Ilyen meccset ha egyszer látni egy életben, vagy legalábbis nagyon-nagyon kevésszer. Csaknem nyolcvan perc emberelőny (mínusz Faggyas), két kihagyott büntető, a második félidőben ötven-hatban métereket előretörő Debreceni, és csőd, totális csőd, úgy a pályán, ahogy a pálya mellett is. Mert …
… kedveljem bármennyire is Supimestert, ezt a tegnapot nem fogja tudni kimagyarázni nekem sehogy. Az alapprobléma egyértelműen Tchami lehozatala volt. Ügyes próbálkozás, és valahol el is fogadom a mindenféle megposszanás-elméleteket a jó Tchamiról, de ettől még fenntartom, maradnia kellett volna. (Bakker srácok és lányok, most tényleg egy Tchamiért sírok?) Tchami gyors, a Kaposvár emberhátrányban, szétfutni, szétfutni és szétfutni őket a délutáni hőségben. De megposszant, vagyis a sárgája utána attól féltek, benne lehet a piros. Legyen. De akkor …
… miért a Bobál-gyereket kellett behozni a helyére? Vécsei ki szélre, támadóban Bobál és Délczeg, Gege pedig előrébb jöhetett egy sorral. Az addig még a fülével is jó passzokat adó Vécsei hirtelen kikerült a játékból, légüres térbe navigálta az edzői ukáz. Egész meccsen megfigyelhető volt, hogy a széleket alig-alig használtuk, de erről majd később, mert itt is bőven van téma. Szóval Bobál be, Tchami le, váltás a korábbi 4-2-3-1-ről 4-1-3-2-re. Stimmt, fogadjuk el, hazai pályán, emberelőnyben, a Kaposvár ellen, miért ne? Hogy miért ne? Mert az alapjátékunk jó volt ehhez a meccshez, felesleges volt beletúrni. Sőt …
… úgy tűnt, erre Supimester is rájött, mert a Délczeg-Faggyas cserét nem tudjuk másra vélni (hacsak le nem sérült Dél, ami mellett szól, hogy valóban volt egy pillanat, amikor erősen húzta a lábát, de ellene, hogy a cseréje előtt még ő végezte volna el a második büntetőt). Szóval Délczeg le, Faggyas be a szélre, Vécsei középre, vissza az egész, amit alig 20 perce próbáltunk – teljesen haszontalanul. Amúgy ebben a pillanatban lehetett volna megfogni a meccset …
… de ahogy jó szokásunk, kihagytunk még egy büntetőt. Kész. Az elsőn még túltettük magunkat, játék nélkül is uraltuk a meccset, mert az ellenfél halovány volt, mindössze egy kószanégert hagytak csak elől a felvágott labdákkal kezdeni valamit, amiből pedig nem volt túl sok. Nem is maga a kihagyás ténye fáj igazán, az benne van a játékban, akár kétszer is egy meccsen, sokkal inkább az, hogy az ilyen – és hasonló – apróbb hibák tömkelegének köszönhetően állunk ott, ahol. Mert …
… lehet, hogy objektíve szarok vagyunk, de a mezőnyhöz képest semmiképp. Az elmúlt négy fordulóban úgy szereztünk négy pontot, hogy abban simán benne volt a 12 is. De a 10 mindenképp. Érdemes ránézni a tabellára, hol lennénk, ha nem magunkat akarnánk megverni? (Esküszöm, kitalálok rá valami módszertant, és bebizonyítom, hogy a Honvédot elverő Kispest önmagában is dobogós lenne, képzeljük el, mire mennének, ha egyszer nem egymás ellen játszanának?)
(Most tartunk félidőnél.)
A másodikban az volt a szép, hogy az érthetetlenséget, a magunk elverését szándékoló momentumokat a végletekig fokoztuk. Szinte az utolsó pillanatig bennünk volt a klasszikus tavaszi Kispest-faktor, hogy egyszer hagyjuk az ellenfelet 2-a-2-ben támadni, majd gólt kapunk belőle. Most megúsztuk valahogy, miközben …
… elől konzekvensen nem voltunk hajlandók használni a széleket. A jobbon Iván néha-néha kapott labdát, de a beadásai szánalmasra sikeredtek, és vagya az első emberhez érkeztek térdmagasságban, vagy jöttek a szokott hosszú és magasak az átellenes oldal – mögé. Fagyi inkább összekötőben kereste a helyét, hátha lőni tud, a szélen alig-alig tűnt fel. A másikon egy hirtelen ötlettől vezérelve Hajdú és Czár helyet cserélt, hogy majd (a küzdés és az alibizés között ingázó) Norbi megoldja a gólpassz témakörét. Egetverő …
… butaság volt ez. Amint visszacsinálták, Czár máris kapott három labdát (vajon miért csak ennyit, és miért csak ekkor?), majd csinált belőle két helyzetet, hogy …
… két perccel később Bozsóra cserélje Supimester. Miért, Attila, miért? Igaz, hogy Czár picsafos volt az első félidőben, és igaz, hogy Norbi mögött sem lett jobb, de pont ebben a tíz percben kvázi a hátán vitte a csapatot. Bozsóval amúgy …
… visszaváltottunk a kétcsatáros játékra, bízva abban, hogy majd erőből megoldja. Távolról persze ez nem buta gondolat, hiszen addig mindent középen erőltettünk, Bozsó meg nagydarab, de ha jobban ránézünk máris két apró ellenérvet találunk: adegy, épp a behozatala előtti percekben kezdtünk éledezni a széleken; adkettő, Bozsó nagydarab, de/és nem virtuóz, aki 5-6 kaposvári védő között majd megoldja a lehetetlent. Szóval maradt a …
… nyomás, az erőlködés, és a végén a teljes kilátástalanság.
Ilyen meccs márpedig nincs, vagy ha van, akkor tuti, hogy azon nekünk kell lennünk a szenvedő félnek.
Egy biztos, Lantos Peti ezt a szülinapját sosem feledi. Gratulálnánk innen is, és még sok kispesti meccset, túrát, címeket kívánunk neki! (Ajjaj, mi lesz velünk, hiszen Peti – alig láthatóan – máris hetven, Jani ötven, és mi is elmúltunk már harminc.)
Mementó:
Interjú Supka Attilával a meccs után:
