Régi adósságunk pótoljuk e kis poszttal most, hisz többen is reklamáltátok már itt a Vojvodina meccsbeszámolót. Hanta már jelezte másutt, hogy havazódás van, erőst, és ezt csak alá tudom támasztani. Persze majd’ egy héttel a meccs után sok értelme nincs beszámolgatni, mindenki olvasta már a különböző fórumokon, ultra blogokon vagy Gács úr levelében a történéseket, vagy épp a helyszínen élte meg azokat. A most következő írás így inkább a blogarchívumnak szól, ha már kinn voltunk, ha már rommá aszalódtunk a konvojban a kisbusz hátsó ülésén, ha már szomjaztunk 6 órán keresztül, ha már élőben végigszenvedtük a kreativitásmentes játékunkat, akkor basszus, legyen fönn a blogon ennek a rövid emlékezete.
Szóval néhány szóban Újvidékről, inkább gondolatfoszlányokban.
Amit már 1000-szer leírtak,
azt most nem ismételjük meg. Igen, szarok voltak a körülmények. Igen, kamuztak a jugó yardok a határon. Igen, állatok módjára meghugyoztattak minket az autópálya közepén. Igen, büfé nem, vagy alig volt (kiscsoportos kiengedéssel). Szóval ilyen árnyak vetültek az amúgy szokás szerint hangulatos kisbusz-utunkra, de tény, legnagyobb veszteségünk idősb Babar úr félig üres Kozelje és Faterom még hideg Starója volt, mondjuk az utóbbi miatt volt egy kis bajuszhervadás, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Hangulatilag tehát ott volt a túra, és még jobb lehetett volna, ha nem reagálja túl a szerepét a szerb rendfenntartás. A többit ez ügyben lássátok Hanta recens posztjaiban. Viszont szomorú tanulsága a meccsnek, hogy
…bekalva nem megy…
…soha, senki ellen. Sajnos már a csapatbusz befutásakor éreztük, hogy valami nem stimmel. Ahogy szálltak le a srácok, faarccal. A melegítésnél dettó. Aztán a meccskezdés mindezt még jobban aláhúzta. Kétszeres nadrágba zrityózás esete forgott fenn: konkrétan a Vojvodinától (az első 20 percben úgy beszorultunk, mint a jövő hétvégén visszavonuló Csehi Tibi bármelyik dugója egy aktuális hálótartó vasba), másodsorban pedig bizony kreativitásban. A már sokszor félve megénekelt vezérnélküliségünk most jött ki igazán: emberelőnyben is tanácstalan adogatás volt a maximum, amit kihozott a támadószekció magából. Nem volt kit keresni a labdákkal, nem csoda, hogy jellemzően a valamely védőnk –> Zsiva –> Hidi –> NagyGeri –> Hidi–> Vécsei –> Zsiva körök mentek le, néha egy-egy elbaszott Alcibiade labdaérintéssel, máskor pedig a bántóan lassú Testardi besüléssel lezárva. Amikor a derék talján megpróbált megkerülős csellel elmenni az egyik jugó szélsővédő mellett, szerintem még a rác kollega is röhögőgörcsöt kapott a colos olasz pörformanszától. Egy értékelhető 5 percünk volt támadásban, a második félidő eleje (pont egy Testardi lökettel koronaékszerként), aztán slussz. Ami igazán bántó volt, az a csapat kishitűsége. Mert ezek a srácok nem beleszartak a meccsbe, nem szabotálták el az esélyeink, hanem egyszerűen megállt a tudomány. Csak ez azért fájó, mert bár megértjük az ifjonti rutinhiányt, hogyne értenénk, hisz bírunk titetket srácok és szorítunk nektek, csak most fáj igazán, hogy egy, akárhogy is nézzük, de egy Anzsihoz képest jóval verhetőbb Vojvo ellen sem sikerül a bravúr, mert 1-2 kulcsember eligazolt a keretből, a leendő kulcsembereink pedig 2-3 év múlva gyaláznák ezt a Vojvodinát… akkor Baráth Boti nem csúszna be, hanem talpról szorítaná ki az afro sztárt, ahogy Kemi is ordítva kérlelte, akkor Vécsei nem bátortalanul lőne messziről hanem úgy tömné zsugával Nagy Gerit és Testardi helyett Bobált, hogy sírnánk a gyönyörűségtől.
De ma ma van,
és azzal kell főzni amink van. Rossi mester pedig (áldassék a neve a tavaszunkért) most bizony kissé belealudt a milánói makaróni kifőzésébe. Már a kezdő sem volt egy telitalálat (4-4-2 szerűség… nem ez az ő sikerreceptje, anno mikor Gegével próbálkozott álcsatárként, voltak ilyen borzalmasabb meccseink), aztán a bántóan kreativitásdeficites csapatból Nagy Geri majd Vécsei lekapása, bármíly haloványak is voltak, és a küzdő, de nem igazán labdaeszes Déllel és méginkább az atomszürke Diarrával való felváltásuk, hát nem voltak az év ötletei, mister! Holendert is sajnáltuk, de ő sajna szintén látványosan nem találta a fonalat, buta sárgájáért is kár. De hát…
…fiatalság, bolondság.
Fiatalság, boldogság?
Abban is volt részünk idén, nem is kevésben. Várjuk hát a csütörtök estét, mást nem tehetünk és reménykedünk.
És még néhány szó…
…a hangulatról. Mert akármennyire nem a mi esténk volt ez, azért köszönjük a csapatnak és tavaszi menetelésüknek, hogy itt lehettünk Novi Sadban, hogy cidrizve kellett kiküzdeni egy plusz szabinapot a melóban, hogy a kisbuszban végigröhöghettük a csüti délutánt majd éjszakát, hogy Fater végre elkísért minket egy ilyen nemzetközi túrára is, remélem még sok ilyenben lesz részünk, és örülök hogy ilyen Faterom van, és jó volt ismét egy új stadiont megismerni, ezt a fura tipice balkáni képződményt, amit Karadjordje stadionnak hívnak, és amelyik a Rohonci úti és a Széktói stadionok szerelemgyereke, ahol a nászba a Celik Niksic stadionja is beszállt egy gangbang erejéig… Milyen volt már a ’20-as éveket idéző fűrésztelep feelingű favázas építmény, ami a stadion déli betonkanyarjából nőtt ki? Szóval nagy hangulatkirály dolgok ezek, ezek a túrák, amikre jó lesz emlékezni öregkorunkban. És a hab a tortáról ugyan hiányzik, hisz simán kaptunk ki egy megkockáztatom, döntetlenre simán hozható, jobb napjainkon vagy a tavaszi kerettel pedig még be is húzható meccsen, a hangsúly ezúttal az emlékekre került, és ez se nagy baj.
Aztán itt jön még a csütörtök este. Rossiék akár meg is spékelhetik a tortánkat a sokat emlegetett habbal. De ez már egy másik poszt sztorija.
Fotó: Lovi (1909foto.hu)
