Szerző: vh

Speciális retrospektív sorozatunk második darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A szerzőt 1990-ben elvívő gyermekágyi fociláz következő állomásaként ezúttal az 1991-92-es szezonra emlékezhetünk vissza, Mezey második és egyben búcsúidényére, a Dundalk elleni cinkes és a Samp elleni legendás nemzetközi performanszokra, új légiósokra a Partiumon túlról, illetve olyan legendás arcszőrzetekre mint amilyennel Gulyás vagy Plókai ajándékozták meg a kollektív kispesti emlékezetet. 1991-92, a hajtás után.

Ahogy arra már a nyitó epizód végén is utaltunk, izgalmas nyár várt 1991-ben a kispesti fociszurkolókra. A csapat bajnok, mindent besöpört az előző idényben, (emlékim szerint) 6 pontot verve a második helyen lihegő IX. kerületiekre, ellenfeleinknek -valljuk meg- lövése nem volt hogy mit kezdjenek a Bp. Honvéddal. Nos, azzal már nagyon semmit nem is kezdhettek, ugyanis a futballszakosztály 1991 nyarán önállósult a BHSE-ből leválva és felvéve a Kispest-Honvéd nevet, új címerrel és klubszínekkel (visszatérve a KAC eredeti vörös-fekete kombinációjához) vágott neki az új évadnak. A drukkerek és a sajtó ízlelgették az új nevet, az első hónapokban azonban nyilván becsúszott 1-2 baki. Így a wekerlei kispiacon egy bátor ámde tájékozatlanabb helyiérdekű kollega az egyik éjszaka leple alatt a „KHSC a király” feliratot helyezte el az egyik melléképület falán, míg a Dundalk elleni hazai BEK meccset követően a Népszava „Szegény Honvéd-Kispest” címmel siránkozott a váratlan ikszen…

A TeleSport átigazolásokat bemutató sorozata természetesen velünk indult, a Bozsik decensen rommá égett gyepszőnyegén trenírozó csapatot pásztázó vágóképekkel. A kamera különösen sokat időzött az egyik új szerzeményen, akit ha jól emlékszem a Steauából (?) szerváltunk. Őt Adrian Negrauként harangozta be a szpíker, akiről tudni kell, hogy „villámléptű csatár és beceneve Adi”. Nos, az első tulajdonságát kevésbé igazolta a tekintélyes lábszőrzettel bíró gólvadász itt eltöltött 2 éve során, bár fontos gólokat szerzett de inkább közelről és a legtöbbet fejjel. Az új fiúk között volt a Debreceni VSC egyik legjobbja, a jobbhátvéd Plókai Attila, aki pedáns bajsza mellett szabadrúgásaival is riogatta az NB1 kapuskeretét, illetve azon szerencsétlen sorfaltagokat akiket néha megkínált 1-1 alulkalibrált löketével. Halmai Gábor a Videotont hagyta ott Mezey doki hívó szavára (érzitek…a DVSC-ből és a Vidiből igazolgattunk…más világ volt az, a Kispesten feltűnő belga Louis DeVries és a BENELUX szerződések igézete sok hazai éljátékos számára tette vonzóvá a külvárosi Estadio Bozsikot), míg a pécsi Bérczy Balázs némi belga és Bp.Volános kitérő után kötött ki nálunk. Az említett TS műsor Sallai Sanyi öccsét, Tibort is beharangozta, mint új érkezőt, a felvételen is szerepelt, de az idény során nyomát nem tapasztaltam Kispesten… A távozó Petryt (nagyon megsirattam) némi meglepetésre a Békéscsaba stabil, ámde nem különösebben bravúrkapusával (Petry az volt), Gulyás Istvánnal terveztük pótolni. A bajnokcsapatból Sikesdi visszavonult, Kámán és Fodor pedig már az elmúlt idény vége előtt az Aranypartra lett utalva, s most Gregor Józsi is csatlakozott hozzájuk.

