Hogy is van az a mondás? Aki barátot talál, kincset talál.

A bajnoki címről (országosan a 13. helyről) döntő mérkőzés következik. Fogalmam sincs milyen hangulatban a héten történtek, vagy nem történtek függvényében. Annyi biztos, hogy közel teltházzal, hiszen a megnyitott szektorokba már napokkal a meccs előtt gyakorlatilag elfogytak a jegyek.

Tényleg nem tudom mi lesz. Testületileg kiállunk Tamás mellett, aki tavaly az NB II. utolsó helyén vett át egy totálisan atomjaira hullott csapatot, amiből előbb közösséget épített, majd az eredményeket is elkezdte hozni, és végül feljuttatott minket?

Vagy testületileg tüntetünk Fórizzsal szemben, aki az értekezése óta gyakorlatilag csak a sikereknél bújik elő, illetve akkor, amikor jelen van az egyetlen ember, aki a posztján tartja: a tulajdonos? A héten rendesen kihúzta a gyufát sokaknál.

Közben pedig mégiscsak lesz egy meccs, ami talán több figyelmet érdemelne még akkor is, ha gyakorlatilag semmiről sem dönt.

A futballnak a megélésről kellene szólnia. Szurkolni, szorítani a csapatért, barátokkal és alkalmi barátokkal élvezni a pillanatot.

Kispestiként sok mindent megéltünk az elmúlt évtizedekben. Egy dolog mellett viszont mindig kiálltunk: a klubunkért. Azért a klubért, ami mi vagyunk. Vezetők, játékosok jönnek és mennek, néha a klub neve is változik, a Kispest azonban mi vagyunk. Felőlem aztán a Honvéd is, ha valakinek az fontos. Leszerelt kapu, lefestett kerítés, lelapátolt hó, tüntetés a tulajdonosok ellen, szurkolók meccse bajnoki helyett és még annyi minden – ez mind-mind mi vagyunk, voltunk és leszünk.

Sokszor volt, hogy nem csak egyszerűen meccsre mentünk. Ki kellett állni valami vagy valaki mellett, esetleg ellen, ahogy az alkalom szülte.

Most is jó lenne csak meccsre menni, mert meccsen lenni az egyik legjobb dolog, ami velünk, szurkolókkal történhet.

Tényleg fogalmam sincs mi történik a klubházban. Tudni sem akarom. Feljutottunk, két gyakorlatilag tét nélküli meccsünk lenne ünnepelni az évünket, ünnepelni magunkat. Nem kéne belerondítani. Megdolgoztunk érte.

Közel 1100 nap a másodosztályban, 91 bajnoki (Kecskemét tavaly ősszel kétszer), sokan mindenhol ott voltunk, még többen csak párat hagytak ki, miközben végig tudtuk, kib*szottul nem a mi világunk Csákvárra, Kozármislenybe meg Karcagokra járni, otthon szopni egy Ajkától és a többi. Ott voltunk, mert meg kellett mutatni, hogy van igény ránk, hogy ennek a klubnak a legjobbak között van a helye. Hogy mi mindig ott leszünk.

Nekünk (sokunknak) tényleg a Kispest az életünk (bármerre tévedünk, a csapatért mi mindent megteszünk […]), és most egy kis nyugalomra vágyunk. Hosszú, nagyon hosszú éveken vagyunk túl a foci árnyékos, sőt, sokszor keményen sötét oldalán. Jó lenne kicsit megpihenni.

Értem én, hogy keményen dolgoznak a klubnál, értem én, hogy mindenki mondja a magáét, de egy dolgot nem szabad elfelejteni, itt hétről-hétre akár ezrek mozdulnak meg, hétről-hétre sok százan vágunk neki az országnak, családot, minden egyebet félretéve, anyagiakak nem sajnálva, hogy ott lehessünk a meccseinken. Megyünk mi egymásért is, mert egy erős és jó közösség vagyunk, azonban még jobb lenne együtt csinálni klubbal, csapattal.

Tamás (Feczkó) ezt az érzést hozta vissza. Talán Rossival, 2013 tavaszán és 2017 tavaszán érezhettünk hasonlót. Vártuk a hétvégéket. Ahogy vége lett egy meccsnek, gyorsan átbeszéltük, megkoccintottunk, azonban másnaptól már a következőt vártuk.

Szentimentális baromság, számokkal egyáltalán nem igazolható, totálisan ellentétes a modern futball gondolkodásmódjával, azonban Magyarországon egyelőre még ott tartunk, hogy egy jól működő közösség olyan teljesítményre lehet képesz a mezőnyben, amire a játékosok összes képessége és az edzők kvalitásai együtt nem tennék alkalmassá. Kemény pontokban mérhető a közösség ereje. Egy jó öltöző, az együtt lélegzés a szurkolókkal hatalmas plusz, és Tamás ezt hozta vissza nekünk. Hatalmas hála érte, hogy újra jól érezhettük magunkat, hogy boldogan, mosolygósan járhattunk meccsre.

Bármi is lesz a történet vége, én boldogan fogok visszaemlékezni szinte minden pillanatára. Újra átélem a debreceni hosszabbítást, a szakadó esőt a Fáyban, vagy Otigba fejesét szintén a Fáyban (ami nem ment be, és ezzel nem jutottak fel), de Keresztes helyzetét is szintén a Fáyból (amivel eldönthettük volna a tavaly tavaszi meccset), vagy, vagy, mindegy, sorolhatnám.

Kurvajó volt visszatalálni a vonatozáshoz (kösz, Lázár és a vármegyebérlet), kurvajó volt együtt utazgatni, sörözgetni, vonulgatni, egyszerűen csak létezni. Kurvajó volt, mert volt egy cél, és láthatóan mindenki a cél felé mozgott. Kell ennél több nekünk?

Bármi is lesz, hatezren legalább ott leszünk a Bozsikban (lennénk többen is, ha megnyitottvak volna minden szektort), remélem játszunk egy jó meccset, még jobban remélem, hogy győzünk, majd utána – én legalábbis biztosan – megtapsolom Tamást, mert ennek az egésznek, ami velünk történt, egyértelműen ő volt a motorja. Megy vagy marad, fogalmam sincs, azonban azt megérdemli, hogy földig hajtsam előtte a lapcsánkától olajos sapkámat.

Mielőtt a poszt átmenne egy szerelmes levélbe, inkább abbahagyom, és elmegyek megünnepelni az isteni Charlie Firpo születésnapját. Mert mint mondtam, ez egy kibaszott jó közösség, amiben jó létezni. (Nem véletlen a címlapkép és a poszt címe!) (És igen, a címben szereplő mondás egy másik film, a Kincs, ami nincs végén hangzott el.)

✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése