Csak a Kispest!

Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.

A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!

Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.

A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!

A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.

A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.

Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball” – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.

Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.

Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.

Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.

Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: „Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.

Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.

Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…

…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…

Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…

A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.

A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.

A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…

Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.

A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.

Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.

A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: „tiszta kááááosz”.

E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…

A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”

Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.

Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.

A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.

Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…

Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek.  Gálhidi  tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.

Ahogy ígértük, megyünk tovább fennkölt- és sajnos sorozatunk ezen szakaszában egyre inkább a kínos- emlékekkel terhelt visszatekintő szériánkban. 8. epizódunkhoz érkezve speciális retrospektív sorozatunkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein – 1997-98 vészterhes periódusára nézünk vissza. Továbbra is hangsúlyozom: szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben.

Ha a ’94-95-ös és a ’95-96-os idényeket Janus-arcúaknak bélyegeztük, nem is tudom, milyen jelzőkkel illessük a jelen fejezetünk tárgyát. Rémálomszerű és tragikomikus elemekkel tarkított ősz az addig általam látott leggyengébb kispesti kerettel, majd egy igen izgalmas tavasz, egy meglepően megerősített gárdával. Krémer Károly for prezident, Komora reloaded, csatárigazolások rogyásig, tavaszi flúgos futam – ez következik most!
A jelen részt egyik legjobb barátomnak, a Doktor úrnak ajánlom, aki bár igazándiból más színekért szorít, a ’90-es évek végén a Bozsik hangulata is kedves volt számára, nagyapja meg az egyik legnagyobb Kispester volt, akit ismertem.

Az 1996-97-es idény tehát végre véget ért, a tavaszi nyögvenyelősködés befejeztét senki sem bánta. Bicskei ment, mint ahogy ment a csapat idénybeli legjobbja, a házi gólkirály Tóth Misi is Metzbe, hogy megkezdje francia nyelvterületen légiós-karrierjének első, nem túl sikeres körét. Plókai Mihályt sem marasztaltuk, mint ahogy az Arany-Forrai kölcsönügylet is visszacserével zárult. További nagy veszteségek nem érték a keretet, Bárányos maradt, akkor ez lényeges volt. Mi meg vártuk a híreket az erősítésekről és az új edzőről.

Nos találgathatott az egyszeri szurkoló bármit, Komora olyat húzott hogy csak néztünk. Varázssipkájából egy olyan tréner nevét kapta elő klubigazgatónk, akinek neve annyira csengett ismerősen a hazai NB1-et követők számára, mint Pompernek 2003 tavaszán a Hamar Pilutól kölcsönkapott CD címe: sehogy. A kiválasztott Krémer Károly lett, egy külföldre szakadt hazánkfia, aki játékosként állítólag vállalható karriert futott be az Államokban és Belgiumban (itthon meg Budafokon), régóta külföldön élt és most úgy érezte, meg kell mutatnia tréneri zsenijét a magyar NB1-ben. Karcsi bá nem kispályázott, egyből temérdek mennyiségű pénz betalicskázását ígérte Kispestre, a Juventussal testvércsapati kapcsolatokat vizionált, mondván régi üzleti kontextusban áll az Agnelli klánnal, valamint bajnokesélyes csapatot vázolt a szurkolók felé. Terveit Komora azzal honorálta, hogy teljesítve Krémer kérését egyből menedzser-igazgatónak nevezte ki az új edzőt. Krémer azt is jelezte: ő elsősorban a játékoskeret összetételéért és a csapatösszeállításért felel majd, a napi edzésmunka pályaedzőinek feladata lesz. Ezek közt találjuk Szepessy Lászlót, a Mágus legnagyobb magyar tanítványát és a lestaktika feltétlen hívét, valamint 2 számomra (és sokak számára) ismeretlen arcot, akik inkább úgy néztek ki, mint a joviális szomszéd a gangról, semmint fókuszon lévő szakemberek. Igazi dream team! Ekkor már kezdett valami balsejtelem lengedezni a Szentély fölött…