A szezon kezdete előtt a címvédésre jók voltak az esélyek, ráadásul az idény előtti spanyol túránk is több mint vállalható eredményekkel zárult. A bajnokságban a legveszélyesebb ellenfelek közt tarthattuk számon a tavalyi nagy vetélytársat, a Fradit, akik veretes igazolások helyett a stabil Vaszil-Páling-Nagy Zsolt-Balogh G-Telek-Keller stb. mag mellett továbbra is bátran nyúltak saját fiataljaikhoz, Zavadszky és Hrutka pl már ekkor kerettag volt, ha jól emlékszem… Csank Váca egyre jobban összeállt, bár azért bajnoki címre még kevésnek tűntek (ehhez képest Orosz Feri vezetésével oda-vissza oktatnak minket a szezonban). A Mágus továbbra is bajnokesélyesként aposztrofálta MTK-ját, de ezt már akkoriban is tudtuk mit jelent. Sokan a német befektető feltűnésével felpörgetett Siófokot vélték sötét lónak, s való igaz a Balaton partiak úgy belehúztak az igazolásokba, mint mi az olasz bajnokba a BEK II. fordulójában. Megszerezték a már tavasszal leboltolt Fodor Fociék mellé  Fischert, Máriássyt, Dúrót és ugye Gregort. Ez azért akkoriban nem semmi névsor volt…. Én is csak lestem hogy mi készül itt. A sztori vége persze magyaros lett, kvázi csőd, az említett 4-esből 2 spíler 1 év múlva már Kispesten pörgette….

A szezont laza 8000 ember előtt egy sima győzelemmel kezdtük a Győr ellen, a következő hónapok-évek jellegadó csatárduójának nevével a legendás vörös fényújságunkon (Negrau, Vincze). Újpesten egy döntetlen következett majd egy váratlan hazai szopórollerre ültetés az MTK-tól. Bár féltettem a fiúkat a tatabányai úttól (a bányászcsapat is a vidéki veszélyes ellenfelek táborát gyarapította), azt simán behúztuk, hogy jöjjön az első BEK forduló. Jómagam akkoriban nem értettem miért mondja mindenki hogy a Dundalk könnyű menet lesz, hisz az ír válogatottra masszív csapatként emlékeztem az Italia ’90-ről, a mi nemzeti 11-ünk meg ugye épp leszállóágban volt. Akkor még nem vágtam, hogy bizony a válogatottjuk alig válogat az amatőrliga jellegű ír championshipből… Nos maga meccs egy jó nagy nyüglődés lett, a Dundalk már az első félidő első felében vezetést szerzett, mi meg brusztolhattunk a meccs végéig. Ekkor egy „az új igazolások bemutatják mit érnek” show keretében Plokesz eresztett meg egy föld-levegő jellegű löketet az írek kapujára, a szigetországi cerberus csak kiütni tudta a labdát, melyet a jó Ádi egy szép elvetődős-ollózós mozdulattal küldött a sarokba. Ennek ellenére az 1:1 gázos eredménynek számított, a hazai lapok temettek is minket a visszavágó előtt. Fölöslegesen szerencsére, a rádió előtt én is remegve vártam a híreket, mikor a Sportvilágban végre bemondták, hogy Pisont mester duplájával behúztuk az első kört. Uhh, leizzadtunk, de jöhet a következő rundó! Benne a Sampdoria Genova FC-vel, ami akkoriban Vierchowoddal, Lannával, Cerezóval, Jugoviccsal, a Vialli-Mancini csatárduóval, Szrecsko Kataneccel, illetve az élete formájában védő (száradna le a kesztyűje…) Pagliucával eléggé mission impossible-nek ígérkezett. Előtte azonban a hazai bajnokságban is történt egy s más.

A Veszprém legyőzését követően az Üllőire látogattunk. Sajna azon a héten beszedtem 30-ról egy hatalmas potyát a töriből (értsd: egy masszív 1-est: a jégkorszak prezentálása okozott áthidalhatatlan problematikát) így a családi tanács úgy döntött nevelési szándékkal eltilt néhány napra a TV-nézéstől. OK, csakhogy azon a hétvégén volt a meccs. Végül látva mély depressziómat csak megkönyörültek rajtam, így sikerült abszolválni az egyébként rém gyenge meccsünket. Nem nagyon kockáztattunk, még kevesebbet mint a dicső tavaszi remi alkalmával, látszott hogy megelégszünk az 1 pt-tal. Tegyük hozzá, a zöldek seggében is ott volt a zabszem, mégiscsak a bajnokkal tolták, jogos volt tehát az 1-1 pont. Összeállításunk (Gulyás – Csábi, Csepregi, Plókai A. – Urbányi, Kovács E., Pisont (Halmai), Bérczy, Csehi T. – Negrau (Molnár F.), Vincze) jól jelzi az újak beépülését.

Két magabiztos győzelmet követően a Samp meccsre a Vác elleni hazaival hangoltunk, ahol annak rendje és módja szerint belegyalogoltunk a csanki vadászkésbe. Az Izzó 4-et rúgott nekünk itthon, és a védelem harmatos teljesítménye Csepregi kezdő pozíciójába került, a Samp ellen már Csábi Jocót vezényelte középre a Dottore. A meccsről sokan és sokat írtak már, sok szurkolónknak meghatározó élménye ez a találkozó. Én most csak annyit tennék hozzá: felháborítónak tartom és tartottam már akkor is hogy 2:1-es sikerünket a napi- és sportlapok azzal intézték el: elveszett az esély a továbbjutásra. A Népszabiban Hegyi maestro is azon polemizált: ez a 2:1 semmire sem elég. Ugyanaznap játszott a Fradi Brémában, 3:2-es vereségét 1 hétig méltatták a sajtóorgánumok. Arról nem is beszélve, hogy a TV a Fradit oda-vissza adta, viszont esetünkben csak a kinti visszavágót, a hazait nem, hisz egy időben volt a zöldek brémai próbálkozásával. Noha íratlan szabály volt ekkoriban, hogyha egy időben van 2 nemzetközi kupameccs, akkor az itthon játszó magyar csapatot adja a TV. Vissza a hozsannázásra: ha ma egy magyar klub leveri 1:0-ás összesítéssel a kazah területi bajnokot, az edző lovagkeresztet kap. Mi akkor a regnáló Serie A-s bajnok bajszát húzogattuk meg… Valahogy fura ez nekem.

A meccsre visszatérve: féltettem a srácokat, de nagyon. Az Itália’90 analógiára visszatérve, ha egy ír csapattól tartottam és be is jött, akkor egy olasz bajnoktól, tele világsztárokkal, mit várjak? Jó, ha megússzuk egy szoftos agyonveréssel? Azonban a Honvéd, mint mindig, ha leírom őket, azonnal bizonyítja, hogy miért is Kispest-Honvédosnak lenni a legfelemelőbb cucc az univerzumban (bár itt most beugrik Rouani vágtája a kapu felé és átgondolom az előbbi mondatot). A Vác ellen még betliző csapat nagyon összekapta magát, az első félidő kiegyenlített játéka után a másodikban is hősiesen menve előre, hogy aztán két kretén, de annál csodálatosabb góllal (by Pisont és Cservenkai Donát, az MTK-tól gyorsan átigazolt cserecsatárunk), közte egy Cerezo dugóval 2:1-re megüssük az olaszokat. Még az is belefért, hogy a 75. percben a sérült Gulyást helyettesítő, utolsó emberként kézzel a 16-oson kívül mentő Tarlósi Pistát kiállítsa a bíró és csere már nem lévén Adi Negrau vegye fel a koszos kapusmezt és parádézzon a gólvonalon. Az ilyen arculatokra mondják ma hogy „hatalmas forma”. Álljon itt a dicső had névsora: Tarlósi – Szabados, Csábi, Bérczy – Marozsán (Cservenkai), Pisont, Kovács E., Urbányi (Halmai), Csehi T. – Negrau, Vincze. Másnap otthon maradtam suli helyett valami kisebb megfázás miatt de a tea mellett a gyógyulást rendesen katalizálta a meccset taglaló újságcikkek olvasása, a TS összefoglalói valamint az előző esti események újra és újra történő lepörgetése magamban. Csodás siker volt ez.

A visszavágó már nem volt diadalmenet. Tarlósi kiállítva, Gulyás félig sérülten visszakerül a kapuba, hogy aztán fél óra alatt kétszer kapituláljon (igaz bizonytalanságát nem csökkentette hogy Lombardo aljasul belerúgott már az első találkozásukkor – Juve fanként később bírtam a kopaszt de ez utolsó egy szemét húzás volt tőle), majd a 2. félidő elején egy belassult vetődés után benyeljen egy harmadikat is. Indiszponáltsága ellenére cseréről szó nem lehetett, a padon egy Kisnémeth nevű ifi volt ha jól rémlik mert a 3. kapus, Elbert András is maródi volt akkor). A Samp ekkor már azt hitte, hogy megvan a továbbjutás. Meg is volt, de nem ilyen egyértelműen. Előbb Csábos nagy bedobását heggesztette be a meglepődött Pari saját kapujába, majd a 82. minutum is elérkezett, ahol -mint tudjuk- csak Pagliuca földöntúli mozdulata (bravúrja) intézte el hogy a Fradi legyen 3 év múlva az első BL csoportkörös csapata hazánknak. (Itt egy még részletesebb összefoglaló a visszavágóról, érdemes elolvasni)

A BEK-nek búcsút intve felemás őszi zárás következett. Vereség a Vasastól és blama iksz itthon az újonc és szökőévente nyerni tudó Zete ellen, igaz Szombathelyen viszont bemegy az aktuális Negrau fejes (2:0) és a Pécs ellen is dupláz a jó Ádi (2:1). A szezonzárás Fehérvárott megint vereség, és hát az aznap reggeli iskolai „Mikulás futás” fantázianevű, szpartakiád jellegű csokoládé-összdíjazású gyermekfutóverseny során elért peckes utolsó előtti helyezésem felett érzett bánatomat ez sem oszlatta el. Ekkor jegyzem meg a kis Takács Lajos nevét aki igazi mumusunk lesz a továbbiakban, a 2:1-es fehérvári sikerből ezúttal is kiveszi a részét. Az ősz végére egy friss igazolással, a Belgiumból hazavásárolt Márton Gáborral kísérletezik liberóban Mezey, úgy fest, kedvencemnek, Csepreginek végleg befellegzik a Bozsikban?

A téli szünetben nem volt nagy mozgás a keretben, akkoriban a nyár volt a fő piaci szezon. A támadószekciót azért sikerült felturbózni: Vincze, Negrau, és Cservenkai illetve a kezdő 11-ből lassan de biztosan kikopó Vancea mellé beérkezett a transszilván export 3. eleme, Ovidiu Lazar (az arcbajnokságon komoly oddsokkal indulhatott volna akkoriban ő is), illetve a Détári melletti akkori másik személyes hazai idolom, Kovács Kálmán. Őt eddig csak a válogatottban láthattam, féléves hazatérése olyan volt nekem mintha ma egy Forlánt igazolnánk le. Nem viccelek.

Az edzőmeccseket követően egy kupatalálkozóval indult az idény, Csepelen büntetőkkel vertük a szigetieket. Töredelmesen be kell vallanom, ezt az eredményt a hivatalos klubhonlap múltáttekintő rovatából csentem, mert ez bíz nem rémlett. Az igazi tavaszi kezdés annál inkább. Sima győzelem a mindig necces ETO pályáján, majd itthon kettő gól a lilák hálójában, Kálmán mindkét meccsen betalál. Durván kezdek reménykedni abban, hogy az őszi töketlenkedés után meglehet a címvédés, bár a Fradi sajna nagyon hasít. Egyszerűen alig akarnak veszteni tavasszal, ráadásul lenyúlták Fodort Siófokról, aki még ennél is nagyobb bánatomra lelkesen, önmagát széthajtva, a vállán cipelte a zöldeket. Mi lesz ebből… Közben a Magyar Kupában osonkodunk előre, ezúttal a Pécset ütve oda-vissza (1:0; 1:0). A bajnokságban az MTK ellen megtorpanás, mint ősszel de ezúttal legalább nem kapunk ki, Kálmi megint kettőt vág, sőt a Tatabányát is sikerül leverni, ezt a rádióban hallgattam, akkor még ugye volt körkapcsolás, sajna gólt sose csípett el a közvetítés, de megnyugtató volt hallani, hogy „és közben máris 3:1 a hazaiaknak mert büntetőhöz jutott a Honvéd és a 11-est a sértett Kovács Kálmán értékesítette”. A Veszprém idegenbeli regulázását követően a bombaformában érkező Fradit fogadtuk (talán 1 döntetlenjük volt tavasszal addig de az is lehet hogy 100%-osan érkeztek?). A találkozó elején a kispadokat pásztázzák a kamerák. Mezey ideges, Nyilasi sem nyugodt, zöld alapon narancs CENTRUM hirdetés feszül a mezén… CENTRUM a Fradin? Ezt valódi árulásként éltem meg akkor (minket ebben az évben a FIAT támogatott, mondjuk fasza mez volt az is, mind a fehér, mind a piros fölsőnk az Adidas tipikus, ’90-es évek eleji csicsás díszítésével). Még ennél az élménynél is büntetőbb volt a Bodnár „Szakáll” Fradi gyúrólegendáról beérkező extraközeli. Aj-jajj. Parázs meccs volt, a szembeoldal dugig zöldekkel, akik egy bedobásnál „lerakétázták” Csábi lábát, hát eddig se volt a kedvenc csapatom az FTC, de az ilyen jelenetekkel csak nőtt bennem a szimpátia. Aztán a korzóról valaki füstbombát dobott a Fradi kispad elé (oké, nem szép dolog) amit Szepessy pályaedző Fazekas Róbert diszkoszvirtuózt megszégyenítő módón hajított vissza a tömegbe. Óriási… A TV-közvetítést prezentáló Vitray közben voluntarista nyelvújító tevékenysége részeként közölte egy szép lövésünk után: „ejj ezt jól megsuvasztotta Pisont Pista”. A 0:0-ás , tapogatozó de magabiztosabb Fradit mutató első félidőt egy olyan második követett ahol sajna Fodor góljával (de fájt…) vezetést szerzett a Fradi majd a legvégén még Balogh Torony is betalált. A legfájóbb az volt hogy jobbak voltak, sajna itt is, mint egész tavasszal.

Rossz volt érezni, hogy csúszik ki a kezünkből a címvédés. Ugyan a Siófokot és a DVTK-t vertük de utána a Vác az őszi fiaskó után a Dunaparton is kifiléz minket, ráadásul a tőlünk kölcsönzött Orosz vezetésével. Nem baj, jön ő még a mi utcánkba… (bár abban sajna olyan sok köszönet azért nem lesz). Ezt követően egy másik ’90-es évek eleji névlegenda, Zvara góljával az akkoriban erősen közepes Vasas is győz Kispesten, így jelenthetjük, hogy kiszálltunk az aranymeccsből. Közben ugyanezt a Kupával is megjátsszuk, a Győr még kapitulál, de az UTE Novabau-t már nem bírjuk kiütni (viszont a visszavágóról tudósító Népsportból be tudtam szerezni egy iszonyat rossz minőségű Gulyás portrét a gombcsapatomba, halleluja). Ekkoriban úgy éreztem a Kupa nem nekünk való, 1 éve az akkor még 2. ligás Diósgyőr, most az erősen közepes UTE üt el minket. Kupa és mi? Két külön történet. (Akkor még nem tudtam, hogy 2004-től alaptétel lesz, hogy a Kispest ott van a legjobb négyben az MK-ban minden évben). Rövidesen bejelentették, hogy az idény végén Mezey Dokkot eltanácsolják a klubtól, új tréner jön. Én ennek akkor már nagyon nem örültem. Mint írtam megkedveltem a Dottorét annak ellenére hogy a hullámvölgyes szituval tényleg ugyanúgy nem bírt mit kezdeni mint Morales ma a „pressing” kifejezéssel. Összerakott egy csapatot és vajon ki veheti át a helyét?

Ekkor azonban mintha lekerült volna a teher a csapatról, elkezdtük gyártani az ipari méretű alázásokat. Áldozataink közt szerepel a pofozógépként az NB I-től postafordultával búcsúzó Zete (vigyázat ez még nem a Preisinger-Lendvai- SzabóI –Szabó II fémjelezte team, az majd csak 2 év múlva jön), a Hali, vagy az akkor épp Novép utónév alatt feszítő BVSC (ha már névlegendák: az Iscsak-Króner-Nyikiforov védelem, vagy elöl Viktor Gracsov bizony nem sámli alakjai voltak a hazai futballnévsornak), illetve a szezon végén a Vidi. Szezonvég, majálishangulat, Apu, Öcsém, szóval a szokásos évvégi program. Valamiért késve értünk a stadionba, már ment a meccs. Én annyit hallottam a hangosbeszélőből, hogy „gólszerző…. …ács”. Na örömködtünk is Öcsémmel hogy Kálmán megint büntetett, de mire felértünk a korzóra hogy elénk táruljon a pálya s a meccs, a fényújság zordan közölte: ez bíz nem Kovács Kálmi volt inkább a…na kiről beszéltem az őszi záráskor? Hát a „kis” Takács Lajos, persze. Az első félidő nyüglődés, Fater nyomta is az akkor még tényleg jogtalan pesszimista szövegét hogy „gyufáért jöttünk” ám Mezey (akit akkor már az őt nem szívlelő Apu is sajnált) a búcsúmeccsének második félidejére még egyszer összerázza a csapatot. Előbb Pilu közelről, majd Kovács Ervin 12-13 méterről laposan ér el gólt. Aztán Cseh Bagya, a búcsúzó cséká egy szabadot helyez el a kapu bal oldalába, végül Pisont egy elképesztő szólót nyom, félpályáról, lecselezve-lehagyva 3-4 embert a Vidi térfelének bal oldalán, majd Mitring mellett is elhúzza, „nem lesz jó, kisodródik” mormolja Fater, de a Legn. Kir. Őfelsége ezzel nem törődik, majdnem nullszögből elegánsan gurít a kapuba (legközelebb ilyen éles szögből Ravanellitől látok gólt 4 év múlva egy BL-döntőben). Maksziriszpekt. Ehhez a gólhoz kötődik életem első artikulálatlan üvöltése a Bozsikban, lévén csöndes gyermek voltam. De ezt már nem lehetett nyugton nézni. A vége tehát szép lett, a bronz azonban nem csillogott olyan szépen akkor. Ma mit nem adnék érte…

