Mastodon Mastodon

A magyar «futball» aktuális kérdéseiből: akik megmondják, hogy ki a szurkoló és ki nem

Évadnyitó hőbörgés.

a következő poszt egy kommentár, és nem tükrözi a szerkesztőség egészének véleményét.

Nem is mi lennénk, ha nem dobnánk be, mint társadalmi vitára alkalmas kérdést a Győzike-jelenséget. Illetve nem is feltétlen Győzikét, hanem Bohárt, és a többit, akiknek a nevét sem tudom, azonban mostanában megjelentek a mindenféle mérkőzéseken, és a jelenlétükkel nem csak a közösségi média összes felületét árasztották el, hanem egyben jogot formáltak arra is, hogy ők határozzák meg: ki a szurkoló, és ki nem. Az ő kategorizációjukat aztán magáévá teszi a hatalom, újraosztja, és innentől hivatalos álláspont lesz belőle.

A téma aprója mindössze annyi, hogy megjelent a 24-en egy podcast, amiben Pető Péter hangot adott a sok kisemberben fortyogó sérelemnek: a Fidesz ezúttal a futballszurkolóságunkat akarja elvenni.

Az lényegtelen, hogy te mondjuk lehúztál évtizedeket a klubod mellett, áztál, fagyoskodtál, szoptál, megaláztak, esetleg megkergettek, egy életen át lemondtál a hétvégékről, mert számodra volt egy mindennél fontosabb dolog: a közösséged és a klubod. Ez mind lényegtelen, mert ha nem vagy velünk, akkor te futballellenes, hovatovább magyarellenes vagy. A logikai lánc igen egyszerű: futballszurkolás egyenlő magyarnak lenni, és nagyjából egyenlő a szeretni a Fradit elvárással (vö.: a Fradika hozza a pontokat az országnak, és az majd milyen jó lesz másoknak, és amúgy is a nemzet csapata).

Vagy nem.

Ott azért még nem tartunk, hogy ez a rezsim marjon el a klubom mellől, amit a családunk generációk óta magáénak tart. Az a feltevés, hogy esetleg rühellem a rezsimet (nem feltevés), még nem lehet indok arra, hogy miatta elengedjem a Kispestet. Sőt! (Megjegyzés: azért rühellem igazán őket, mert talán az első rezsim a magyar történelemben, amelyik hajlandó szinte korlátlan pénzt tenni a fociba, vagyis ránk költeni, azonban azt is látjuk, hogy ez a korlátlan pénz hogyan hasznosul.)

Az igazság persze az, hogy szeretek én is belefutni a szurkolóság kérdésének feszegetésébe, és igen, van a kérdésről egy elég határozott véleményem, ami nem feltétlen tetszene, vagy tetszik egyeseknek, mivel talán úgy érzik, és bizony jogosan, hogy velük szemben kirekesztő. Éppen ezért inkább próbálom nem gyakran hangoztatni, bár, az is az igazsághoz tartozik, a sorok között mégis rendszeresen előjön, anélkül, hogy szándékolt tartalom lenne, és ezekre a pillanatokra az őrangyalom, RW rendszeresen lecsap, és visszarángat a társadalmi együttélés klasszikus normája szerint elvárható elfogadás szintjére.

Igen, nekem az ideáltipizált kispestiség valamiféle elit létforma, azonban most nem az én hülyeségem a téma, mert én belülről beszélek hülyeségeket, engem lehet ismerni, odajönni, beszélgetni, tenni ezt akár évtizedeken át, és figyelni, hogyan változok, mit mondok, mit gondolok máshogy. Vagy akár visszanézni az itt megjelent normaszövegeket, összevetni a különböző éveket egymással. Bőven van lehetőség ellenőrizni. Aztán vagy leköpsz, vagy nem, igazából nem érdekel.

Az új «belépők» viszont kívülről akarják megmondani, hogy mégis ki számít szurkolónak, és ez számomra teljességgel elfogadhatatlan. Megjelentek a semmiből, és valami homályos nemzetfogalomra, vagy egész pontosan a franc tudja mire hivatkozva kijelentéseket tesznek, valamint kategorizálnak: ő szurkoló, ez hazaáruló. (Figyeljük meg, félkövérrel is kiemeltem: ő és ez. Már a névmások szintjén elindul a dehumanizálás.) A két halmaznak nyilvánvalóan nem létezhet metszete (komplementerek), valamint teljesen lefedik a magyar állampolgárok körét, tehát ebből következik, hogy aki nem futballszurkoló (esetleg: nem fradista), az kötelezően hazaáruló.

A magyar állampolgárok csoportosítása szurkolóság szerint

Namármost, a fő viszonyt nem is feltétlen a klubcsapatok, hanem a válogatott jelenti: szurkolsz a válogatottnak, vagy nem szurkolsz a válogatottnak? Mielőtt félreértés lenne, azért mert esetleg évtizedek óta jársz a válogatott meccseire, és akár külföldre is elkíséred (tehát a világban bárhol kiállsz a magyar színekért), abból nem következik automatikusan, hogy te amúgy szurkoló lennél, és nem hazaáruló. A tápláléklánc ugyanis valahogy így néz ki:

  1. közülünk való legyél, vagyis kövesd és hangoztasd az éppen aktuális irányvonalat,
  2. (…)
  3. (…)
  4. (…)
  5. (…)
  6. (…)
  7. járjál meccsre évtizedeken át,
  8. (…)
  9. (…)
  10. (…)
  11. Farkasházy Tivadar, aki a válogatott ellen szurkol,
  12. (…)
  13. (…)
  14. a Momentum, akik meg egyenesen Romániának.

keretesbe

Itt szeretném bevallani, hogy az 1998-as franciaországi világbajnokságon, a magyar csapat fájó távollétében, és hogy valamiképp mégis otthonossá tegyem a tornát, ezért tudatosan a kelet-európai, irányítós típusú futballnak szurkoltam. Mert ezt ismertem itthonról: Illést, Galascheket, Somogyit az ETO-ból, Sándor Tamást, Aranyt és a többit. A vébén pedig Illéséknek Balakov, Hagi és Prosinecki felelt meg. Bulgária és Románia már 1994-ben is jó focit játszott, Bulgária a négyig, Románia pedig a nyolcig jutott, ahol tizenegyesekkel esett ki a svédektől.

1998-ban Bulgária végül csalódás lett, azonban Románia és Horvátország felhelyezte az általam is értelmezett futballt a világtérképre. Ott ültem a Francia intézet mellé kirakott hatalmas kivetítő előtt a tömegben, és konkrétan szurkoltam a románoknak Anglia ellen. Olyan focit játszottak, amit ismertem, azonban addig még sosem láttam működni. Hinni abban, hogy Bárányos majd megvillan, csak addig húzzuk ki valahogy, az pont az én játékom volt. Annyi különbséggel, hogy a románoknál nem Azoitei és Florin Calin volt a román, mint nálunk, hanem egy Selymes vagy Lacatus nem fért be a kezdőbe. Vagy mondjuk Dulca, aki évekkel később Kispesten is megfordult.

eddig a keretes

Visszatérve a szurkolóságra. A futball nem működik vak hit alapján, és nem működhet vak hit nélkül sem. A klubod mellett kitartani vak hit, ez nem kérdés. Viszont a futballra ráhúzni bármiféle egyéb vak hitet egy teljesen másik kategória. Mondok egy példát, hogy értsétek.

Franciaország-Horvátország világbajnoki döntő. Teljesen lényegtelen a pályán addig mutatott teljesítmény, minden mindegy, a lényeg az aktuálisnak képzelt világpolitikai helyzet értelmezése: Horvátország kerítést épít a migránsok ellen, a francia válogatott nagy része pedig néger. Horvátország a kereszténységet védi, Franciaország a hagyományos európai értékek ellen dolgozik (értsd: néger). És így tovább. Emlékezhetünk, megtörtént.

Akkoriban még azt hihettük, eljutottunk az őrület csúcsának közelébe, és nem is tévedhettünk volna ennél nagyobbat. A következő döntő, történetesen az Argentína-Franciaország után az állampárt egyik alelnöke már a következőt mondta: „Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok.” Igen, Argentína, a világ egyik legbefogadóbb országa és társadalma.

A vak hit felülírt mindent. Nem az volt a lényeg, ki nyer, hanem, hogy a kettőből melyik a mi, és melyik az ők. A jelképeken keresztüli dehumanizálás folytatódik: ha nem Argentína (Horvátország), akkor nemfehér, nemkeresztény, nemeurópai és a többi.

És ugyanígy jelentek meg az embereik a stadionokban. Jött a központi ukáz, csapatot kellett választani (Fradi, mi sem egyszerűbb ennél), irány a stadion. Majd a Vaze odavezet, legalább az tudja merre kell keresni. Ingyenjegy a VIP-be, mehetnek a fotók Facebookra, Instagramra, majd szemlézi a Nemzet, a Mandiner, a TV2, «hajrá, magyarok!» (Magyarok!), Nélküled, azonban a lényeg:

ha-za-á-ru-lók!

Kurvára mindenki más hazaáruló! A meccs nem érdekes, csak egy díszlet a tökéletes szelfihez, ami alá oda lehet írni: „sivalkodjatok!” Nem a sikereknek örülnek, hanem megragadnak minden alkalmat egy jót hazaárulózni, lipsizni, baloldalizni, bármizni. Pontosan azt csinálják, amivel Farkasházyt vádolják, amiért nem tud örülni a válogatott sikerének. Nekik a siker, vagy akár a vereség csak arra kell, hogy mutogathassanak, hogy további gyűlöletet szítsanak a társadalomban.

