Szomorúan indultam hazafelé. Egy ideig még ücsörögtem a kiürülő lelátón, nem is tudom, bambultam valahová, ezeknek az ünneplését se figyeltem, gondolom, valami volt azért a távolban.
A Liget felé sétálva, át az aluljárón, a négyszázadik állítsukmegabevándorlást plakát mellett elhaladva, sörözgető kispestiek, van minek örülni. A NER bajnokságában még egy utolsót lehelt egy outsider: majdnem megvolt a kupadöntő. Olyan ez az egész, mintha valaki valós pénzzel és valós emberekkel fifázna a magyar futballban, és először vette volna észre a multiplayer menüpontot, ahol rögtön ott talált minket, és nem, az istennek se tudott mit kezdeni velünk. Hagyta inkább a multit, keresett egy csalást az interneten – és bedarált minket is. Ha nem lehet megtörni, akkor a képünkre kell formálni.
Mindegy – mondtam magamnak, felesleges ezredszer is belemenni, mi is része lettünk, ez a kupadöntő ugyan még a múlt volt, valóban, hagyjuk, naponta leírhatnánk, felesleges. Majd lesz másik téma.
Erre ezek, a sportszerűségükre mindig büszke és a fair play-re bármikor hivatkozó ezek, mert nincs rá jobb szó, mint a lekezelő, név nélkül hivatkozott ezek, kihozzák a hivatalos kommunikációjukat:
A NER egyik zászlóshajója bármit megtehet. Rendben, két döntőt buktak korábban Iványival (egyiken se mi voltunk az ellenfél), és nem adta meg egy szabályos góljukat (nahát, nekünk Berke fújt hasonlót a Diósgyőr ellen, ugrott is a bronzunk), azonban Stopirát a pályán hagyta, hiszen a mészáros bandájuk is szabadon garázdálkodhatott egész évben, megszokták, a Gazdit lekaratézó mozdulat után még reklamálni is van lehetőségük, ha egy bíró véletlenül, a nagy bátorságában lefújja ellenük. Szegény Gazdi, számára ilyen egy átlagos hétköznap ezek ellen.
Itt egy videó, ahol Iványi épp elcsalja a Honvédnak a meccset:
Jogos. Iványi volt a tizenkettedik és tizenharmadik emberünk. Nekünk fújt. Sőt, a rendszer ellen, a NER ellen, komolyan, f*szért nem írták le bátran és egyenesen: Iványi lebontaná a kerítést, elárasztaná az országot migránsokkal, ráadásul megállítaná a klímaváltozást! Rongy egy ember, a magyarság (Magyarschág) ősi ellensége, egyáltalán, miről magyarosíthatott Iványira?
Megjegyzés: a hivatkozott cikkben egyetlen szó sincs arról, hogy a bíró pontosan mi mindent is tett azért, hogy ezek ne nyerjenek, mindössze azt közlik benne, hogy mikor érkezik a csapat Fehérvárra, és hogy hol kaphatók kupagyőztes ajándéktárgyak.
Így működik a NER futballja, ilyen a hivatalos kommunikáció. Az egyik sír, hogy a másik leigazolja a pár hónapon belül lejáró szerződésű játékosát, miközben úgy tűnik, ugyanezt szemrebbenés nélkül teszik meg egy harmadik csapattal. A NER két klubja nagyon elszállt magától, elengedte a valóság kezét, és egy saját világot épített ki magának, majd csodálkoznak, hogy az emberek undorodva fordulnak el tőlük.
Miről írjunk, hogy parádés volt a kispesti szurkolótábor? Igen, az volt, belakta a stadiont, megmutatta, hogyan kell egy csapat, egy klub mögé odaállni. Ha a mi ígéretünk is az ezekfélék jövője, akkor kösz, én nem kérek belőle. Nem akarok harmadik, negyedik, ötödik, akárhányadik lenni abban a rendszerben, ahol a kiválasztottaknál egy sima klubsajtós is elmehet odáig, hogy Iványi-Honvéd.
Mi emelt fővel buktuk el a kupadöntőt. Megtettünk érte mindent, a pályán, a lelátón, ahol csak lehetőségünk adódott bármit tenni.
Bánatosan, és kissé ittasan indultam hazafelé tegnap este. A kispajtásaimat valamikor a meccs előtt hagytam el, félidőben egy kósza ötlettől vezérelve próbáltam megkeresni őket, de lepattantam a tömegről. Inkább egyedül, egy lépcsőn állva, kupadöntő, arra szeretnék figyelni.
Kikaptunk, bánatos voltam, minden vereség után az vagyok, teljesen normális állapot egy szurkoló életében. Bánatos, mert esélyünk sem volt – gondoltam, ugye, a NER futballja, majd megírom, utolsó előttiek maradtunk, a sorsunk elkerülhetetlen volt, a kérdés, mikor darálnak be minket is.
Így azért más bánatosnak lenni. Vannak pillanatok, amikor a klubod egyszerűen kívül kerül egy rendszeren, pedig egyikben sem akar ott lenni, csak futballozni szeretne, amiért egyáltalán létrejött. 1944 márciusában, a német megszállás napján, a Vasas-Újvidék 0-4-en jelen lenni egy halk tüntetés volt az országban végbemenő változások ellen, valahogy így, a Kispest mellett ma kiállni, egy jelzés: kérjük vissza a labdarúgásunkat. Nem kellenek ide politikusok, talp- és mindennyaló, az elveiket (ha volt egyáltalán) az első csatornába hajító sajtósok, nem kellenek közpénzből fenntartott, értelmetlen klubok, viszont kellene verseny, kellene valami normálisabb világ, ahol nem baj, ha az állam segít, ha benne van, a foci egy fontos dolog, szeretik az emberek, sikerélményt ad, de kérem, kérjük, ne így, ne közvetlenül, ne a hátsó kertből vezérelve, ne egy ember legyen mindenkinél és mindennél okosabb.
Mit is mondott Gallowich mester azon a Vasas-meccsen az öltözőben? Szavalt:
»Most a perc-emberkék dáridója tart,
egyébként Ady.
De építésre készen a kövünk
Nagyot végezni mégis mi jövünk
Nagyot és szépet, emberit s magyart.«
Legyek bánatos egy ilyen hangulatú este után?
Legyek bánatos, hogy ebben a rendszerben, ezek mögött végeztünk közvetlenül, és volt, amikor beelőztük az összeset, fityiszt mutatva mindennek és mindenkinek?
Legyek bánatos, miközben sokadszorra bizonyítottuk, minket nem lehet megtörni?
A mi lelkiismeretünk tiszta, miért lennék bánatosabb, mint egy elbukott kupadöntő után, amit emberi számítás szerint csak a legritkább esetben nyernek meg a hozzánk hasonló csapatok?
Ha valaha én kerülnék Gallowich helyzetébe, és tőlem várnának valami okosat egy végletekig parciális helyzetben, akkor előkotornék egy fotót a kupadöntős táborról, rámutatnék, és csak ennyit mondanék:
Ez Kispest.
És ebben a két szóban minden benne van.
képek: 1909foto
