Két és fél órás ácsorgással tettük meg az első lépést a normál hétköznapok felé

Egész pontosan 66 nap telt el március 11., vagyis a Szegeden játszott Paks elleni kupameccs, és május 16., a Diósgyőr elleni hazai felkészülési között. A 66 lehetett volna 63, ha kimegyek Csepelre a Honvéd-Monor fakóra, azonban március közepén az tűnt felelős megoldásnak, ha nem csak magunkat, hanem másokat is felszólítunk: maradjatok otthon! Délután még megnéztük a tévében a Kisvárda elleni megaláztatást, majd jött a hétfő, és a futball, mint olyan egy bő másfél hónapra megszűnt létezni.

Az első napok még a kombinálásról, a hogyan továbbról, Sannino kirúgásáról szóltak, majd az ingerszegény környezet megtette hatását, és a fociról beszélgetés, a facebookozás, a mindenféle megnyilvánulások száma brutálisan bezuhant. Nem csak nálunk (igaz, itt egyéb okokból aktívan tettem is érte – vh), hanem ugyanezt lehetett tapasztalni más felületeken, ahol egyébként komoly aktivitás van egy átlagos hétkönapon is.

A Honvédkát nem engedtük el, legalábbis erre merek következtetni abból, hogy nálunk például csak pár százalékot esett vissza a napi userszám, vagyis azok száma, akik legalább napi egyszer felnéznek az oldalra, hátha történt valami. Az oldalletöltések ettől függetlenül bezuhantak, de sebaj, tényleg nem volt miért áprilisban visszanézni napi többször sehová.

Pár hete, amikor még szó sem volt az edzőmeccsekről, már felmerült bennem a kérdés, hogy ha majd lehet menni, akár csak halvány reménnyel látni valamit egy kerítésen keresztül, akkor a kiéhezettség, vagy az elengedés lesz az erősebb? Ketten, hárman, talán egy tucatnyian próbáljuk majd meglesni az első edzőmeccset, vagy szervezetten nagyon sokan? Nem tudtam volna válaszolni magamnak.

Mondhatnám, hogy ezek után meglepődtem, amikor négyre beestem az akadémia melletti dombra, és ott mintegy hatvan-nyolcvan ember várta a meccs kezdetét, zászlókkal, sörrel, jókedvvel, de nem, ugyanúgy benne volt a pakliban, mint a ketten, hárman, talán egy tucatnyian.

Így azonban jobb volt.

A pálya lehetett vagy száz méterre, az egyik rövidebb oldal mögött gyülekeztünk, vagyis a túloldal közel kétszázra, ráadásul két háló is nehezítette a dolgunkat, amikor a kilátást erőltettük. A kétszer hatvan perc se kevés, ivószünetekkel, feléidővel együtt simán két és fél órás a program.

Vagyis: gyakorlatilag semmit sem láttunk, sokáig az sem hittük el, hogy Hidi egyáltalán játszik, pedig ott állt a neve a Diósgyőr élő szöveges közvetítésében, sőt, volt olyan, aki a nagy kihagyásban annyira kiesett a rutinból, hogy kérdőn nézett ránk: mikor igazoltuk vissza Hidit? A válaszok tavaly nyár és idén január között szóródtak, valahogy senki sem volt biztos az emlékeiben.

Két hónap, de mintha évek lettek volna. Korábban simán voltak 80-90 napos téli szünetek, azonban akkor legalább nem állt meg az élet, jöttek az átigazolási pletykák, volt pár edzőmeccs, vagyis értek minket ingerek a futball oldaláról. Az elmúlt két hónapban szinte semmi, miközben volt bőven más, ami lekötötte a figyelmünket.

Hosszú volt, na.

