Dél-pesti focikalandok IV. – Szabadkikötő!

Szombat este Kassai lefújta a meccset és persze az abisszikus mélységű kispesti önsajnálatunkban fetrengés épp tort ült a társaságon, mikor Ábel utolsó sörének zárókortyai között bedobta, hogy holnap a Bélával mennek BKV – III. kerületre, nem jövünk-e mi is, én pedig elgondolkoztam, mert BKV-meccsen utoljára 2014 tavaszán voltam, ahol Tischler óriásit hegesztett 40-ről a nyugdíjközeli Vezér Ádinak, utána magán a pályán pedig a Vérhódos MK-meccsünkön, az is 2014, csak ősz. Szóval már bólintottam volna egy feltételes igen-t, amikor Hanta szokás szerint teljesen más irányba nézve közölte, hogy ők Honvéd-Szabadkikötőre mennek Csepelre, ráadásul az utóbbi pályájára, ami viszont még ismeretlen stadionka, így mindannyiunkat felizgatott. Végül jött a vasárnap délután, és Ábel eltűnt az éterben (valszeg mégis BKV-ra ment), én azonban felkerekedtem, hogy Hantáék mellé társulva fedezhessek fel egy új sporttelepet és ránézzek a kadétjainkra, hogyan is állnak a nagy fejlődésben.

Egy órát szántam a Csepelre való kiérésre Wekerléről, hiba volt. Hiába, rég volt már a Hemyéra-kezdeti csepeli albérlet, elfelejtettem, hogy oda, ha nem autóval mész, a kijutás lassabb, mint Marito reakcióideje 2005 tavaszán. Ráadásul ez nem is a Béke tér… Késett a 148-as (leánykori nevén 48-as) buszom, hisz az megy át Wekerlén, hiába csodálkozott Hanta, hogy miért ezzel jöttem, amikor ő rutinrókaként 151-essel (leánykori nevén 51-es) porzott át Ó-Kispesten és Erzsébetfalván Csepel irányába – de hát nekem kimenni az 51-esig 15-20 perc az Északnyugat-Wekerléről, szóval mindegy is. A Szent Imre térre jó 35 perc alatt csalinkáztunk ki, ugyanis mikor, ha nem most MINDEN wekerlei megállóban (4 db volt hátra a felszállásom után még) volt utas, és ugyanezt a sorozatot ismételte egész Erzsébet, majd Csepel is. Szóval végre Szent Imre tér, a Juve drukkerek nyara (nem magyarázom meg, mert felgyújtotok) pedig a maga csodás apoteózisában ünnepli a szemem előtt az ősz minden szépségét, már barnult levelek a földön IS de még zöldell -ha már amolyan 1999 tavaszi Honvéd-féle fáradtságban is, de zöldell a lombkoronák többsége. Félve merem leírni, hogy az egyik lángosos kioszk melletti 2 nagyobb, ótvarabb platánlevélről és a mellettük lévő két kisebbről a Schultz, Dubecz, Zováth, Gabala középpálya jutott eszembe arról a bizonyos tavaszról, mert az tényleg szörnyű volt.

A tér viszont nem volt az: az egykori sztálinbarokk tömbök megkopottan, felújítás alatt állva is egyfajta patinát adnak a szépen kitatarozott templom köré, az öreg fák árnyéka alatt pedig old csepeli czukkok múlatják sakkozással és kibiceléssel az időt a betonasztaloknál, tisztára, mint gyerekkorom Kós Károly tere, és még kis műanyagpoharakat is hoztak le a közösségi fröccsfogyasztást biztosítandó. Már szinte le is ragadtam e megkapó jelenetnél, de a toronyóra háromnegyed 4-et mutatott, így negyed órám maradt kezdésig, gyors telefonos segítségkérés Hantától, hogy hogyan tovább, aha, HÉV-vel egyet visszacsorgok a város felé, látom már a Szabadikikötőt, merre menjek le a töltésről, kérdem a szerktársat, a Duna felé vagy átellenben? „Mindenhol a Duna van” -közli Hanta, és ilyenkor fájón belém hasít, hogy mi a különbség a tekintetben, hogy ő szociológus, én pedig geográfus. Végül csak jön használható támpont: „indulj el a zebrán át egy murvás úton egy SZEMÉTTELEP MELLETT, aztán jön is a jegypénztár (értsd: egy faház)„.

