Jó kedvünk lehet a mai nap után: izgalmas, jó iramú meccsen hoztuk a magunktól elvárt kötelezőt, ami, ha jobban belegondolunk, nem is volt annyira kötelező, mégis magabiztosan meglett a három pont, egy Lanza, egy Eppel, tele vendégszektor, tényleg, valaki kívánhat még mást mára, ha kispesti? Nem nagyon hinném.
A szép napsütés is legalább olyan régi vendég volt mostanság Budapesten, mint a dobogón telelés a kispesti fociban, és ez a rég látott vendég mégis beköszönt a reggeli/délelőtti lélekromboló köd után a fővárosra, és arra a pár száz kispesti arcra, akik a Netovább, vagy a sarki közért előtt tobzódtak, esetleg autókban araszoltak a Hungárián az Új Hidegkuti felé. És ennyi, az elmúlt hét konstans szürkesége utáni első kis napfény-nyalábsor elég volt ahhoz, hogy az ember február közepén már egy kis tavaszt érezzen, ahogy sétált a hátsó töltés mellett, a zöld öntöttvas villamosállomás-feljáró alatt, a MÁV vágányokat övező fal mentén, a feje fölött elcsilingelő 37-essel, majd a kanyar után felbukkanó új MTK-arénával, persze “a vendégszektor a túloldal“, irányít el minket egy MTK-s ősdrukker. „Ha óvatosan, hátranézel, ott jön Gálhidi” figyelmeztet Öcs és tényleg ott jön a Gálhidi Gyuri, de sietünk tovább, mi a mi Gyurinkat keressük, már a Csikar szobornál járunk, aztán a Sport utcában, furán beszűkült ez most az Új Hidegkuti betontömbje mellett… Egykettőre benn vagyunk, a vendég már tele, még a legfelső sorokban találunk helyet tesómmal, de már jönnek a többiek is, Gyuri, mögötte Ábel a decens értelmiségi bőrhátizsákjával, amiben a drapi lapul, no meg P. Salvatore kollega. Hanta megint lemaradt valahol, gondolom audienciát tart lenn a büfében, és tényleg.
Tényleg tele a vendég, elképesztő, két egymást követő héten is fullos hangulatot csinál a tábor, meghatódok. A kezdőcsapaton még inkább, Bobált mégis berakta Rossi, persze Geri, Boti sehol, áh, hagyjuk is. Az őszi szezon végére megszokott 5-3-2-vel kezdünk, az első percek MTK kezdeményezései után hamar ráülünk a dominanciamotorra, de az átütő erő még hiányzik; mondjuk én már annak is örülök, hogy a 20. perc tájékára elkezdünk legalább értelmes támadáskezdeményezésekkel előjönni. Lanza ügyeskedik, Eppel szokás szerint jó, hátul Lovresz ma megbízható, Kamber 2015 őszi önmagát idézően kezdeményez, előretör, de hátul is biztos, kisBobálon meg sehol nem látom a kommentekben beharangozott necces formát. Laczkó daraboskodik de igyekszik is nagyon, látszik, bizonyítani akar, ennek ellenére néha még felszisszenek a doomsterkedésein. Kingecske, akit meg régebben sokat oltottam, hogy oktalan, olyan hibátlan félidőt hoz le (majdnem hibátlant, na), hogy én is nyomom Ábellel a KingKingKingKing kórust, meg az egész szektor. (Remélem a kis afro nem huhogásnak érti). Afrikai játékost mikor éltetett ez a tábor utoljára, nem tudom, még Genitónak se volt saját ríme, pedig ő közmegegyezéses líbling volt, nem igaz…. még ha ebben benne van egy adag Botkafelejtés is a megsebzett szurkolói szívek felől… Óriási.
Ami kevésbé óriási, az a középpálya, az ma dohog. Koszta és Gazdag sem érzi az ívet, főleg az utóbbi szenved, bár hajt. Hidi biztosat tol középen, de hiányzik a Fradi elleni idegenbelin mutatott erősebb karizma. Hát, valahogy így nyomjuk, a félidő meg elcsorog közben, Lanza szabadrúgásból kétszer azért próbálkozik, kevés sikerrel, Kingecske pedig pörköl egy majdnem gólt laposan a jobb fa mellé.
A második félidőt ugyanígy folytatjuk, tetszik, hogy megy előre a csapat, próbálkozik, szervez. És jön is az eredmény! King fut el a jobb oldalon, és csodák csodája, jól gurít középre (!!!), Lanza perget, 0:1, „Dávideeeeee Lánzáfámeee, Dávideeeeee Lánzáfámeee”, egy hangkocsonya a szektor, örömhegyek. Jó látni magunkat, nem vagyunk beszarva, kezdeményezünk, van önbizalom, ezt szeretem. kezdek is már hozsannaposztról álmodozni, meg esti gólösszefoglalóról és 1:0-ás sikerünket harsogó sportlapcímoldalakról, persze hogy jön a keserű ébredés. A Gazdag hasonló jellegű felborításakor néma maradó bíró rögvest füttyent, mikor a labda elrúgása után lendületből a babát is viszi a hátvédünk, erősen kérdéses az ítélet nekem, de a sípmester hajthatatlan, Sanyika áll oda és veri be az egalizálást, “Bu*i Torghelle” kórus, nem először a meccsen, csak tudnám minek. Botkánál abszolút jogos volt a döntés és a reakciók miatt a múlt heti hirig (nem a múlt szombati bábu- és a tél eleji mezégetés, hanem a verbális alázás), de Torghelle évek óta tartó pocskondiázásától én lassan behányok, minek ez? Meg lehet nézni, mikor köpködött a Kispestre (soha), mikor ünnepelt ellenünk gólt (ma se), ő szerintem belül mindig kispesti gyerek maradt, bár itt lenne a csatársorunkban, és mi hoztuk volna vissza a Viditől, ennyi a véleményem.
