltük, lesz ennek a korszaknak az árnyoldaláról is, majd a BHFC korszakáról szintén kettő. Rögtön nyitottam három jegyzetlapot az évek óta nyüstölt jegyzetelőmben, ami nélkül konkrétan annyira nem tudnék most már létezni, mint akit mezítlen kidobnak az űr sötétjébe, annyira kötődöm hozzá, olyan sok mindenemet tárolom benne. Szóval nyitottam három jegyzetlapot: rest worst of KHFC, best of BHFC, worst of BHFC, hogy tudjak gondolkodni, koncepciózni, neveket felírogatni, lefixálni, kihúzni, visszavonni, hozzáadni, kombinálni. És az egyik első név, akit felírtam Nagy Geri volt, és nyilván a best of BHFC lapra. Egyáltalán nem biztos, hogy a végén benne lesz a csapatomban, mert szerencsére bőven akadnak erős versenyzők, azonban, mint gondolat az elsők között került elő.
Kb. ennyire érdekel az egész, mert a többi a kötelező rész: nyerni kell.
Tényleg. Itt nem igazán szerepel más. Három hazai meccs következik, hármat kellene nyerni, hogy egyáltalán értelmes célokról beszélhessünk, és ne csapjon át a keret/játék/mindenmás szidalmazásába ez az idény is. Egy harmadik-ötödik hely nyilván szebb, mint az elmúlt évek kilenc-tizenhatja, viszont ugyanúgy azt jelent, hogy jövőre is NB II. Abból viszont elegünk van.
Méltatlan fos és vergődés ez az osztály nekünk.
_minigépház
Gecc, az normális, hogy a WordPress [6.8.2, Gutenberg 21.6.0] szerkesztője Safari [18.6] alatt egyszerűen az elviselhetetlenségig belassul pár perc, és alig 2-3000 legépelt karakter után? Tudok gépírni, gyorsan is írok, legfeljebb utólag javítok, azonban az elképesztő, hogy várnom kell, amíg a karakterek megjelennek a képernyőn. És hosszan kell várnom. Iszonyatosan idegesítő. Pláne, ha fejben már megvan, hogy valamit elütöttem, mert addig javítani sem tudom, amíg nincs kint, és ez sokszor hosszú másodpercekbe telik. Agyrém.
Sokszor már emiatt sincs kedvem leülni a szerkesztő elé, mert nem lehet, nem tudom lendületből csinálni, és úgy meg minek? Viszont közben meg hiányzik az egész, szóval hétközben egy csomót baszakodok azzal, hogy rájöjjek: miért ilyen kibaszott lassú a WordPress és a Safari együtt?
Tudom, használhatnék más böngészőt, azonban hosszú évek óta úgy élek, hogy véletlenszerű időnként lecserélem az aktuálisan használt böngészőt egy másikra, pusztán azért, hogy ne alakuljon ki semmiféle kötődésem egyes szolgáltatásokhoz. Bőven elég nekem, hogy a fent említett jegyzetelő mellett nem tudok szabadulni a Google Docstól és a Raindroptól, valamint pár csetalkalmazástól. Utóbbiak nagy részét még rühellem is, míg az első hármat legalább szeretem, azonban brutálisan ki vagyok szolgáltatva nekik.
[annyira elviselhetetlenül lassú közben az írás, hogy újraindítom a böngészőt, hátha. ha akkor sem, akkor mára elengedem az értelmes tartalomgyártást.]
.
..
….
……
……..
……….
………….
[jelentem, valamivel jobb, azonban nem sokkal. úgy látszik inkább az idő számít neki, mint a karakter. aztán majd meglátjuk]
_vissza a békéscsabára
A héten már kikaptunk egy csapattól, amelyik NB I-es klubot búcsúztatott a kupában, most pedig jön a következő. Ráadásul pont az a Nyíregyházát, ahol az a Szabó az edző, aki tavaly még Kecskeméten dolgozott, hogy az őt váltó Gerával minden, de tényleg minden összeomoljon, és persze – ismerve a szerencsénket – pont előttünk kellett kibaszni, hogy az új edző rendre nyer elve érvényesülhessen.
Amúgy a Békéscsaba kb. hasonló, mint Tímár elképzelése Kecskemétre: nem szimpatikusnak, hanem harcosnak kell lenni, nem durvának, hanem keménynek, határozott, ne szeressenek ellenünk játszani. A különbség csak annyi, hogy Kecskeméten valamivel jobb hozzá a játékosállomány.
És pont ezt a keménységet, határozottságot hiányolom mostanában nálunk.
Ha nem rúgunk (találunk) gólt az első 15-20 percben, akkor drasztikusan lecsökkennek a győzelmi esélyeink.
A gálázás már elég jól megy, ahogy mostanában a színpadias küzdés is, pedig tavasszal sokszor még a valódit láthattuk, és a kettő között annyi a különbség, hogy a színpadiassal nem lehet meccset nyerni. Nemhogy egy Kecskemét vagy Békéscsaba, hanem senki ellen.
Mostanában nagyon hiányzott, hogy valaki, vagy akár többen is az élére álljanak ennek a csapatnak, hogy ne csak a kamerának mondják el, mennyire akarnak küzdeni, hanem a pályára is kivigyék. Tök jó ígérgetni szerdán, csütörtökön, pénteken, amikor a felvétel készül, aztán annyit látunk vasárnap, hogy ugyanaz a szürke kisegér, aki vár a másikra, hátha majd ő megcsinálja, és akkor nekem is jó lesz.
A lébecolás nem pálya!
És igen, vannak páran, akiknek többet kell vállalniuk, mert többet beszéltek a többet vállalásról, százalékosan felülmúlandó teljesítményekről. Igen, egy Hangyának, Bakinak, Zuigebernek, Medgyesnek nem lehet a másikra várni, folyamatosan villantani kell. Mindegy, ha esteleg belehibáznak, az a foci része, azonban legalább csinálják, vállaljanak többet, és ezzel rángassák magukkal a csapatot. Tényleg ne legyen az, hogy egy Sigértől várjuk el a nagy népi hurrát, vagy továbbra is abban bízunk, a 19 éves Szamosi valahogy kirángat minket semmitmondó és egyáltalán nem előremutató passzolgatásból.
Tessék hozzátenni a magunkét. Ennyire egyszerű.
Nem kötelező itt játszani, azonban ha valaki komolyan gondolja, akkor nem hinném, hogy kerülhetne ennél a közegnél jobb helyre bárhol az országban. Ha Kispesten elfogadnak, megcsináltad az életed. (Mielőtt: nehogy valami ilyesmi legyen a szándékolt célja bárkinek, mert nem így működik. Te beleteszed a melót és az embert, mi ezt érzékeljük – és megkedvelünk.)
címlapkép: Stanford Binet Intelligence Scale for Children by Unknown maker is licensed under CC-BY-NC-SA 4.0
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
Comments
Join the conversation on Bluesky