Tudni bizony, és ez csak a legnagyobbak kiváltsága, meg ilyesmik, tényleg. No ne ijedjünk meg, a cím elsősorban a csapatra és az idényre vonatkozik – bár, ha a korzóról lesétálva az étert belengő savanyújóska hangulatra gondolok, akkor meg is ijedhetünk, mert hivatalosan-nem hivatalosan, azért itt többen búcsúztak, mint csupán az idény. Felemás érzések következnek.
Sajátos keveréke volt a tegnap este a régi záróforduló-emlékeimnek. A végig domináló csapat, a jó játékosok a pályán, és az értelmes célért való harcban lét a ’80-asokat, ’90-eseket (mármint késő ’80-asokat, kora ’90-eseket) idézték meg bennem, a lefújás utáni “mi lesz velünk” kétségek közt vergődő hazaindulása pedig a sanyarú késő ’90-es, kora 2000-es éveket.
Maga a meccsre kisétálás, a kiesőjelölt ellenfél nyűglődése, az első 50 percben eltotojázott helyzetek sora, az óriási kapufa, a lassú méltósággal vezetett támadások mind-mind a gyerekkorom kedvenc szezonzáróit elevenítették fel bennem, az időszakot, amikor évente 1-2 alkalommal mentem csak ki Apuval és Öcsémmel, és ezen egy-két alkalom egyike mindig a zárómeccs volt. Bár jelenleg kicsit feje tetejére állt minden: igaz, hogy kieső az ellenfél, de ez a tavalyi bronzérmes, mínusz Saglik, vagyis érthetetlen a Vasas összeomlása, vagyis dehogy érthetetlen, lehet, mi is így járunk jövőre pálya nélkül ebben a kretén építkezős magyar foci-álomvilágban, kísértetiesen emlékeztet a szitu 2002 zárómeccsére, mikor bő nyállal gyalázta mindenki a kieső Vasast, az ezasasutornyi jelenetsor hátterében, én pedig már akkor is csöndben sajnáltam szegény angyalföldieket és tartottam tőle, egy év múlva ne rajtunk röhögjön csúfondárosan ugyanígy más pesti szurkoló. Akkor bejött, jövőre ne így legyen.
Amúgy sem értem ezt a nagy Vasas-fóbiát, ez a klub hasonlít ránk a legjobban szurkolói méretben, budapesti pozícióban, hát sokkal inkább ők, mint a fertelmes többi fővárosi vetélytárs, és bakker azért drukkolni, hogy a Fáy (vagy Újpest) helyett lehessen Balmazra vagy Miskolcra vagy ‘kövesdre utazgatni, ez elég fura nekem. Mindig amikor megy a “szűnjön meg a Vasas” “essen ki a Vasas” kórus a közelemben – csak szűkebb környezetemben, a csakblog-arcok és perioikoszok között is mindenki ezt fújja – eszembe jut, hogy csak ne mi legyünk a következők. Aj-jajj.
Szóval fordult egy nagyot a világ tavaly óta, saját minicsoda-évét kieséssel fejelte meg a derék Vasas, és lassan kezdek totál elégedett lenni a mi évünkkel, mondanám magamnak, hisz nemhogy kiesés, de totál élboly vége, na de ez inkább csak pikírt megjegyzés volt, az igazi a bronz lett volna, még inkább a Kupa, de mind a kettőt átadtuk idén az Újpestnek, akiket idén év elején a szezon Kispestjének vártam, erősítéseik, edzőjük miatt, és amiatt, hogy úgy éreztem: a Honvédunk tavalyi emberfeletti idénye jó példa lesz másoknak, pl. most a lilákoknak, és mernek nagyobbak lenni. Ehelyett egy (szintén nagy ellenfelektől mentes) MK-siker és bronz, az első kettőtől brutál leszakadt bronz lett a lila idény vége, szóval akkora csodát nem csináltak, csak hozták a kötelezőt, ami még jobban felértékeli a tavalyi évünket – és kicsit le az ideit.
Mert lehet örvendeni az EL-indulásnak, az azért nem cím, én meg címkórságban szenvedek, ez a nagy helyzet. Kellett volna a bronz. Most tabukat fogok döntögetni sok utazószerelmes szemében, de nekem most nem hiányzik az EL. Ha tényleg úgy alakul a keret, ahogy a mostani készüljünk-a-legrosszabbra forgatókönyvek sejtetik, akkor sok értelme nem lesz egy, a felkészülést telibe csűrő, önalázó eredménnyel záruló azeri vagy moldáv túrának, max annyi, hogy Hanta meg Ábel örülhet, hogy mehetnek vérhast kapni Kisinyovba, és nem tel-avivban kell üldözni a keresztes háborús emlékekre kattant RW-t.
Furcsa volt ez a tegnap, mondom. A második félidőben egész kis gálát rendeztünk, előbb Lanza és Eppel hozott össze egy Illés-Kovács Kálmán összjátékot idéző kis ékszergólt (kicsit lassú, kicsit bohócliger, kicsit van 10 másodperc levenni és beb*szni, de lesz*rom, ez akkor is a miénk és akkor is gyönyörű volt), aminek a végén akkora volt a kémia a két öreg harcos között, amit utoljára a tavalyi hajrában láttam, vagy még akkor sem, ez egyrészt melengeti az erre érzékeny lelkem, másrészt sajnálatosan búcsú-bukéja volt e jelenetnek is.
Aztán az e jelenetnél tanúsított önzetlenségéért Lanza megkapta a bónuszt Vaskótól egy fölösleges lökés képében 17 méterre a kaputól, “Lanzánál ez olyan, mint egy tizi: tuti gól“, közli az alattam levő széksorból pókerarccal Salvatore, majd végignézzük, amint Kispest 2010-es éveinek recens legendája (az, nekem legenda, bocs) egy lépésről felrakja a pipába az egyik legszebb kispesti gólját (szerencsére nem könnyű listát állítani). Itt már kezem a fejem fölött, úgy megy a taps, és hallom, hogy mögöttem a játékost-sose-szopkodok credo két fő igehirdetője, az Ábel-Fanta duó is tolja a Dávideeee-Lánzáfámeeeee kórust, mint egyszeri multicég a TAÓ-t a Váli-völgybe. Itt és most kellett is: gólkirályt ünnepeltünk.
Mielőtt az öröm tetőfokra hágna, Lanzát jól lerúgják, csere (vagy csak koreográfia egy megtapsoltatásért, ki tudja?). A levonuló olaszt dörgő tapssal búcsúztatja mára (vagy végleg) a fedett lelátó és a Korzó, szép pillanatok, mondhatnám, de nem tudok örülni, kicsit előjön belőlem a tinédzser Nick Hornby, amikor elveszik tőle Liam Brady-t, aki nekem eddig a Robert Warzycha volt, és persze más már minden, már nem kissrác vagyok, aki 3 napig nem alszik rendesen mert elvitték “a” karmestert, de azért emlékeztek, mit írtam pár hete Eppelre és Lanzára, meg a csatársorainkra? Hát jól jegyezzük meg ezt az utolsó két idényt, és még inkább ezt a tegnapi két góljukat, mert ilyeneket, szakmányban és ilyen arcokkal a csatársorban nem sokat látunk egyhamar itt Kispesten. Emberek, egymást követő két évben mi adtuk a gólkirályt, akinek az aktuális ékpárja is 10 fölött lőtt mindkétszer. El voltunk kényeztetve. Szóval jól jegyezzük meg, amit láttunk.
(“Ha jövünk még egyáltalán meccsre Kispesten” -teszi hozzá Salvatore, hogy teljes legyen az öröm. Hát, ősszel 1-2 hétig még biztos, ezt meg én teszem hozzá, aztán tovább nem merek nézni).