Ráadásul Sándorunk újabb tanújelét adva kispesti szívének, 5 perc múlva a meccset is megnyerte nekünk hátrasújtó tenyerével és a bezsebelt piros lappal. Az őt lekísérő kórusnál nem csodálkoztam volna, ha elszakadt cérnával visszaint, ez sem történt meg.
Az MTK-val az önsorsrontás viszont igen, és ez, mint kiderült, tényleg 1 pontjukba fájt. Rossi kissé lassan, de reagált, Bobi le, Dark (titkos fegyver, okay?) be. Utóbbiról egyelőre nem változott a véleményem: gyors, atletikus, ez jó, helyzetbe kerülvén viszont a legnemesebb ndjodoi hagyományokat idézi, ahogy Salvatore mester is rávilágított a meccs utáni villámértékesünkben. Nem tudok mit hozzáfűzni. Max annyit: jó volt a becseréléskor messziről figyelni a 4 sorral alánk költöző Loctite átszellemült ábrázatát, aki Prick Paksra távozta felett érzett bánatát azzal enyhíti újabban, hogy a „Gyere Dark, állj be Dark , tegyél minket boldoggá Daaaaark” örökbecsűt zengi olyan beleéléssel, mint én az Unforgivent a 2007-es nickelsdorfi Metallicán. Csodás.
Ekkor én már parázok, mint a gép, hogy nehogy egy kósza kontrából gólt kapjunk, vagy ami ugyanilyen rossz, hogy meddő mezőnyfölényünkkel se kezdünk semmit az MTK kapu elé tolt busszal, de nem, Tamási Zsolt mester egy úriember, és nincs busz, van viszont felrúgott Eppel Marci, köszönet egy MTK-védő amatőr hibájának, büntető ide is, a sértett fel is kapja a labdát, Lanza elvenné tőle, Eppel nem engedi, jaj ne, aztán valakik eltessékelik Lanzát, ne legyen Pécs 2013 II., jó ég, csak lője be a Marci, különben szétszedik az olaszok, villan át az agyamon, de Marci nem majrés, úgy beveri, mint Sanyi, 2:1 ide, és a meccs embere, Kingecske ráncigálja oda a sértett Lanzát, hogy gratuláljon ő is, elképesztő, a csöppnyi Uralkodó lesz lassan a csapat lelke, a kis CZUKK! [az isteni Lanzának viszont kiosztok egy virtuális tockost, ezt ne, Davide.]
Innentől a végéig már örömjáték, írnám nagyképűen, de mégsem teszem: még 10 emberrel is okozott idegrohamot a kapunk előtt az MTK, vagy a legsúlyosabb kemenesi kimozdulásokat (ki nem mozdulásokat) idéző Gróf tétovázás (ezeket leszámítva amúgy jót ment ma a nemesi címnevű cerberus), míg elöl mi két kontránkat is generózus módon pazaroltuk el, de hiába, a Futballsors ma úgy döntött: a lilák ellen gálázó Videoton mögött mi maradjunk a kellemetlenül loholó főellenfél.
A felelgetős szurkoláskor „a bajnokságot megnyerjük” sort ugyan még nem mertem együtt énekelni a táborral, és továbbra is vallom, hogy haladjunk csak lépésről lépésre, ne csodát várjunk, csak lépegessünk szépen, megfontoltan, az tény: a bajnokság kétharmadakor fogcsokorgatva bizony tartjuk a lépést a kiemelt csapatokkal. Ma már esélyesként jöttünk az MTK pályára és nyertünk ott megsüvegelendő magabiztossággal/önbizalommal. Ebből persze nem kel messzemenő következtetéseket levonni, örülni viszont örülhetünk.
„Azt hiszem, jövőre, ha jó mezünk lesz, egy ‘Csak a Kingpest’ feliratot rendelek rá a Lacitól” – közli Gyuri, és ehhez már nem lehet mit hozzáfűzni, búcsúzkodás a látszóbeton árkádok alatt, majd a Sport utcán elsétálunk családilag a töltés mellett parkoló autónk felé. Na, így kell egy tavaszt elindítani, nézünk egymásra a kőbányai/józsefvárosi estében, majd elindulunk haza, hogy a Loki-Fratyi ikszet még kidrukkoljuk.
Az is összejött. Ez egy ilyen hétvége, srácok. Hantát idézve: Imádom.
MTK – Bp. Honvéd 1-2