Ja, hát ez lett a pénteki hőzöngésből. Nem az az optimális fordulat, ezt el kell ismernem. de úgy látszik, ebben a napban ennyi volt.
[Szolgálati: osztkönyv, összefoglaló videó Hanta úrtól érkezik majd vagy vasárnap este, vagy hétfő kora délelőtt.]
Reggel kinn voltam a Kossuth téri piacon zöldség- és gyümölcsbeszerzésen, s amint leszálltam a 148-asról (nekem csak 48-as) a Centrumnál, Wekerléről jövet, és átvágtam az ex-Mekdó mögötti ótvar aszfaltsivatagon, felpillantottam a rozsdásodó-fakuló Centrumra. Erről a mozdulatomról eszembe jutott, ahogy régen meccsnapok környékén vagy magán a napon mennyiszer néztem fel délelőtti vásárlásokkor ezekre a falakra, és a Centrum tényleg Kispest CENTRUMA (mármint középpontja) volt, és a barnás falakon megjelentek képzeletemben a játékosaink, és hazafele az Adyt keresztezve már nyakam nyújtogatva leskelődtem ezekben az években a Bozsik felé, hogy lássam a kandelábereket, mert este meccs! Nos, most már épp kezdett megrohanni ez az érzésvilág, de valahogy gyorsan ki is oltódott bennem a láng, és mentem tovább a dinnyés standok felé. Ez már rossz jel volt.
A Gurigában az még inkább, hogy Ábel hasonló lelkiállapotról számolt be, bár a múlt heti “gyűlölöm magam, hogy még kijárok” állapothoz képest ez már örömteli fejlődés volt. Az eredetileg csak meccsutáni Gurigát tervező Gyurinak is leesett, hogy este 11-kor minden lesz a Templom téren, csak Guriga nem, úgyhogy mégis ő is befutott a meccs előtti találkára, de a fene nagy optimizmusa most csak egy döntetlen megtippelésében merült ki. Újabb rossz ómen.
Aztán kiértünk a Bozsikba, a korlátunkhoz – és itt gyakorlatilag be is fejezhetném a posztot.
Innentől ugyanis sajnos nem történt semmi érdemleges. Jött egy totál unalmas, helyzetmentes első félidő, ahol a Bűzös egyszer fordult le Bobálról, és be is verte (0:1), különben meg csak Gera alattomos odacsúszkálásait és doyen-i reklamálásait nézegethettük, beigazolva Ábel bordeauxi jóslatát, mikor a sógorok elleni 2:0 után ünnepeltük Szotyiékat, akkor érkezett a szarkazmuspápa Loctite kéjes hangján a nap mondása: “és ugyanezeket hogy fogjuk gyűlölni ősszel“. Jelentem, a gyűlölet elkezdődött, a válogatottban a szimpatikus veterán szerepkörét toló Szotyi itthon továbbra is hozza a “velem nem lehet szabálytalankodni, én viszont megtehetem, ellenben a bírót is sértett primadonnaként irányíthatom” attitűdjét, amitől testvérek között is beémelyeg az ember.
A legelkeserítőbb viszont az volt, hogy a Fradi semmivel sem játszott jobban, mint a szerdai rommá égésükkor, csak mi egyszerűen semmivel nem tudtunk előrukkolni. “Nem hiszem el, ennél szarabb kerettel sokkal jobb Fradikat vertünk már meg” – mondja szintén kórusban György és Ábel, tesóm csak csöndben réved a kispesti éjszakába, én meg irigylem Fanta urat, akit hivatalos programra szólított ez a hétvége nagy szívfájdalmára (innen üzenem, ne bánja).
A második félidő előtt még élt a halovány remény, hogy Rossi kivételesen nem sül be, miután az egyetlen forgatókönyv ötletét keresztülhúzza az ellen, de ez nem jött be, mert besült(ünk). Hogy korrekt legyek, valamivel jobban toltuk a második 45 percet, mint az elsőt, Posszi hozott fel támadókat is (Rikk, Vaszke, Proszi), de hát épp egyikük sincs pályája csúcsán, így a hatás sem volt eksztatikus. Próbálkozott hát a derék talján, de olyan hatásfokkal, mint ahogy Sebők Vili próbálja mostanában elhitetni: ő akkora spíler volt, hogy jogos a szakkommentátorkodása.
A legfájdalmasabb faktumot továbbra is csak ismételni tudom: ez a Fradi tényleg rossz formában volt, lelkileg maga alatt, fejben nem Kispesten, nem játszott félelmetesen, nem jött elő új taktikával. Az erkölcs, erő és egyetértés hazai manifesztálódása (LOL) ma nem azért győzött, mert 100-szor annyiból gazdálkodnak, mint mi. És ha holnap a sírás jön az edző nyilatkozatunkban, hogy “tudni kell, hol a helyünk“, hogy “mi egy fiatalokra építő kis klub vagyunk“, “ez a Ferencváros a magyar bajnokság kiemelkedő klubja, 5 válogatott kerettaggal, nekünk nem őket kell megverni, nem velük kell versenyeznünk“, “ha én vagyok a gond, lemondok“, stb., akkor elhelyezek egy virtuális kokit egy kopasz tarkón. De, pont ezt a Fradit lehetett volna ma elkapni, valami értelmezhető taktikával, Uram bocsá’ vészforgatókönyvvel arra az esetre, ha nem mi szerzünk vezetést. Ezt ma se láttam, pedig az olasz edzők állítólag a taktikai érzékükről és repertoárjukról híresek. Amúgy a Rossi-fanok se ijedjenek meg, nem Marco nyakába varrom a vereséget, de része azért van benne. Továbbra is hiába álmodozom egy saját Simeone-klónról. Ez a Fradi-verés ma megoldható lett volna, de valami(k) nem klappolt(ak).
Az utolsó 20 percben már annyira lehetett érezni, hogy itt ma akkor se lesz gól, részünkről, ha reggelig játszunk, de helyzet is csak elvétve, mint az albán panenkázás után azt, hogy a Nemzet Csapata aznap este búcsúzik Európától. Szép csöndben le is csordogált az utolsó kétszer tíz minuta, Kassai lefújta a meccset, én meg osztottam Pinokkió Jani 10 perccel azelőtt, kijelentő módban, sztoikus nyugalommal elővezetett kinyilatkoztatását: “Lesz*p*m magam“.
No nem kell megijedni, e közszeméremsértő cselekedet nem zajlott le végül, mindenki örömére, inkább hazaindultunk, kifele már a jövő heti, soproni túrát szervezve.
Mi sem vagyunk normálisak, tudom.
Jó volt tőlünk: Eppel Marci (mindenki tudja már), Koszta Márk, Lovresz.