A beígért erősítések is érdekesen alakultak. Krémer, aki játékosügynökként is fontos (bár egynyári) szereplője volt akkori fociéletünknek, fogta 9 menedzseltjét, ebből 8 arcot a már nem túl acélos Békéscsabáról és az egy szem Horváth Dezső ex-Fradi kapust és hivatásos showman-t Debrecenből, majd jelentette hogy a keret kész. Már akkor is sejtettük és utólag is megerősíttetett: a ’csabai reszli idehozatala minden volt, csak jó ötlet nem. A klikkesedésről később is szólunk, most álljon itt egy kis csoportosítás, kiből mi lett. Csepregit, Czipót, Nagyot és Balogh Zoltánt a 3. forduló előtt elküldtük, közülük Balogh a Fradiban egész épületes karriert fut majd be -válogatottságig viszi, jellemző hogy pont ő nem kellett. A többiekről nem sokat hallottunk. Egy másik, máshol kibontakozó egyed Balog Zsolt. Ő fél év után távozik, ma a Vasas egyik pillére, Major eltűnt a ködben, egyedül Medgyesi hátvéd lett stabil kerettag nálunk még 2 éven át, Horváth Dezső meg az idényben tartalékkapusunk azt csókolom. Ennyi erővel az itt lévő fiatalok is elegek lettek volna – mint ahogy az ősszel látszik is. Még jó, hogy Ciprusról egy utolsó idény erejéig Kovács Kálmán hazatért, ő jelentette az egyetlen értékelhető pontot új szerzeményeink közt (itt és itt már lelkendeztem Kálmán emberi és játékosi kvalitásairól). Következett hát a szezonkezdet, 10 új fiúval és a régi fiatalokkal +Dubecz, Hahn, Ploki… mindenesetre Krémer optimista volt, miért ne legyek hát én is az az újonc Diósgyőr otthonában celebrálandó nyitány előtt?
Épp egy soproni családi nyaraláson voltunk a meccs idején, természetesen már negyed órával a kezdés előtt a TV előtt ülve. Hogy muzsikál vajon a csapat, milyenek lesznek az új srácok? A kezdőben [Horváth D.- Farkas A., Plókai, Dubecz- Cipf (Nagy L.), Bárányos, Major (Mátyus), Kovács B. (Csőke), Balog Zs.-Kovács K., Jovanovics] alig van új fiú, ellenben a posztok igen érdekesek…Plókai söpröget…mi van Hahnnal, és minek vettük akkor Nagyot? Középpályán 5 támadó, szűrőnk nincs. Mindennek meg is van az eredménye: véresre veri a seggünk a friss fejutó DVTK már a szünetben 3:1-re menve (bár Kálmi még egalizál), 16.000 ember hangorkánjától hajtva. Esélyünk nincs, Bárányos pedig büntetőt is hibáz. Szétesett csapatként takarodunk le a pályáról, a DVTK ahol tényleg csapatépítés folyt a nyáron és jól igazoltak (Kulcsár, Jakab…) megérdemelten nyer. Egyszerű játék a futball…Én meg kezdtem nagyon tartani attól, hogy micsoda önjelölt edzőpápát sikerült találnunk a kispadra…

Nem baj, jön az MTK. Krémerék variálnak, 7 helyen változik a kezdő. A védelem zsírúj a DVTK ellenihez képest. Hoffmann Richard személyében új fiatal játékosunk debütál a csatársorban. Mi meg kapunk itthon egy négyest… Hogy teljessé tegyük a sormintát a kapott gólok terén (5-4-3) Fehérvárra utazunk a Gázszerhez, s a másik friss feljutó egy 3-mas búbolással küld minket haza. A végeredmény már a szünetben kialakul, s a 45 perc alatt bekapott 3 gól Krémernek már sok, úgy dönt, ő félidőben hazamegy a kispadról. Újabb epic pillanata a ’90-es-2000-res évek sztorikból kifogyhatatlan NB1-ének. A Siófok ellen már Szepessy nyilatkozik a lapoknak és dirigál a padról, első győzelmünk behúzásakor. Krémer viszont 19-re lapot húz, és hoz maga alá egy tényleges edzőt, mégpedig az előző szezon Fradi-trénerét, Varga Zoltánt. Menedzser igazgatónk már volt, most szaktanácsadónk is lett. Vow! Az új edző első tréningjén régen látott tömeg szorongott a korlátoknál, és csodálták a nem sokat kopó rugótechnikát. A sors fintora, hogy a késő tavaszi Nyilasi-pletykának pont a komplementere valósult meg: Nyíl került a Fradihoz, Vargazzo meg hozzánk. Apu meg is jegyezte: ami nem jött össze ’68-ban az most létrejött: Varga a Honvédnál. A Fradi egy évvel korábbi őszéből kiindulva kisebbfajta csodát vártam Varga Zolitól de egy stabil középcsapatot minimum. Csalódnom kellett – ennek ellenére szimpátiám többé-kevésbé (inkább többé) elhunytáig megmaradt a szakember iránt. Varga debütálására a Szőnyi úton került sor ahol a reaktiválódó Dottore oktat le minket (1:3). Varga debütje Kovács Kálmán hattyúdala: néhány intelligens szurkolónk a meccs közben hőzöngve azzal fenyegette meg, hogy a hétfői edzésen eltörik a lábát az idénybeli teljesítménye miatt – legalábbis a hétfői vagy keddi NS-ben ez szerepelt. Kálmán így azonnal hatállyal visszavonult, méltatlan körülmények között. Már csak ez hiányzott- az egyetlen gólképes játékosunk elöl is kiszáll.

