Tizenegy évesek lettünk

tehát holnaptól a cserepadot koptatjuk. Vagy más néven a B oldalt, ami egyáltalán nem a slágerekről szól, hiszen azokat, ha korábban valamikor meg is írtuk véletlenül, már megjelentek, esetleg épp most jelennek meg egy aktuális A oldalon. A B oldalaknak (és a cserepadoknak) éppen ezért, a másikság, többiség miatt egy egészen sajátos belső világa alakult ki.

A B oldal ugyanis

nem feltétlenül rossz (l. Beatles: Yellow Submarine/Eleanor Rigby, vagy Penny Lane/Strawberry Fields Forever), ahogy a cserepadon sem feltétlenül a rosszabb játékosok ülnek. Olykor simán lehet, hogy egy nagyobb terv részei, és ott lapul a taktikai tartalék. Mint az idősödő Váczi Zoli a Vasasban. Félidőben bejött, és eldöntötte a meccset — a legenda szerint, mert hajlamosak vagyunk nem utánanézni.

Tizenegy évesnek lenni az interneten sem a világ vége, mégis, van benne valami béoldalság érzéséből.

---

személyes rész következik

Talán mert

az elmúlt egy-másfél év nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. És nem feltétlen a pályán, azt most engedjük el nagyvonalúan, hanem úgy általában, a világban. A koronavírus-járvány ugyanis hosszú hónapokra elvette az egész futballszurkolás értelmét: a meccsrejárást, ráadásul a fene se tudja, hogy mikor térhet vissza a régi világ, amikor újra és mindenki, akinek mindez még valamennyire fontos, örömmel jön ki a stadionokba, örömmel utazik át az országon, örömmel fagyoskodik, örömmel ég vörösre a tűző napon, és örömmel találkozik a többiekkel. Minden más nem számít.

Én szerencsésnek

mondhatom magam, mert pár meccs kivételével ott lehettem a zártkapus találkozókon (Felcsútra, Mezőkövesdre és Videotonba nem kaptam akkreditációt, és bár valamennyire be lehet látni mindhárom stadionba kintről, az akkor érvényben lévő kijárási tilalom miatt csak azokra a meccsekre mentem ki, amelyekre érvényes akkreditációm volt — és az akkreditáló szervezet leigazolta a kilépési papíromat, mert én ilyen törvénytisztelő állampolgár vagyok, valamint az ún. sajtó felelősségében is hiszek), viszont ezek zártkapus találkozók minden voltak, csak meccsek nem. Bajnoki mérkőzések, síri csöndben, hallani a labda puffanását, az edzők beszélgetését a padon, — és látni, megfigyelni olyan apróságokat, mint a klubon belüli dinamikák, az egyes szervezeti pozíciók egymáshoz való viszonya (pl. edző és szakmai igazgató), sok-sok finomság, amik ugyan érdekesek, viszont annyira nem, hogy megérje emiatt zárt kapuk mögött rendezni akár egyetlen mérkőzést is.

Baromira sok dolog

történt az elmúlt évben, és baromira megváltozott körülöttünk a világ. Koronavírus, átadták az új Bozsikot, megnyílt a stadion melletti pub, amitől én személy szerint eleinte iszonyatosan ódzkodtam, hiszen nyilvánvalóan benne volt a kockázat, benne volt, hogy kifizetőhelynek tekintik majd jópáran, és tudjuk mit tesznek a pletykák, még akkor is ha esetleg alaptalanok. Aztán ahogy változott, ment előre és telt meg élettel, azt kell mondjam, az egyik legjobb dolog, ami történt velünk az utóbbi időben. Az új stadion szép, viszont személytelen, szokatlan, belakatlan, semmi kötődésünk egyelőre a betonfalakhoz, székekhez, a külső, fém szoknyához, úgy általában az egészhez. Kell pár év biztos, hogy megszokjuk, és remélem: megszeressük. Addig viszont szükséges, hogy aktívan használjuk a teret, elkezdjük legalább kintről belakni. És talán, ha már eléggé szeretjük, akkor lesz egy pillanat, hogy a villany is égve marad a mosdóban, amíg a folyó ügyeinket intézzük.

Azért volt pár jóság is

ebben az évben. Az NB III-as csapat meccsei például végig látogathatóak maradtak, hiszen a harmadosztályban csak elvétve találni olyan stadiont, ahová ne lehetne belátni az utcáról. És mivel ezekben a stadionokban (pályákon) általában világítás sincs, a mérkőzések többségét napközben rendezték, tehát még egy vidéki helyszín sem érintette a kijárási tilalmat. Ha nem ütközött a fakó meccse a nagycsapatéval, vagy nem mondjuk Kozármislenyben volt, akkor legtöbbször remek szórakozás, igazi meccsélmény egy hivatalosan meccsmentes időszakban.

