Kisvárdán volt az egyik első, talán pont az első meccsed hivatalosan kápóként. Az eredményre már nem emlékszem, de arra tisztán, hogy Tibiék előbb lementek egy ismerősükhöz egy hatalmas meccs előtti sütögetésre. A maradékból bőven csomagoltak, és így én a legnemesebb grillek majszolásában elmerülve bambulhattam a pályát.
Közben énekeltek mellettem. Szurkolás volt. Pici, pársoros lelátó, könnyű összeállni. Te ott álltál mindenki előtt, elindítottál egy dalt – és az emberek hallgattak rád.
A meccs után meghatódva jöttél ki a stadionból.
Összefutottunk a parkolóban, odaléptél hozzám, szinte könnyes szemekkel, egyszerre voltál büszke, és voltak benned kétségek. Átöleltél, és halkan megkérdezted:
– Milyen voltam?
– Vérzett a fülem. – válaszoltam őszintén. De nyugi, majd belejössz, tiéd a jövő.
Felröhögtél, hátralöktél, és még hangosabban röhögtél.
Aztán belejöttél.
Közelről csak idegenben láttalak munka közben, és mindig ott volt a szemedben az a szúrósság, amit megkövetel ez a nehéz szakma. „Minek áll ide az, aki nem akar énekelni?” – ennek a mondatnak kell ott lennie azokban a szemekben, hogy amikor végignéz a táboron, varázsütésre mindenki magába szálljon, és még hangosabban tegye hozzá a hangját.
És a dalok is egyre inkább jöttek.
Kápó lettél.
És van egy dolog, ami igazán vezérré tesz egy embert. Lehet bárki és lehet bármi a hétköznapokban, de amikor belép a stadionba, amikor fellép az állványra, amikor kezébe fogja a megafont, vagy amikor egyeztet, ügyeket intéz, akkor mindent félretesz, és csak egy dolog létezik: a Kispest, mint közösség érdeke. Mindannyiunk közös érdeke.
Ezt neked nem kellett tanulnod, mert zsigerből jött. Talán erre szokták mondani: remek iskolád volt.
Nagyon fogsz hiányozni.
Viszlát, Bordi!
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