A következő hetekben a rémálom folytatódik. Varga Dorogon hoz egy döntetlent, de emellett 5 meccs 5 sima vereség és még csak elképzelés se látszik a csapaton. Visszaesünk tökutolsónak. E sorozatból a Stadler elleni kínszenvedés égett bele az emlékezetembe: kivételesen a páholyba ültünk fel, Fater kíváncsi volt Vargára, megadta hát a módját. Ehhez képest a meccsen kb. 0 helyzetet alakítottunk ki (mondjuk a Dubecz-Forrai-Kovács B.-Hungler-Cipf fantáziadús középpályás-sort elnézve ezen csodálkozik valaki?), és a 30. percben beszedtünk egy tizigólt, az egykori saját nevelés, Borgulya büntetett. A második félidőben egy a látottak (+ a meccs előtti fröccsök) miatt delíriumba eső kollega a következőt ordította le a tribünről a kispadok felé: „hé, Varga mi ez a csapat? Hol van a Philip meg a Tarlue? Hol a két néger? Hozd már be a Philip-et meg a Tarlue-t?”. [gyk. Philip Tarlue egy és ugyanazon személy- a másik fekete fiúnk akkor John Moses volt]. Azt hiszem, ez remekül összefoglalja az akkori lelátói hangulatot és a kilátástalanságot. Ekkoriban Honvéd-szurkolóságom addigi legsötétebb heteit éltem. Korábban szinte verhetetlen csapatomat hétről hétre alázta épp aki szembejött vele, friss feljutó vagy fővárosi klub, egyre ment… a játék nézhetetlen volt, gólt szökőévente lőttünk, lassan egy addig nem ismert fojtogató érzés, a kiesés réme kezdte beszőni a hétköznapjaim. Megesik a szégyen? Vagy jön valami csoda?

A Debreceni 4:1-es gyufa az addig türelmes Komorának is már sok. Az öreg is belátta, hogy itten nem lesz Juve kapcsolat, bajnoki dobogó, ellenben ordas nagy szopóálarc és NBII igen, ha nem változtatunk. Elköszönt hát villámsebesen Krémertől és sameszeitől, így Vargától is, a kispadra pedig egy huszárvágással ő maga ült le. Én sose szerettem a félmegoldásokat, ideiglenes cuccokat, most mégsem berzenkedtem: Komora szuggesztivitásáról megalkuvást nem tűrő tank-természetéről már én is hallottam és vészhelyzetben ez jól jön. Márpedig most ká nagy vészhelyzet volt!!! Imre bá média-székfoglalója a Kispest TV-n volt, ahol talán Bárányossal (nem biztos) volt benn, és decensen belepasszírozódva a riportalanyi fotelbe már osztotta is az osztanivalót (a kérdéseket inkább csak szükséges rossznak tekintette az öreg, jellemzően inkább nyomta a onemanshow-kat az interjúi során…ezek közül nem egy igazi klasszik). Elmondása szerint a Fradi ellen is a győzelem a cél, télen erősíteni kell a keretet, addig meg valahogy kihúzni –egy Honvéd nem eshet ki, punktum. Ámen!

Szóval jött a Fradi, esélytelenek vagyunk az uccsó helyen, 9 meccs, 8 vereség, 1 győzelem. Egy dologban bízhattam: a rangadó egy más műfaj (vagy ahogy Sisa tréner mondaná: a derbi az derbi). Ez be is jött! Jól kezdünk, nem vagyunk beszarva. Az idény nagy problémája, a csatárdeficit sajna tovább él: se Kabát, se Jovanovics sem futja élete formáját. A félidő közepén azonban mikor a Fradi feltámadna, Bárányos lemásolja Warzycha 1996 tavaszi álomgólját, lopakszik jobbról a 16-os vonala felé majd 16-ról tüzel a léc alá – Hajdú mesternek gondolom deja-vu érzése lehetett! Vezetünk! A második félidő kegyetlen, a Fradi egykapuzik, a mi 10 emberrel védekezünk, de Vezér mindent fog – meg kis szerencsénk is van. Megvan tehát a nagyon fontos siker (morálisan és számszakilag is baromira kellett a 3 pont). A győzők: Vezér-Medgyesi, Hahn-Mátyus-Forrai (Tarlue, Balog Zs.), Kovács B., Bárányos, Farkas A. (Pintér), Balogh G.-Kabát, Jovanovics.