A Honvéd mindenféle felnőttcsapatai

idén eddig 64 meccset játszottak, ebből tavasszal négy, ősszel egy ütközés volt, vagyis 59 meccsre lehetett eljutni. 50-re sikerült (NB I. 28/25, kupa 4/4, NB III. 32/21), plusz az edzőmeccsek, mínusz az ausztriai edzőtábor, mert ruszki vakcinával oltottak. Csak akarni kell, azonban nekem se mindig sikerül, és ilyenkor, még negyven fölött is úgy érzem, valami fontosból maradtam ki. Örülök, hogy sikerült úgy alakítani az életemet, hogy a lehető legtöbb meccs beleférjen.

Megosztásra érdemes véleményem viszont

egyre kevésbé van, mert sokszor nem látom értelmét miről elmondani. Sajnos, a jelenlegi klub valami iszonyatosan távol került tőlem. Nem a Kispest (a Honvéd), hanem maga a felépítmény, ahogy fellépnek és akik fellépnek a Honvéd (Kispest) nevében. Ugyanúgy imádom az egész közeget, hiszen egész életemben ide tartoztam, szinte születésem óta minden erről szól, azonban az ember hajlamos néha kicsit elengedni a fontos dolgokat, visszalépni egyet, és megpróbál külső szemlélő maradni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Most épp a hátralépős, alábukós időszakomat élném, amikor nincs jobb ötletem, mint kivárásra játszani. Talán nagyképűen és erősen túlozva, úgy is fogalmazhatnék, hogy egyék meg, amit főztek. Pedig a kisdobos ott segít, ahol tud. Pedig.

Tizenegy év mindezekkel együtt és mindezek ellenére is

csodálatos volt a maga nemében, szinte minden pillanata megérte, még ha egyes esetekben, ott és akkor épp nem éreztem jól magam. A szerkesztőrendszer szinte olyan lett, mint egy haver pultos, akire ráborítod az egész heted minden problémáját, akinek elmondod az örömödet, és együtt örül veled, hiszen a szakmája igazi mestere, és te sem véletlenül jársz az adott helyre. Némi borravalóért egy közepesen képzett, viszont hatalmas gyakorlattal megáldott pszichológust kapsz. Innen is köszöntöm túláradó szeretettel az elmúlt tizenegy év összes pultosát, kocsmárosát. Nem lehet eléggé megbecsülni őket! Ha ők épp nincsenek, akkor betölt a szerkrendszer, és addig forgatom a táblázatokat, baszkurálom az adatokat, püfölöm a billentyűket, amíg ki nem jön belőlem az, aminek ki kell jönnie. Ha néha poszt lesz belőle, az se baj.

Az egész jóval több annál,

mint egy hatalmas luft Mézga öngólja előtt, egy parttalan vita arról, hogy kik játsszanak és kik nem, esetleg egy — engem iszonyatosan idegesítő — szerinted mi lesz a meccs? Nyerünk? Mit tippelsz? — kérdés feszegetése. Nem érdekel, évek óta nem érdekel, talán sosem érdekelt. Azt szeretem, hogy a végén mindenből adat lesz, mert az adatokat tudom tisztelni és játszani velük, azonban amíg nem jön létre, amíg az összes lehetőség benne van, addig nem foglalkoztat. A meccsnapokat, a meccsek közötti hétköznapokat megélni kell, és nem befeszülni valami egyéb szarságba, bevédeni bárkit, betámadni bárkit, be, be, be, arra ugyanis ott van a civil életünk tetszőleges területe, vagy akár több is egyszerre.

Szóval, tényleg kurvajó

tizenegy év volt. Aztán meglátjuk merre, hogyan. Egy dologból viszont nem engedünk: továbbra is ugyanazok maradunk az írott szövegekben — és egy-egy sör mellett, ahogy végig ugyanazok voltunk ebben az tizenegy évben, és előtte, az itt nem publikált évtizedeinkben: önazonosak.

---

utóirat //

Felcsúton mostanában tesznek róla, hogy a születésnapunkba valahogy belerondítsanak. Tavaly egy iszonyatos, négy székenként ácsorgós koronameccset (ráadásul pótkoronameccset az első fordulóból) játszottunk lent náluk, miközben a világ minden országában sima három pont lett volna nekünk játék nélkül. Idén pedig, ugye, a vasárnapit. Csoda, hogy nem szeressük őket? (2018.11.04-én mondjuk egy emlékezetes meccsen vertük őket, 2019.11.02-án pedig Gazdi lőtte meg élete gólját Felcsúton.)

---

címlapkép: 2020.11.25., Monor – Honvéd 1-2

? a hozzászólás // előmoderált. 
? az offtopicot // az offtopicba.