Az IPÁ-k kispesti ajatollája végül is jól beszélt: a HÉV-megállóból lecsorogva tényleg volt zebra és tényleg volt murvás út, mellette illegális szemétlerakás nyoma, két kupacban is, egy monty pythonnnal szólva kiégett-aztán -beomlott épület, aztán 100 méter séta és kátyúkerülgetés után a kis faház. A 600 Ft-os, mai jegyármércével szinte baráti belépődíj kifizetése után a szekukhoz lépve tárom szét a karom, mire jön is a „pálinka, bor, kés, ólmosbot van-e benne?” kérdés a hátizsákomra nézve, hát, mondom, nincs, mire széles vigyor a biztonsági srácoktól: „akkor hogy jössz meccsre, itt ez a belépő„. Nem is klasszik szekuritádék ők, inkább a helyi lakótelep hrabali milliőjéből idepottyant rendezők, nem véleten baráti a hangulat.

A pályához sétálok, klasszikus, néhol sárgászöld foltocskákkal tarkított szép megyei gyep, gondosan kék-fehérre mázolt korlátok között, egy ideiglenes lelátócska az egyik, és egy 3 soros, kb 15 üléses tákolmányka a másik oldalon (utóbbi inkább a sarokban, lekerítve, ez a „vendégszektor”). Ez meglehetősen üres, így a „főlelátó” felé tartok, ahol ismerős nuku, ellenben a leghátsó sarokban, az egyetlen árnyékos helyen Hanta és kollegája, a kispesti szurkolói szcéna egyik megkerülhetetlen kultuszfigurája állnak: igazán tisztes társaságban élvezhetem végig a találkozót, örvendezek, ráadásul még táskatartót is kapok, hisz mögöttünk egy kivágott nyárfa tönkjére halmozott rönkdarabok egész polcrendszert biztosítanak nekem.

Apropó nyárfák. Az utóbbi években, mióta végre meg tudom különböztetni a nyírtől, az egyik kedvencem, nyáron, őszelőn imádom hallgatni, amikor egy-egy nagyobb csoportjukon szinte koncsertót játszik a szél. Mivel itt a „hazai” oldalon egyész nyárfasor jelentette a lelátó mgötti élőfalat, a szél olyan felszerelést kapott ezzel, mint mondjuk a Mastodonos Brann Dailor dobszettje az ütősök világában. A légmozgás pedig élt is a lehetőséggel, olyan kellemes relaxációs háttérmuzsikát adva a meccsnézéshez, hogy már csak egy gyömbéres rooibos tea hiányzott volna a tökéletességhez. Hantáékat mindenestre még nem érte el ez a mindness-beborulás, és ütemesen fogyasztották a dobozos Pilsnereket, kedvenc szerkesztőnk 2-2 doboz közt ezeket 1-1 narancsos Dreherrel lazította föl „nagyon másnapos vagyok” sóhajok közepette.

A csapat, amely a hírek és a statisztikák szerint idén meglehetősen halvány etapot futott eddig a szezonban, az NB3-mas tabellán valamivel előtte álló Szabadkikötő ellen amúgy elég határozottan kezdett. Visszajátszót ezúttal nem sokat találtam, a szombatról kimaradók vagy keveset játszók rutinosabbjainak híre-hamva sem volt (mondjuk most be sem ugrik, itt, az Nb3-ban lehetnek egyáltalán légiósok?), pályára lépett viszont az első keretből, vagy annak pereméről Cipf, Hegedűs és Lukács a támadósorban, Szendrei középen, Kovács Nikolasz a jobbhátvéd helyén, Temesvári hátul toronykodva, és Berla. És először láttam, Zvarát, Irmiást, Pisont Patrickot, Darabontot élőben, majd a második félidőben Nagyot és Komiszárt. Már régi adósságot törlesztettem ezzel. (Amikor Komiszár pályára lépett a második 45 perc derekán, Hanta elsütötte az aznapi brutálpoénját: „Lukács-Komiszár duó elöl? Ez a páros már 100 éve is nagyot ment.”)

