Hát, valahogy így. Álmodozhatok én döntő Lanza-gólról, ha sokadjára is elgörcsöljük a Grupamás vendégjátékot. Pedig most aztán nálunk is volt titkos fegyver, odaát meg nem épp csúcsforma, eltiltott védelem-fél és Doll mester. Persze hogy roller lett a vége. Még ha a végét cizelláltuk is.
Pedig annyira-de-annyira adott volt minden egy csodásan emlékezetes naphoz. Kora délután kivirágzó napsütés Budapest felett, egy régi csoporttársam esküvője a Városliget szélén, a melóhelyem mellett, a templom fele igyekezve a sárga levélruhába öltözött Stefánia úti fák alatt csapatva, aztán el a Thököly vendéglő mellett, majd a szertartás után ugyanez visszafele, közben peckesebb vagyok a fancy dresszemben, mint Lanzafame ha elhúz két tuskó fradivédő mellett, mondogatom magamnak, azt a nárcisztikus mindenemet, lassan én leszek a korzó Hemy ura. Aztán gyorsan hazaautózni, onnan meg rohanni a Kökire, sajnos átöltözni nem maradt idő, dehát nehogy lemaradjak a buszokról, takkra 16.50-re beesek, már csak egy csuklós áll benn, de Ábel, Dzsordzsi és Viktor, Végh “Buszra én nem ülök” Hanta úr vezetésével még nyugodtan söröznek délczegen a lépcsőlejáró alatt, érkezésemre pedig produkálnak egy hanyattesést az outfittől, “Nézd már, megjött a Doktor úr” indít erősen Hanta, aztán elcsorgunk a buszok felé.
Amik még 20 percet várakoznak a tervezett starthoz képest, Hanta látványosan tüntet, hogy ő majd metróval megy, le is száll a buszról, aztán mégis visszatér, egy Kőbabával és egy zacskó köményes tallérral, mert megint bélpoklos a jó Fanta úr, imádjuk!
[Miközben itt írom a posztot, a TV-ben elindul a meccsünk felvételről, mondja is a riporter, hogy ez a legerősebb Kispest-Honvédja az elmúlt éveknek, így most nem esélytelen a Kispest, talán először szezonok óta. Yeah, mi is ezt hittük 3 órája.]
A buszozás zseniális. A többiek szakadnak mellettem rajtam, hogy “a bejáratnál simán Kubatov emberének néznek majd, hajbókolnak majd a szekuk“, Ábel úr meg folyamatosan olt, hogy a “zakó alsó gombját csak a prolik hagyják begombolva“. Proli nem vagyok (bár ha az lennék, nem szégyellném), ellenben kurva vékony, “és fázom ha nem vagyok begombolva“, ellenkeznék, de Ábelünk ekkor már a “Hiányzol Prikk, térj vissza óóóóó Prikk, hozd el nekem a boldogságot” vernesiánus refrénű saját szerzeményt rikoltja az éterbe, ami nála sztenderdprogram 3 Kőbi után.
A stadiba érve tényleg egy vállveregetéssel átenged a testőrgárda, úgy látszik a híresztelésekkel ellentétben igenis a ruha teszi az embert. Ennek örömére gyorsan kifüggesztjük az Ábelmade molinónkat (kissé nagyzoló ez a megnevezés rá, de minidrapit mégse írok), előbb oldalra, majd csak találunk lenn is egy üres korlátrészt, így ide kerül fel-, azaz átoktrojálásra remek matrózcsomókkal a cucc, majd irány sörökért, Gyuri úr 3:1-et jósol ide, vagy egy végén elbukott 1:1-et, én még tartom a múltheti tippem a 89. perces Lanza dugóval idegösszeomlásba taszított kurzusfradisták látványának vágyával a lelkemben. A sor közben nagy, inkább vissza a lelátóra, hisz mindjárt kezdés.
Amit szép, ideillő kiírással és Himnusz-énekléssel ünnepel a Tábor, azt kell mondjam, ez itt és most nagyon ült a holnap kapcsán (lásd: címkép). Kevésbé igaz ez egy hazai megoldásra. A szünetben ugyanis a szipi-szupi-szuper vásárolt szurkerek felé dobtáras pólóágyúval (kvázi egy gigantikus “davaj gitárral”, ha ez mond a töriben otthon levőknek valamit) lövik az ajándék tísörtöket a helyi rendezők, gusztusos.
Jól kezdünk, a csapat támadásokat szövöget, Zsótér felrúgása után Laza szabadrúgásból büntetne, de a lomha Dibusz most sajna jó oldalra helyezkedik. Támadásszervezési fölényünk úgy-ahogy tovább él, a Fradi fantáziátlan, szürke. Sajna ebben mi is hozzájuk idomulunk, hogy aztán a 30. percben a semmiből a Bűzös verjen egyet a hazaiaknak. EZ MI VOLT?
