Annyira, de annyira tudom szeretni az olyan meccsnapokat, amikor van egyfajta elvárásunk a találkozó előtt a hangulat, az eredmény, és egyáltalán az egész este felé, és ezek az elvárások be is jönnek. Na, a tegnap ilyen volt. Nem is tudom, utoljára mikor írhattam ilyen vidáman beszámoló posztot. Talán tavaly júniusban Debrecenből, de ott viszont nem is volt semmi elvárás és kesernyés idényvégi hangulatunkat inkább a rezignáltság dominálta. Tegnap viszont… meccsélmény volt.
Meccsélmény, emberek!!! Mióta nem volt már ilyen…?
Alapvetően én nagy spontaneitás-párti vagyok, így jobban értékelem a hirtelen jött ötletekből megvalósuló, váratlan fordulatok eredményezte nagy élményeket, vagy nem is igaz, hogy jobban értékelem, de jobban örülök neki (focira átfordítva pl. jobban bejött az 1996-os semmiből visszahozott MK-siker, mint a 2009-es, a visszavágó nagy része alatt már azért érezhetően zsebben lévő cucc… bár… a meccs alatt akkor mindenhol éreztem a Kupát, csak a zsebemben nem :) ). Tegnap ehhez képest a beharangban megfogalmazott kéréseink (jó eredmény, jó hangulat, szerencsés meccsforgatókönyv) egytől egyig bejöttek meglepetés nélkül, és ezt most mégannyira sem sajnálom, mint annak idején Moreira eligazolását.
Egyszerűen minden úgy történt, mintha én rendeztem volna a tegnap estét (helyesbítek: akármelyikünk). Fenyegető esőfelhők délután, de ennek ellenére szárazon maradó Wekerle; a meccskörnyék ellenben megszórva a Tulipán utca táján, de csak annyira, hogy mire meccs előtt egy órával kiérünk, már inkább a felfrissült levegőben érezzük csak a pozitív utóhatást; tele Ady Endre út, sorjázó drukkerekkel, sok rég látott arccal; a sorompó utáni bejáratrész tele (jó, annyira tele , mint mondjuk a ’90-esekben egy futottak-még-Gázszer/Stadler-meccsen, de akkor is, pontosabban, ma ez már jónak számít); a korzó tele, a korlátrészünkhöz alig férünk oda; végre van értelmezhető tömeg a Kanyarban… Valahogy így kellene minden meccsünkön menjenek a dolgok… Ja és mindehhez hangulati elem-koronaként Holé úr egy olyan csankjánososan felhajtott gallérú piqué pólóban lazult a pultja mögött, mint egy belevaló casual ultra, besírtam.
Szóval már ott, a Tulipán utcában éreztem meccs előtt, hogy ez jó este lesz, még ha ki is kapunk… erre persze a többiek rögvest kontráztak, dehogy kapunk ki, még a pesszimistább arcok is betolták a hazai 1:0 jóslatát, és akkor most nem is volt kinn Gyuri barátunk, az örök optimistája a csapatnak… Még a nagy pesszimiska Fater is közli, kötelező a győzelem… biztos megnyomta őt a Nap délután a kertben, mikor a múlt héten a vihar miatt kidőlt két fenyőnk utolsó maradványait dolgozta fel… én inkább egy ikszben bízom csupán szerényen, mégis érzem, hogy talán ma lesz valami…. remélem, nem a szokott pofon…
Maga a meccs nem volt egy szép valami, gondolom a semleges nézők rendesen szöttyöghettek rajta, de a korzóról nézve, végre meccshangulatban nézve a történéseket, esti villanyfényben, de nem 500 csoffadt néző előtt, hanem szemből Kanyar-szurkolással, itt Pinokkió vezényelte korzó-válaszokkal, és Piroska János által a tribünre feloktrojált RedLions drapival, még a közepes színvonal is bőven nézhető lett nekünk – főleg, hogy az iramra nem lehetett panasz, mentek előre a srácok és ezt jó volt látni, meg azt, hogy bakker, a csapat 2/3-a saját nevelés lett, ezt akartuk régóta, és most tessék, és tízszer annyira tudok szurkolni ennek a csapatnak, mint a Blaháról igazolt kis indián zenész Mezáért, az állandóan trip-en lévő szemeket meresztő Izazoláért és haverjaikért, pedig ki tudja, lehet, remek focisták voltak ők is…