A meccsnek viszont még nincs vége, újabb remek támadás, Eppel kísérlet, majd a kipattantót az utóbbi hetekben Supka kritikája után megtáltosodott Holender veri be, Holcsikára sem ismerek rá az utóbbi meccseken, ezt még le kell írnom. Ahogy Gazdag Dani is végleg beérett e szezon végére, a Fradii ellen is, és ma is hatalmasat játszott középen (itt már nem is írom a pesszimista forgatókönyvet). Banó-Szabócskát meg Hanta dicsérte mögöttem joggal, az egész évre vetítve. Jó nézni a csapatot, a bekapott hülyegól ellenére is – Pölő… /sóhaj/. Aztán Kinget is megtapsoltatja Supka, a kis Király el is érzékenyül lejövetelkor, mutogatja a klubcímert a szívén (mondjuk ennyi erővel maradhattál is volna, Kicsi), és tapsolja a Tábort, szép jelenetek, de már kezd ebből sok lenni. Csoda, hogy EL-indulás helyett inkább keserédes az ember torkában a nyelés?
Kiegyenesedtünk hát az idény végére, és örömmel olvasom a tegnap kapcsán a kommenteket, hogy a dicséretekből egy kicsi kijut a kispadnak is, mert azért tényleg összekalapálta a szétesőfélben lévő keretet Supka a végére, amit tud, azt hozva. Kérdés, hogy amire ő is utal, azaz a keretátalakulás, az mit hoz, egy jelentősen megfiatalított, sztárjait és rutinrókáit vesztő készlet mennyire Attila profilja? Ettől kicsit tartok, de meglátjuk. Én örülök hogy ő kormányozgatta a padról a hajót tavasszal. Hanta szerint, aki szintén megbékült a téli kisebb szájhúzása után a mesterrel, ha egyből ő jön Rossi után, az üzembiztos bronz és MK (legalább döntő), én ebben nem vagyok biztos, gondoljunk bele, ha fél év EvdM után is majdnem elvitte a közutálat Supit március-április táján, akkor mi lett volna, hogyha a szent tehén Rossi után egyből jön? Jajj.
Mielőtt jogos felvetés érkezne, hogy az elmúlt hetek pozitív bejegyzései után miért fordulok sírásba én is, azért sírni nem sírok, és nem is a szokásos kispesti “minden_szar” mantrát szeretném felütni. Egyszerűen elkapott a bulivég effektus, amit a legjobb egyetemi baráti köri partik végén éreztem, mikor mindenki elindult tőlem haza, egy remekbe szabott két nap után, és az ember sajnálja elengedni a barátait és ottmaradni pakolni a kiürült lakásban, kapaszkodva az emlékfoszlányokba. Hát valahogy ezt érzem most: óriási házibuli volt ez a két év, főleg az este, de a második évre nyúló afterpartyn is jól szórakoztam, bár akkor már megjelent (beKUKUCSkált…bocs) egy-két hívatlan vendég is az utcáról, és a tánc sem volt olyan jó mint előző este, de még bőven elment. Most viszont ketten már biztos hazaindultak a vendégek közül, 4-5 pedig erősen pakol, és szar lesz egyedül mosogatni.
Véget ért tehát az idény, a bajnoki év hosszú morzsapartyja, és bár nem lehetünk teljesen elégedettek, a végére azért közel jutottunk a kihozható maximumhoz. Az elmúlt 24 hónap emlékeit pedig mindenki vésse be, raktározza el, és áldja a focisorsot, hogy megélhettük. Csodás pillanatok voltak ezek, amely után ugyan fájóak a búcsú percei, de a hőseink örökre hősök maradnak, a Honvéd, a Kispest pedig nem csak akkor kell a kedvencség tárgya legyen, ha szárnyal.
Pont a következő években lesz ránk nagyon-nagyon nagy szükség a lelátókon, a hétköznapokban, és a büszke kiállásban a klub mellett. Mert ahogy a “ki tett csodát egyedül a magyar bajnokságban az elmúlt 30 évben?” mellett arra a kérdésre is , hogy “melyik csapat ad neked valami ajándékot a legváratlanabb pillanatban pusztán a létezésével és az általa teremtett közösséggel?” csak egy válasz létezik:
CSAK a KISPEST!
Fotók: 1909foto.hu – lovi és babar.