Ötletgazdagságunk nem sokat fejlődik, Lanza sem túl hatékony elöl, de az látszik, hogy mindig benne van a villanás (ez ma is jön majd, bár későn). Holender sajnos nagyon gyengusz e meccsen is, de a fő gond hátul van. Lovrics kriminális napot fogott ki, Hajdú szokásához híven vérszegény, Boti sem igazán oktat középen, egyedül Endit dicsérhetem remek előretörései és most jó bepasszai (második félidőben pedig hősies mentései) miatt. Meg a szurkolóinkat, simán letorkolljuk hangban a hazaiakat.
Ők viszont gólokban minket. Újabb védelmi hiba hátul, és az utolsó percben a másik irritátorral, Hajnal Tomival is rúgatunk egy gólt, még jó, hogy a Nagy Dominikot majdnem likvidáló Grófot nem szórta ki a szándék miatt Karaköszörcsög. És milyen kár, hogy a lest elengedte az idült partjelzője, csókolom a kezeit…
A második félidő előtt szkeptikusak vagyunk, Rossi sajnos nem a felrázási képességeiről híres, inkább hisztijeiről érkeznek a zuhanypletykák, s félek, egy toporzékolás most nem segít majd sokat. Az még kevésbé, hogy Kamber teljesítménye is lezüllik Lovrics mellé, és olyan ütemben adogatják el hátul a labdákat, mint Komora a kulcsembereinket 1995 nyarán. Ennek eredménye, hogy a Bűzössel még adatunk egy gólpasszt Djuricinnek, az év elején még impotens szőrmók így újfent betalál. 3:0, mehetünk haza.
Ezt csak a csapat nem gondolja így. Mikor PistiUltra bejelenti, hogy akkor most már csak érezzük magunkat jól szurkolásilag a hátralevő 20 percben, bemelegítve a jövő heti #Kanyar25 évfordulóra, a játékosok lenn végre ledobják a görcsöt, és előbb Kamber csúszik-mászik össze egy szépítőt, kozmetikázva bizonyítványát, majd jön a menetrend szerinti Lanza villanás, szóló, felbasszák, tizi, bevágja, na, lesz még jó 10 percünk. A szurkolás, nos, az 10/10 lett ekkorra, az adrenalin belém is úgy jött, mint Véber lábába a boogie, ha Lehel téri talponállót szimatol a közelben, már-már extázisban üvöltünk, hajtjuk a srácokat az egál felé, de hiába, későn ébredtünk, ebben ma ennyi volt.
Mellettem közben Dzsordzs mester újabb két sörrel fojtja le bánatát: “Ikszelt az Arsenal, ez a szar fradi megint megver, nem bírom, ha nem iszom“. Nem tudok vele vitatkozni. Idén másodszor szívunk le a zöldektől, de úgy, hogy mindkétszer formán kívüli a tavalyi bajnok. Mi meg olyan szépen rémülünk meg az esélytől ellenük, mint a legszebb 1992-1995 közötti időszak Kispestjei, amikor én azt hittem, a Fradit lehetetlen megverni, hiába jobb 10-szer a keretünk, mindig összecsináljuk magunkat tőlük. Most nem 10-szer jobb a keretünk, ellenben lassan közelítjük az övékét, de minek, ha még mindig begörcsölünk, csak nem tudom mitől, ettől a 4000 díszkubatovista korzójellegű létformától és a kivezényelt iskolás kislányoktól? Kár érte.
Kár bizony, ezért a mai estéért. Csodásan emlékezetes napnak indult, csodásan átlagos lett a vége, s amikor a Kósról tovagördültem a 148-assal, a leszálló wekerlei ultrasüvölvények “CsakaKispeeeeest” és “Dávideeeee Lánzáfámeeeee” rigmusai elhaltak a telepi éjszakában, én jöhettem haza írni ezt a szomorkás beszámolót, ahelyett, hogy az idei tavasz után újfent azzal fáraszthatnám a fradista ismerőseim, hogy “köszönöm Istenem, hogy Kispestinek születtem!“
De tudjátok mit? Utóbbi tényt tényleg köszönöm.
[Ennél már csak az volt a szebb, hogy a végén a drapi levételekor az egyik felerősítéskori csomónk túl erősre sikerült, így egy adag szeku fitymálása és “takarodjatok már haza a k…. anyátok” fogak között sziszegett jókívánságok közepette műtöttük le a korlátról a kis lepedőnket, Ábelünk izzadó homlokkal, én meg az elvarázsolt, Deloitte-tanácsadói öltözékemben, amit látványosan nem értett a szekuritádé csapat, ellenben Hanta fekvőtámaszozott a könnyes röhögéstől fölöttünk 10 sorral.]