No, újra itthon, Honvédért végigizgult szabiról visszatérve ismét a fedélzeten, mely tényt ünnepelve e beharangozó mellett hanta kedvéért sajátos paint-terrorjaim (ő mondta így) egyikével súlyosbítom a mai posztot. A posztot, melynek témája a kötelező győzelem axiómája, esetünkben a Paks ellen.
Egyik oldalon az NB1-et 100%-osan vezető Kispest, másikon a pont 50%-os Paks, a meccs a kispesti vágányok túloldalán, hazai pálya tehát adott, jó forma itt, közepes ott, tuti nyerünk. Ilyen egyszerű lenne? Persze hogy NEM!
Hajtás után részletezünk.
Blogunk kötelező pesszi-Miskájaként nyilván túl szép lenne, ha én is 1000%-ig hinnék a sikerben. Áhítom, sőt akarom, de hogy meglesz-e az más kérdés. Érveim kimeríthetetlenek.
- Az utóbbi években bizony pont a kötelezőkkel szenvedünk, főleg, ha a keret nem szuperesélyesnek kikiáltott, erre pedig igazából az NB1B más viszonyrendszerét leszámítva csak 2007 őszén és kicsit a tavalyi ősszel volt példa – ezekben az időkben kb. be is húzogattuk a “tuti három pontokat” – 1-2 kivétellel (2007-Kaposvár, Nyíregy, tavaly ősszel Paks, Pécs, Hali). Viszont ha inkább becsületes iparoscsapatunk van az NB1 csapatainak erősségsorrendjét nézve, akkora bravúrgyőzelmek, helytállások mellé pont a nagyon várt, “gyenge” csapatok ellen dohog a gépezet.
- A Paks ellen általában izzadunk itthon. Izzadunk Supival (2006 ősz, 2011 ősz), izzadunk Trénerrel (2009 tavasz) és senyvedünk Moralessel (2009 ősz). Nem szép emlékek, nem jó meccs-emlékfoszlányok.
- Ez a Paks elvileg gyengült – örülne a felületes szemlélő. Nincs az atomvárosi brand-dé érő Böde, nincs a tavasszal szárnyakra kapó Hrepka. És nincs KisKarlo, a nógrádi Guy Roux sem, aki kis kockás füzetével pedig a csapat stabilitásáért nagyban felelt az elmúlt években. Helyette a csak Koemantolmácsként ismert eddigi segítő, Máté Csaba, és egy downgrade-elt keret, ami azonban eddig ugyanúgy hozza a tavalyi közepes teljesítményt, mint a 2011/12-es squad. Szóval nem mind smukk, ami nem fénylik.
- Mi 100%-kal száguldunk eddig, év eleji tippjeim közül eddig az optimistább, a
Dolcetti szcenárió irányába látszunk elindulni (a tulajnak és most a talján koleszterinmenedzsernek is úgy befekvő edző, hogy a csapat saját arculatára azért ügyel, érzi, hogy ez neki is lehetőség, kibújni az örök ManCity intendánsi, Mancini-sameszi pozícióból és a saját név alatt is elérni valamit). Bátran nyúl az ifjoncokhoz, bár tenné még bátrabban, Diarra és kasztja felejtős, ha csak azokat a legionárokat nyomnánk (Ignja, Diaby(?), Vidó) akik tényleg, de tényleg minőséget hoznak, és még inkább a Baráth-Vécsei-Nagy-Vernes vonal futna, már piedesztálra is emelném a tar olaszt. Most még kivárok, de az irány jó. VISZONT. Ez a fiatalított keret, a szűk számú rutinrókával (Debi, Gege, Dél, Lovresz) és egy meccseldöntő klasszissal (Szabi) hamar bajba kerülhet ha sérülés – vagy jelen esetben eltiltás nehezíti a szitut. A Kemenes-Czuczi-(TóthIván?) üggyel ez most be is jön. - Bírja a keret az esélyesség terhét? Eddig egy mindenmindegy meccs Sión, esélyesebb Diós fogadása itthon, ultraesélyes Vidihez látogatás – ezek nem voltak kötelezők. Sokan úgy vélik a Paks elleni már az. Mert győzelemmel kell hangolni az Üllőire. Mert ki kell csábítani a szurkereinket a Fradipályára. Mert egy Paksot itthon verni kell. Most, amikor nekünk kéne bizony támadni, ami már tavasszal is gond volt, sikerül-e , merjük-e, tudjuk-e? Személy szerint borzasztóan szurkolok a srácoknak hogy így legyen-. Pesszimista vagyok de belül a pesszimisták a legnagyobb reménykedők.
Szóval nem lesz ez könnyű, annyi szent. De menjünk, szurkoljuk ki a sikert és tapsoljuk meg még egyszer a mi Rettegett Ivánunkat a védelem jobb oldalán a bemutatáskor, a meccs elején még egyszer érezve a fehérvári csoda utóízét a szánkban.
Aztán már csak egy mocskos kis sovány, keshedt egygólos sikert kérek, hogy legyőzzük a kötelezőség átkát.