A második félidőben pedig megtörtént az, ami már nagyon régen, utoljára Debrecenben, tavaly. Én izgultam a csapatért. OK, persze mindig izgulok az eredmény miatt, de most régóta elfeledett érzéssel szorongattam a korzókorlátot a 60. perctől, amint közeledett a meccsvég, és egyre jobban látszott: itt egy csapat támad, és megy előre, és az nem a bajnok Videoton a csecse keretével, hanem a kiesőnek jósolt, lesajnált Kispest, ahol megint tudok fájdalmasra tapsolni tenyeret olyan arcokért, mint a csínbe is a labda után menő Botka Endi, a tényleges debütálását a szememben most letoló Bobál Dávid, a mindenhol feltűnő Nagy Geri, a hátul ismét nagy szereléseket bemutató Boti…
Szóval izgultam, igen! Főleg, miután Holender remek elfutása és centerezése után Gyulabá kihagyta a meccslabdát (előtte is voltak helyzetei a derék gunieainak, egy szép fejes, egy dicséretes szóló, de azok kihagyhatóak voltak, ez nem…). Majd egy percre rá szabadrúgás a passzív Vidinek. Most kapunk ki ezzel a góllal, néztünk egymásra a többiekkel, de nem, Gyurcsó olyan szabit lő, amilyen a meccsük a fehérváriaknak, sótlan, tré próbálkozás. Érik a döntetlen, érik, kiegyeztünk volna a meccs előtt ezzel, de most már kezd félig üresnek tűnni az a pohár… Gyula úr öntötte ki a folyadék felét, de nem lehet rá haragudni, hajt a vén harcos is…
Na és itt jött a forgatókönyvben a Fincher-i fordulat. A 83. percben Lang elkésve Botka Endi egyik mintaértékű jobboldali elszelelése után úgy rúgja fel az új kispesti jobbhátvéd-kedvencet, mint a becsületes pesti alsóbb osztályú futballszakzsargont idézve kakas a ló**art, Vad II. második sárgával le is küldi az ex-győri különítmény jeles tagját, mi pedig nem szarozunk – rögvest a pontrúgásból beküldött labda Gyula elé kerül, Gyuszi meg kijavítja a ziccerhibát és a sarokba helyez, ez végre minőségi csatármunka volt, a csapat egymás és Gyula úr nyakában, a Tábor előtt, a Kanyar persze felrobbant hangilag, és a gyógyulgató bokámmal jobban ugrálok a többiekkel, mint a 2006-os Metallicán Nickelsdorfban, amikor a Battery alatt nyomtam a barázdabillegetést, de kit érdekel, majd este borogatok, bázzzzz, ez hiányzott másfél éve, a katarzis-szerűség, ezért jó meccsre járni, ez kell!!!!
Igen, ez most egy klasszikus lelkes beszámoló lett a sok nihilista után, az az igazság, hogy én se vagyok jobb a magyar sportsajtó vásznánál, hol lenn, hol fent, de nézze ezt most el mindenki. Most sem mondom, hogy cél a bajnoki cím, sőt, inkább Viktor fotós felé hajlok, aki, mikor viccelődve kérdeztem tőle a meccsvégen, hogy “Na, mikor jön a menetrendszerinti kispesti önsorsrontás? 4.-5. forduló?“, a rezignált válasz annyi volt: “Viccelsz? Jövő héten 0:3 az MTK ellen és minden a régi“. Hát igen. A kezünket a szívünkre téve azért ezen a meccsen is látszott, hogy a tavalyi tavaszhoz képest sok változás nem biztos, hogy lesz, a helyzetkihasználás továbbra sem erősség, a kispad, bár tele kedvenc fiatalokkal, azért elég rövid, ha az ellenfél már elég “éles”, könnyebben büntet, stb. Nem szabad elszállni, most sem kell azt várni, hogy csodaidény jön, de…
We’re out of this world, until the end
Here we are, mighty, glorious
At The End Of The Rainbow
With gold in our hands…” (1909foto.hu)
…de ahogy tegnap is írtam, az apróságoknak örülni lehet, sőt kell. Úgyhogy most örüljünk annak, hogy itt és most le tudtuk győzni a Vidit, a szebb napjainkat idéző hangulatban, végre jókedvű arcokkal övezve vonulva haza, amikor nem a “még egy szar hétvége“, “kiesünk“, “ennyit érünk“, “most egy évig nem jövök” morgásoktól, hanem (öröm)ittas boldog hőzöngésektől hangos az Ady még egy ideig a hármas sípszó után, a Tulipán utcában hazafele a sötétből még megmorog egy kutya, de ugatni most ő se kezd, érzi, hogy kár belerondítani ebbe az estébe… Wekerlére érve pedig azt veszem észre, hogy nem is sántikálok, úgy látszik a bajnokverésnek a sok pozitív hatása között az egyik a homeopátia is. Beszarás.
Hát igen. Ez meccsélmény volt!