Mivel félidőben már 0-6 volt, összességében pedig 0-11, nem mondhatom, hogy sok következtetést vonhattam le a tegnap alapján a fiatalságról, pedig ez is volt az egyik célja a kirándulásomnak. Cipf néha varázsolt ezen a szinten, nagyon kilógva; Hegedűs verte a gólokat; Temesvári magabiztosan irányította a védelmet és uralta a levegőt – ilyen adottságokkal persze ez alap is kell legyen; Darabont jó beadásokkal és szerelésekkel vétette észre magát; Lukács nagyon szép gólt (meg egy alapot) lőtt; Berlának kétszer kellett mindössze védenie, de akkor észnél volt. Ez így tök biztató, csak hát ez az ellenfél, khm, még egy rossz napot kifogó ESMTK-t sem ért el színvonalban. A kapus hőzöngésileg próbálta hozni legalább az NB2-es nívót, de se a bírót, se csatárainkat nem sikerült megfélemlítenie, ellenben elérte, hogy Hegedűs egy ízben a hasa alatt fejeljen gólt, Hanta nagy örömére: ugyanis párducugrással átesett Hege földrefejelt labdáján. (A kapusról beszélek természesen, nem Hantáról bár a rendezők létszáma miatt akár be is osonkodhatott volna Fanta a 16-osra).

Szünetben tehát 6 ide, Hanta kollegája malajziai mixet sejt a háttérben pikírtül, majd azon tanakodunk, mikor láthattunk-láthattak élőben ennyi gólt a csapatunktól. Legutóbb Bőnyben- konkludál Hanta, aztán a saját rekordjainkat keressük, a kollega sajnos verhetetlen, még Hantánál is, de ami még fájóbb, MÉG NÁLAM IS nagyobb lexikon, emlékszem is, még anno az első Kispest-Honvéd-sztorim résznél itt a blogon is a sok dicsérő komment között pont tőle kaptam egy olyan oltást, hogy „az X meccs döntetlen volt, nem győzelem, ne legyetek ennyire igénytelenek, hogy nem néztek utána”: nem hatotta meg, hogy emlékezetből próbálkoztam, hehe. Szóval repkedtek a 7-0-ák meg 8-1-ek, mire végre én is versenybe szálltam egy Honvéd-Celik 9-0-lal, ami legalább nekem jutott eszembe, úgyhogy ha még a régi vagyok, biztos ittam volna erre én is egy pilseni 12-est. Persze ez utóbbi ügyben is annyira kiestem már a gyakorlatból, hogy amikor kérdeztem Hantát, hogy milyen sör van, és Pilsner volt a válasz, kérdeztem is: „csapolt?!”, mire Hanta teljes joggal kiröhögött a büfé (zánkai úttörőtáborból ideteleportált) faépületére mutatva: „persze, tanksör, egyenesen a gyárból… hol élsz?„.