Évtizedek óta járok mérkőzésre, elég sok embert ismerek stadionból, és bár nem vagyok az a hűdeszociális figura, ha nem a barátom, közelebbi ismerősöm, akkor pont leszarom, hogy valaki mit gondol általában a világról. Úgysem vele fogom megbeszélni. Van náci, bolond, majmoló, huligánosat játszó, van mindenféle szurkolónk, de amíg ott van a meccseken, amíg kiáll a Kispest/Honvéd mellett, addig pont nem érdekel, hogy mit csinál civilben. Nyilván, itt is vannak minősített esetek, mint például egy Szijjártó, vagy a közszereplés lehetőségeit aktívan kereső figurák, azonban ők ezzel felelősséget is vállalnak, hiszen előfordulhat, hogy megvetés tárgya lesznek adott körökben. Értve ezalatt akár a szurkolói közeget is.

Az elmúlt években rohadtul zavarni kezdett, hogy nem csupán nagyban, hanem kicsiben is felütötte fejét a jelenség: pártválasztás alapján kategorizálni a szurkolókat. És továbbmegyek, nem az van, hogy egy hagyományos szurkoló vette magának a bátorságot és választotta szét a tengert fideszesekre és hazaárulókra (nagyjából pontos kategóriák), hanem egy kívülről belépő teszi mindezt. Amikor a Taxis csinálta, az is kellemetlen volt, azonban röhögtünk rajta, mert a Taxis egy volt közülünk.

Ahogy említettem, igazából én vagyok olyan idióta, amiért nem csupán kategorizálok, hiszen belülről van egy ideáltipizált képem, és ebbe a képbe nem férnek bele az újhonvédosok, hanem még nyíltan is beszélek a témáról. Sajnos azonban a kategorizáció szükséges, mert csak így lehetséges annyira leegyszerűsíteni a minket körülvevő világot, hogy abban ne vesszen el az ember.

Az én világomban ezért a szurkoló felelős a klubjáért, a rövidtávú és pillanatnyi érdekét felülírja a klub hosszú távú érdeke, és pusztán azért, mert egy éppen neki tetsző politikum van hatalmon, az még nem jelenti azt, hogy a hatalom mindent jól csinál. Az én világomban a felelős szurkoló nem próbálja meg kényszeresen feloldani magában a politikum üzenetei és az érzékelt valóság között feszülő ellentmondást, különösen akkor nem, amikor látja, hogy a politikum mit tett, mit tesz a klubjával.

Többek között ezért gyűlölöm, hogy a politika, a politikum és a politikum elvtelen és fizetett kiszolgálói ellepték a labdarúgás környékét: megszűntették az őszinte beszédet a futballt körülvevő problémákról, és mindenből poltikai, magyaráságbeli kérdést csináltak.

A 24-es podcast egyébként egy szép gondolattal zárul. Az egyik szereplő Győzikére visszatérve arról beszél, hogy ha majd Győzike jegyet vásárol, és a családjával bemegy a talpas nézők közép, beáll a büfé előtti sorba, vagyis beleteszi a klubba a magáét, akkor szívesen meghívja egy sörre, szotyira, mert az mégiscsak egy alap szurkolói attitűd, hogy mindenkinek örülni kell, akivel többen vagyunk.

Aki valóban a klub/közösség miatt van közöttünk.

Három megállapítás és egy idézet a végére

  1. Jelen állás szerint az én világomban Farkasházy fradista, Győzike nem.
  2. Az a jelenség, hogy ne körön, tehát szurkolóságon belül nézzük/utáljuk ki egymást, hanem kívülről szalámizzanak le minket, az elfogadhatatlan.
  3. A futballszurkolás valahol a gyűlöletről is szól, teljesen felesleges egy újabb réteget ráerőltetni, mert csak összezavarja az embereket.

Németországban először a kommunistákért jöttek, s én nem emeltem szót, mert nem voltam kommunista. Aztán jöttek a zsidókért, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Aztán a szakszervezetiekért jöttek, és én nem lévén szakszervezeti tag, hallgattam. Aztán jöttek a katolikusokért, és nem szólaltam föl, mert protestáns vagyok. Aztán eljöttek értem, és ekkorra már nem maradt, aki szóljon.

Niemöller, Martin (1892–1984, német protestáns lelkész)

Most a futballszurkolókért jönnek.


mentségemre szóljon, hogy napok óta taknyosan-náthásan fekszem itthon, azonban egy összefüggéstelen, és logikai bukfencekkel bőségesen telitűzdelt hőbörgésre bármikor nyitott vagyok.


@csakblog bejegyzése
Megtekintés a Threads alkalmazásban

címlapkép: openmoji

🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||