Túl sok minden nem történt

Ha van meccs és túra, amire évek múlva is szívesen emlékszem majd, akkor arra jó példa a 2015 őszi békéscsabai leutazásunk Öcsémmel, Gyurival, kisBabarral, és Ábelbébi úrral. Remek hangulat, remek meccselőtti séta, remek városkép-részletek, remek meccs. (helyesen: nyári, illetve nagyon augusztus végi. tudom, mert egy esküvőn voltam meccs helyett, és az ilyet az ember megjegyzi. – szerk. vh)

Ha van meccs és túra, amiről körülbelül már egy hét múlva sem fogok tudni semmi érdemit felidézni, az pedig a tegnapi Várda tour.

A beharangozó pedig tanúságát adta, hogy elvárásaim nem voltak az egekben. Ehhez képest még az lett a legjobb pont, amitől a legjobban féltem: Hantáék zsírtól csullogónak képzelt ultra-magyarosch kifőzdéjében, várakozásaimmal szemben még enni is tudtam, és szarul sem lett a gyenge bélésem – ritka eset, királyság. Minden más viszont…

Az időjárás pesti kis tavasz-csodája egy szélviharos, barátságtalan tüskésséggé vált Várdán a kocsiból kiszállva; városnéző séta helyett így vacogva én is a kifőzdét választottam. A meccsen pedig lelátói hangulattolulások helyett egy adag új arc jelent meg a szektorban, akik végig úgy túltolták az ordenárémutatót, hogy amellett az egész Korzó csak ministrálhatna. A második félidőre át is menekültünk testületileg egy üresebb sarokba. Az egész heti monitor előtt ülést megkoronázta a 2*közel 3 órás autózás – estére úgy éreztem magam, mintha egy lennék a Romániából importált hajlott hátú kéregetőasszonyok közül a 2000-es évek eleji metróaluljáróinkban. És a legfontosabb, amiről a blog szól: csapatként továbbra is szomorúan, leszegett fejjel állunk a liga dagonyájában, és araszolgatnánk ugyan előre, de nincs igazi haladás.

Ha a pozitívum-morzsákra akarok koncentrálni, akkor Gróf most megint nagy bravúrokat hozott; Nagy Geri a Hali ellen ellőtte a kétidényenkénti egy borzasztó meccsét, és most megint kiemelkedően hasznosan robotolt a középpályán, Danilo gólja előtt egy olyan remek passzt is villantva, amilyeneket régóta szeretnénk belélátni. Gazdi is jóval összeszedettebb volt a szombathelyiek elleni borzalomhoz képest. Danilo pedig végre betalált – bár ezen túl sokkal több jót nehezen tudok róla összekaparni. Lovrics, akit tegnap brahiból bejósoltam a kezdőbe, ott is termett a valóságban is – és nem is hibázott, ennek szintén örülhettem.

Valahogy ennyi. Az egyéb, az elmúlt hetekben taglalt problématerületeken még nem jött el az előrelépés. N’Gog a végén beállva ismét súlytalan volt, szegény lassan az év csalódása lesz nálam. Hatira néha villantgat valamit abból, amiért 100+ Bundesmeccs van a háta mögött, néha pedig bántóan lassú, úgyhogy szegény Papa ezzel a „remek fizikai állapot” szöveggel megint tolt egy akkora lyukra futást, mint a szponzor hamari bejelentésével. Hát ez van, nem jöhet be minden mondás, és asszem itt most abba is hagyom a mondatot. Supka le is szedte Enisz barátunkat a második félidő közepén, és az a nagy helyzet, hogy rezignáltságomban nem is nagyon tudtam vitatkozni.

Sajnálom a csapatot, mert nem azt látom, amit néhány elkeseredett szurkertárs (jellemzően nem az olvasóink, ne legyen félreértés), hogy szarnak bele a dolgokba, vagy hogy nem hajtanak. Hajtanak ezek a srácok, hajtanak, csak valahogy úgy, mint a befásult aranyhörcsög a forgókerekében – futok, mert futnom kell, de hogy hova, arról lövésem sincs. Sajnálom Supkát (és veszem fel egyúttal a komment-álló mellényt, mert ezzel megint nem én leszek a hónap bloggere itt a CSAK közönsége körében), mert nekem sincs sok ötletem már, hogy mit lehet tenni. Variálgat a kezdővel a lehetőségeken belül, a pillanatnyi formákra láthatóan reagál, de nem jön ezekben a hetekben az áttörés. Én még ettől függetlenül erre az idényre simán hagynám, ott van ólábú szombathelyi kollegája, az se nyert már hónapok óta, aztán most zsinórban kétszer. Arra például már most mernék téteket tenni, hogy a Paksot verjük a jövő héten valahogy. Persze hogy mi lesz itt 2019/20-ban, abba még nem nagyon merek belegondolni.

Az idei szezonra viszont még igen, és a többséggel szemben még nem érzem azt, hogy minden veszve lenne. Ezzel a madámmal, ezekkel a lányokkal, igen. És igaz, hogy ebbéli optimizmus-szerűségem jórészt a Bohócliga bohócligaságából táplálkozik; és igaz, hogy nem a hosszútávú építkezés jelei erősítik a jelenleg épp valamelyest pozitívabb közelítésmódomat, de az idényt részemről csak április közepére engedem majd el végleg, addig még kíváncsian várom a következő négy hetet.

Kisvárdától viszont lélekben ezzel el is köszöntem, nothing personal, és remélem, jövőre már nem kell ide jönnöm vendégségbe. Az egész jelenség a FÖLÖSLEGESSÉG szótári definíciójaként lebegett a szemem előtt végig a 90 perc során, a 2500 székkel elszórtan telepakolt, kintről tyúkketrechálóval bevont stadionkarikatúra 800 hazai nézőjével, a pusztába kirakott létesítménnyel szembeni szürke rónával, rajta valami elcseszett hollywoodi western díszletvárossal [„Valami filmesek csinálták ezt ide” – összegzett nekünk egy szolgálatkész idős szeku], a meccs végére a stadion légterét is belepő, töményen sötétszürke füsttel a közeli tarlóégetésből, a gyros-tálamon a tzatziki helyett szétfolyó két kiló Univer majonézzel… Ez lett az NB1-ből mára a sok reform eredményeként, és még mi szidtuk 1995-ben a magyarfocit, hogy minden szar, meg Stadler utópiáját, hogy „nooooormális?”, erre most lett tíz Akasztó, csak a szegény umbuldás adócsaló pásztorczukk egyéni akciója helyett ez a hivatalos sportpolitika, ez már olyan szürreális, mint a lefele a Hanta playlistjéről letolt 100 Folk Celsius számoktól bepörgő Ábel onemanshowja a szünetben, mikor a Miki manó mesélj nekünk c. opuszt átköltötte pusztán szeretetből Hemi papóra, és vlogolj nekünk-re, én meg már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

Jövő héten Paks, „itthon”, közben MK, kíváncsian várom a következő heteket, hogy érdemes volt-e valóban e nagy nyugalmam, vagy a károgóbb kommentelőknek lesz-e igaza, és „totál omlás”. Mindkét álláspont mellett érvek sokasága áll, szóval, ha a játékunkban nem is, e téren mindenképp várnak még ránk izgalmak. Addig is viszont Hajrá, Kispest, hátha menthető még ez az idény. Ha máshogy nem, hát dacból. (Az utolsó mondatot valszeg Filip is kimondja, szóról szóra, a nyáron. Sajnos.)

címlapkép: 1909foto