Büféépület. Bocsánat, álljunk meg egy szóra. Nemhogy büféépület, egész büfé komplexum, szabadtéri grillezőplaccal (de nem ám a gigerli, fancy grillterasz, bakker, hanem egy farönkökkel és régi téglasánccal körberakott bográcsozóhely és egy olyan grillrács, amire akkor száradhatott rá az utolsó mustáros tarjapác, amikor Pető Tamás kiszakadt a hordágyunkból az Újpest ellen még ’98 őszén), fedett büférészleg, mögötte 200 fős hodály folyosóétterem, mellette tekepálya, 1991-es világbajnoki pályacsúcsok kifüggesztett mementóival! Nem bowlig, hangsúlyozom, teke. Sírtam. A belül rommálambériázott helyiség falaiból amúgy árad az elmúlt 30 év kisütött bécsiszeleteinek és rósejbnijének illatorgiája, ami persze penetráns, de ez a gyerekkor, nem tudok fintorogni. Kinn a kis viaszkosvászon abroszos asztalkák és a kötelező bajor sörpadok, nem is tudunk rögvest visszamenni a pályához a szünetből, ülni kell egy kicsit a távolabbi sporttelep-határ jegenyéi fölött áttűző vakító napfényben.

A második félidő is sima, még berámolunk 5-öt, Hantáék előbb meghatódnak, hogy még ennyit nem rúgott nekik a Kispest soha, pedig ők ketten aztán minden Nb3-mon IS kint vannak (ezt már olyan tisztelettel írom le, mint ahogy azokra a fazonokra néztem, akik a 2002-es sziget utolsó napján, miközben én már hőmérővel a hónom alatt sírtam magzatpózban a hálózsákomban, már lázasan, egy hét metalkezelés után még elmentek levezetni a Tilos Rádió deatmetal sátrába, valami üzekedő vadkan vokalizálással színezett magyar kultgrind bandára -talán Fostartály). A meghatódást aztán a kötelező évődés követte, gyalázatos arc vagyok, hogy egy évben egyszer jövök el NB3-mat nézni, akkor is rögvest gálát kapok, rohadjak meg. Mondjuk, valahol, igazuk van.

Mögöttünk amúgy a kis mini-vendéglelátócskán ott üldögélt Recsenti úr és Vlada Avramov, örvendek, hogy csekkolják a játékosokat, még egy-egy „good job Luki” is érkezett tőlük a pályára. Kettejük közt egy új csoktár is feszített, akiről aztán megállapítottuk, hogy nem új, hanem az a barbadosi, vagy milyen skac lesz az, az utánpótlás környékéről.

A találkozó végén még bekísértem a két öreg Nb3-mas vándort egy búcsúpilsnerre, miközben az öltözőablakon kiszűrődött, ahogy a csapat győzelmi mámorban csapágyasra hallgat valami kisgrofóklón-szerű „muzsikát”, ezt szűk 10 percig bírtuk, aztán inkább hazaindultunk a továbbra is ipari mennyiségben ömlő koraőszi alkonyi napsugárözönben (otthagyva egyúttal a mérkőzés végével láthatósági mellényüket leadó rendezőinket, akik szintén 1-1 korsó pilsnerrel öblítették le a 0-11 keserűségét).

A HÉV-re szállás előtt még átnéztünk az egykori Freeport klub helyére épült új irodaépületet szemügyre venni, hogy jöjjenek elő a régi emlékek régi koncertekről, nekem konkrétan a 2002-es Nevergreen lemezbemutatóról, amit ugyanazon év őszén meg is ismételtek, én pedig még a nagy negyedéves regtud- és teleptud-vizsgákra készültem mértéktelen izgalommal, a banda pedig épp megpróbált elpoposodni, ahogy mindenki teszi a pályafutása közepén, hogy akkor mindenki szidja őket, aztán a visszakeményedés után mindenki rájöjjön, hogy azért jó volt az a nyálas korszak is, csak senki se meri bevallani. Mire ezt végiggondoltam, jött is a HÉV, búcsúzkodás, majd a közben szépen, finoman, fokozatosan szürkébe váltó csepeli és erzsébeti estében hazabuszozás Kispestre a 48-assal, ezúttal Hanta is azzal jön, mert elment az 51-es, úgyhogy még 20 percig hallgathatom, hogy elképesztően sokat kanyarog ez a 48-as, furcsa járat, elképesztő.

Elképesztő, mint ahogy minden év szeptembere is az, ami mindig hoz egy ilyen csodás hrabali vasárnapot, mint amilyen ez is volt.