Nagyon hiányzott a közeg. A hétről-hétre gyakorolt rutin az unalomig ismert emberekkel. Igazából ilyenkor, amikor minden teljesen kilátástalan, akkor jövünk rá, hogy mennyire méltatlanul nem becsüljük meg a szürke hétköznapok monotonitását, azokat a napokat, amikor ott állunk a Netovább előtt, amikor egy beugrunk még egy sörre Kövesd felé menet valamelyik benzinkútra, amikor harmincadjára is ugyanazzal a viccesnek gondolt felcsapással indít valalki, ha találkoztok.

A mi hétköznapjaink, a mi meccsnapjaink kívülről nézve esetleg furcsának tűnhetnek, hiszen miért ácsorogna valaki mínusz tíz fokban Telki külsőn, hogy egy hátsó műfüvesen megnézzen egy edzőmeccset kedd délelőtt, azonban belülről nézve szenvedsz, ha egyetlen ilyen alkalmat is ki kell hagynod. Nyilván, léteznek határok, de emlékezzünk vissza a régi stadion melletti műfüvesre, és hogy mennyien álltuk körbe, ha jött a Szolnok, a Dabas, a Vecsés, vagy beugróért egy jó szlovák középcsapat?

Valamikor, valahogy el kell kezdeni a visszatérést a normális hétköznapokba. A végletekig nem maradhatunk rettegésben, félelemben, mert a részünkké fog válni, és képtelenek leszünk szabdulni tőle.

Az ember élete egy egészséges kockázatot mindig tartalmazni fog. Elég csak arra gondolni, hogy amíg a saját cselekedeteinkre képesek vagyunk hatni, addig másokéra csak korlátozottan.

Például bármkor a fejünkre eshet egy zongora.

Sétálunk az utcán, előttünk melósruhában emberek húznak egy fentről lógó kötelet nagy erővel. Felnézünk, látjuk, zongorát emelnek be a harmadikra. Újra magunk elé nézünk, és gondosan átmegyünk a túloldalra. Ismerjük a jelenetben rejlő kockázatokat, mindannyian láttunk elsőre jó ötletnek tűnt videókat, inkább átmegyünk az út túloldalára, és ott folytatjuk az utunkat.

Azonban mit tegyünk akkor, ha nincs előttünk az utcán kötelet húzó melós? Ha a harmadikról épp kötélen akarják leereszteni azt a zongorát? A kutyaszar kerülgetése is elég stresszes, nem lehetünk felkészülve a zongorás idiótákra is.

Félelemben pedig nem lehet élni. Vagyis lehet, csak nem feltétlen érdemes.

A március közepe óta eltelt két hónap nagyon hosszú idő, otthon pedig pláne. A többségünk fiatal, nem élt meg még csak hasonlót sem, teljesen normális, hogy nem rendelkezünk rutinnal a parciális helyzetből a hétköznapira átállás levezénylésében.

A Honvéd-Diósgyőr nekem ezért is kellett nagyon. Március 18., vagyis a törzskocsmám bezárását követően legközelebb április huszonsokadikán hagytam el 600 méternél messzebb a lakásom, majd május 4. volt a kövtekező alkalom, és most, május 16-án. Nem egyszerű, de valahogy át kell esni az első napokon, kialakítani a helyzethez igazodó rutint, és elkezdeni újra közel normálisan élni az életünket.

Az akadémiáról inkább hazasétáltunk, útközben megállva egy órácskára az épülő Bozsik előtt. Szép lesz, majd meglátjuk mennyire fogom szeretni, azonban az az órácska, amit előtte töltöttünk, és ahol mindenféle elméleti vitákba bonyolódtunk a korzó vs. kanyar vélt és valós érdekellentétekről, a képzelt csoportok klubvezetéshez való viszonyáról, és úgy általában az ehhez fogható nagy dolgairól az életnek. Nos, ez az órácska is nagyon hiányzott, mert annyira, de annyira hozzátartozik a focihoz, a meccsnapokhoz.

Bp. Honvéd – Diósgyőr 3-1 (2-1) // meccslap
vezette: Iványi
gól: George (Lanzafame), Lanzafame, Tóth Péter

címlapkép: fb/Honvéd

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése