Szerző: vh

Rózsafüzért szorongató Supka mester, a római katolikus egyházfővel parolázó Hemingway úr – ilyen, és ehhez hasonló képek ugorhatnak be egy pápai túra előtt. Most azonban úgy tűnik, nem kell imádkoznunk, ezek nélkül is meglehet a bakonyi siker.

Hogy miért vagyunk ilyen rendkívül magabiztosak? Csupán azért, mert végre egy olyan városkába látogatnak aranylábú (és -fejű) legényeink, ahonnan eddig mindössze egyszer kellett szopóroller-konvojban hazautaznunk. Akkor, vagyis a feljutásunkat követő idény tavaszán a jónevű, és a szezon végén gólkirályi címet szerző Tomás Medved tizigóljával gyűrtek le minket a sárga-feketék, és egyúttal biztosították részvételüket a 2005-2006-os Arany Ászok Ligában (ájj, egy jó Arany Ászok Liga – csettinthet a mezei drukker). Azóta egy Vadócz-búcsúztatással megbolondított 2-2 és a jó emlékű tavaly tavaszi 3-0 díszíti a Veszprém megyeiek elleni statisztikánkat.

A múlt heti korrekt játékkal kiharcolt siker után nem kell ijedten lekaksizni a sportszárat, nyugodtan fogadkozhatunk a játékosok helyett is: pontért, pontokért merészkedünk a Dunántúli-középhegység szirtjei közé. Ha pedig elérjük a kitűzött célt, akkor egy fontos lépést tehetünk a legrosszabb álmainkban is csak gyenge poénként megjelenő NB II-es szereplés megelőzése végett.

Úgy tűnik, hogy velünk ellentétben a vezetőség nem csak verbálisan noszogatja spílereinket, hanem gyakorlati lépéseket is tesz a siker érdekében. A múlt heti diadal után Supka mester egy szentolvasót morzsolgatva nyilatkozott munkatársunknak (a riporterek gyöngyének – a szerk.) a győzelem receptjéről, tulajdonosunk pedig meg sem állt a pápa vatikáni rezidenciájáig.

Reméljük, hogy a szentatya (égi segedelemmel) ezúttal leszabályozza a minket az utóbbi időben gyakran gólokkal büntető régi jó (?) ismerősünket, Bárányos Zsoltot, valamint az ellenfél csatárainak önbizalmára és szurkolóinak vezetőire is veszélyes Szűcs Lajost.

Aki teheti, kerekedjen fel, hiszen Pápa nem csak a foci miatt lehet kedves túracélpont. Amellett, hogy belvárosa gyönyörű, a stadion melletti termálfürdő medencéiben is megmártózhatunk, vagy akár kipihenhetjük a hosszú győzelem nélküli széria fáradalmait.

ZTE-Honvéd 2-1.

A hétvégén sokadszor bebizonyosodott, hogy a csapat súlyos mélyponton van. Hiába volt kitűnő a felkészülési statisztikánk, hiába éreztük úgy, hogy jól igazoltunk, hiába várták az eddig szkeptikusabb szurkereink is lelkesen a beharangozott akadémiás debütánsokat, valahogy mostanára minden a visszájára fordult.

Az MTK-pályán nem éreztük a tartást a fiúkban, a Fradi és a Loki ellen viszont egyre javult a performansz, azonban a súlyos MK-vereség és a hétéves elődöntős szériánk elillanása megtörte enyhén biztató fejlődési pályánkat. Az utóbbi két fordulóban csupán egy félidőnyi emészthető játékot produkált együttesünk, az eredményt pedig mindannyian tapasztalhatjuk. Ahelyett, hogy (amint azt a forduló előtt többször gondosan – a legkedvezőbb lehetőséget figyelembe véve – kiszámítottuk) nyolc pontra tanyáznánk a vörös vonal felett, csupán két egységre vagyunk a mocsár horizontjától.

Vezetőedzőnk nyilatkozatának nagy részét megint nem a meccs szakmai értékelése tette ki, hanem a szimpikkel kapcsolatos mérsékelten kínos kérdésekre kellett körmönfont, botránymentes válaszokat fabrikálnia Attilának. Az más kérdés, hogy már lassan mindenki kívülről fújja a meccsről meccsre ismételten megjelenő helyezkedési hibáinkat és egyéb nyűgjeinket („A gólnál rosszul osztottuk el az embereket, nem figyeltünk.” vagy „A héten ismét sérülések hátráltatták a munkát.”), azonban ciki, hogy ismét mi, drukkerek kerültünk előtérbe.

Kétségtelen, hogy klubunk jelen helyzetét nagyban meghatározza a drukker-tulajdonos viszony. Ennél egyetlen fontosabb kérdés van, mégpedig az, hogy éppen van-e pénz (mert ha az van, akkor béke is van, ahogy azt a fényes, de oly távoli 2007-es évben megállapíthattunk). Pénz jelenleg nincs.

Ez pedig azt jelenti, hogy a sikertelen klubműködés ördögi körében üdvözölhetjük magunkat. A tulajdonos a szurkolóra mutat, a szurkoló a játékosra, a játékos a tulajdonosra; és fordítva. A leglogikusabb, amit most tehetünk, az az, ha saját magunk, vagyis a szurkolók szemszögéből figyeljük az eseményeket.

„Hagyományokhoz méltó Kispestet!” – követelte az ultráink által kifeszített drapi, amelyet tulajdonosunk – szánalmas baklövést elkövetve – leszedetett a Szolnok elleni hazai bajnokin (tengerentúli barátunk lenne az utolsó, akire rábíznék egy demokratikus ország vezetését – jönne az államcsíny hamar). Lassan egyébként felmerül bennem a kérdés: jó-e, hogy a magyar focinak patinája, múltja van? Ha ugyanis nem lenne a fényes történelem, talán a mai, kevésbé ideális helyzetben is alázatosak, hűségesek tudnánk maradni a sportág képviselői iránt. (De ez már egy sokkal hosszabb cikk témája.)

Az üzenettel – véleményem szerint – az a probléma, hogy szellemiségét a mögötte álló figurák nem képviselik. Mert a hagyományokhoz méltó Kispesthez bizony a hagyományokhoz méltó, hűséges Kispest-tábor is hozzátartozna. Néhány éve talán egy szurkolói fórumon olvastam, hogy addig nem lesz a Bozsikban néző, amíg nem fogunk a bajnokságért, vagy a kiesés ellen küzdeni. Hát most épp az utóbbi zajlik, mégsem telik meg a szentélyünk, sőt az utóbbi években tapasztalható síri csendet a csapat módszeres verbális püfölése váltotta fel, az interneten pedig megjelentek a tulaj visszás pénzügyi döntéseit tárgyaló blogok, azt a hatást keltve mintha közpénzből gazdálkodna emberünk. Nem arról van szó, hogy egekig kellene magasztalni a spílereinket (és Hemit) a pocsék teljesítmények után, de azért át lehetne érezni a csapat helyzetének nehézségét, azt, hogy a következő nyolc fordulóban minden megszerzett pont aranyat érhet, ugyanakkor minden egyes bekapott góllal közelebb kerülünk a jövő évi szigetszentmiklósi, ajkai vagy kozármislenyi vendégjáték lehetőségéhez.

Egy ilyen vészes helyzetben nem várhatja egyikünk sem, hogy Hemi úr egy nap letérdel elé, könyörögni kezd a „klubbéke” helyreállításáért. Pont az öreg makacssága miatt lenne üdvös, ha mi, drukkerek engednénk, félretennénk a büszkeségünket, és a fiúk mellé állnánk, hiszen ilyen sanyarú helyzetben nem engedhető meg az a luxus, hogy a csapat és a tábor – a tulajdonos politikája miatt – széthúzzon, és végleg elszakadjon egymástól. Együtt talán sikerülne a bennmaradás elérése, vagy végső esetben a hagyományos „kispesterség” vagyis a csapat mellett való feltétel nélküli kiállás revíziója.