Az idénybeli alapcsapatunk kb a következő volt:
Gulyás (Tarlósi)- Csábi, Csepregi (Márton v. Bérczy), Plókai- Bérczy (Halmai), Kovács E., Pisont, Márton, Urbányi (Marozsán)- Vincze, Negrau (Kovács K.). Pályára lépett még a védelemben Cseh, az eredeti csapatkapitány és a fiatal Bánfi – tavasszal egyre többször de még szélsővédőként, az idény végén őt kölcsönbe Vácra utaljuk; a jolly joker Szabados, illetve kerettag volt Mikler Lajos- ő később Csepelen (sem) váltja meg a világot, nálunk alig játszott, bajnokin tán nem is. Csak azért emlékszem rá, mert az év végén Fater által beszerzett poszteren (nyomdászként dolgoztak valamit a klubnak és így érkezett a csapatfotó) ő is ott ült amolyan másodosztályú Csehi Tibi imitátorként. Amúgy még milyen arculatok szerepeltek a képen: Balogh Béla szertáros, Béres Tamás intéző…fura mikre nem emlékszik az ember. A posztert persze kerestem scannelni de sehol nem lelem. Kár. Vissza a védelemre, az elég gyakran változott, mint látjuk, Csepregi már nem volt olyan stabil kezdőtag, a Vác elleni őszi és a Fradi elleni tavaszi hazai vereségekbe valahogy rendre belebukott, onnantól a szezon végéig ősszel Csábival és Mártonnal, tavasszal Bérczyvel és Mártonnal kísérletezett a Doki (Márton a következő idényre végső megoldás is lesz noha életében nem volt söprögető másutt csak nálunk…). A középpályán Marozsán a kezdeti stabilitás után kimaradozott (hogy sérülés miatt-e azt ma már nem vágom), Csehi T. is inkább csak csere volt főleg tavasszal. A Samp ellen ő is nagyot játszott itthon. Itt Komódi még a szokásos csere. Elöl Negrau-Vincze stabilak voltak, tavasszal Kovács Kálmi érkeztével nőtt a variációs lehetőségek száma, ami kellett is. Cservenkai Dodó 1 igazán emlékezeteset alkotott de azzal beírta magát a vörös-fekete nagykönyvbe (Samp), Ovidiu Lazar meg csak úgy itt volt.

Nyilván az egy évvel ezelőtti csapat közelebb állt hozzám, sajnáltam hogy a legendás Cs-4 védelem felmorzsolódott, viszont Bérczy magabiztos játékát kedveltem, Kálmit nagy élmény volt itthon, élőben látni és jó formában is volt. Az újak közül Plókai és Negrau is becsületes idényt futottak. Gulyásnak én nagyon drukkoltam hogy beváljon, valamiért szimpi volt, de a kezdeti bizonytalanságai után mire elkezdte érezni a praktikát (hogy a Bëlgától kölcsönzött fordulattal éljek), a következő idény legelején ő is megkapja a belga jutalomutat De Vriestől.
Mezey távoztával a klubvezetés egyúttal kinyilvánította hogy a bajnoki cím (melyet persze a Fradi szerzett meg tavaszi flúgos futamával és Fodor kapitánnyal a fedélzeten) visszaszerzése a deklarált cél, és ezért edző – és játékosfronton egyaránt nagybevásárlásba kezdünk majd. Hogy mekkorába azt én még gondolni se mertem volna, mint ahogy azt se hittem, hogy idényközi edzőváltás is tarkítja majd a következő szezont és a végén egy finn mesterrel érünk a célba. No de ez már a jövő hét sztorija lesz…