Az idény hátralevő fordulóiban többnyire továbbra is a szopórolleren robogunk de már nem olyan sebességgel, mint a szezon elején, sőt a Vidi és Zete elleni egymást követő hazaiakat fogcsikorgatva be is húzzuk, Mátyus e meccseken 3 gólt is vállal. Közben masszívodunk, Győrben az akkor jó erőkből álló Reszeli csapat ellen a 0:0 igazi siker, Vácott épphogy alulmaradunk. Komora kiszórta a keretből a Krémer-bébik többségét (kivéve Medgyesit, valamint a balszeles Némethyt) is, ráérezve a később kiderülő problémákra mely szerint a csapat erősen klikkesedett az ex-csabaiak vs. régebbi kispestiek törésvonal mentén. Visszatértek az 1 éve elfeledett fiatalok, mint Pintér, Balogh Gergely vagy Hungler, az összeállítások állandósultak, kialakultak a húzóemberek (Bárányos, Mátyus, Vezér) akik a harmatos csapatnak próbáltak némi gerincet adni. A szezonzáró, 1 meccsen eldőlő MK-nyolcaddöntőn az akkor nagy formát mutató Vasas ellen már hősises majdnem-továbbjutásra is futja, nagy pechhel csak hosszabbításban búcsúzunk, jöhet a téli szünet. Borzalmas őszön voltunk túl ekkor és 4 kiizzadt győzelmünk + az egy döntetlen nagyon kevés volt. Tavaszra itt óriási változások kellenek, mindenekelőtt játékosok, akik igazi erősítések… hogy szerzünk ilyeneket mi, akik másfél éve nem igazoltunk épkézláb harcost?

Megmondom őszintén, ekkor már erősen tanulmányoztam a másodosztály csoportbeosztásait, hogy vajon hova esünk ki. Ehhez képest a téli felkészülés némileg megváltoztatta a hozzáállásom és eredendő pesszimizmusom is kezdett átfordulni reménykedő várakozásba. Ugyanis elkezdtünk igazolni, de mint az őrült. Komora úgy látszik ráérzett, hogy mi forog kockán és saját keze alá egy formás kis keretet kezdett összehozni- nevekben legalábbis. 2 naponta érkeztek a kisebb-nagyobb újdonságokkal teli NS cikkek, ekkoriban minden napom azzal indult a Határ úton, hogy metróra szállás előtt Népsport be a belső zsebbe, majd utazás közben izgatottan lestem a híreket. Volt mit!

Az őszi kóros csatárínséget pótlandó, 5 támadó is csatlakozott a kerethez. Borgulya István hosszú, a Vasast, a Vácot és a Stadlert (góljára ugye emlékszünk ősszel…) is érintő vándorút után tért vissza anyaegyesületéhez ezúttal kulcspozíció várományosaként. Mellette az MTK-tól a kezdőből ekkoriban már ki-kiszoruló Csertői Aurélt is megvettük, mint ahogy az évekkel azelőtt Pécsett feltűnt (itt épp ismét a Mecsekalján játszó) Catalin Azoitei-t, a volt salgótarjáni, ekkor Csepelről áthozott Baranyi Miklóst valamint a Fradiban másfél év alatt a világot nem megváltó Meziane Touati-t, a civilben állatorvos algír csatárt (évek múlva a BVSC-nél Simon Tibi panaszkodott arra, hogy hogyan is számoljon a meccseken Touati-val ha az alig áll a lábán mert előző éjjel lovat császározott). Kabát és Jovanovics így végre komoly vetélytársakat kapott, és főként Csertői, Borgulya és Baranyi igen gólveszélyes, bármely NB1-es csapatba beférő játékosnak számítottak akkor. Hogy a védelem is stabilabb legyen, az MTK-tól kölcsönbe Csábi Józsit is hazacsábítottuk, személyében gyerekkorom egy nagy hőse tért vissza, ezúttal már söprögető posztra. Sőt, Borgi és Csábi mellett akadt egy harmadik visszatérő is: Urbányi, a száguldó riporter az USÁ-ból hazatérve jelentkezett hogy tagja lenne a ’Rescue the Kispest’ társaságnak. Mellettük két légiós, a baloldalra szánt román Calin (Piroska óta nem volt oda normális megoldásunk a Cipf és Némethy jellegű vicceken kívül) és a szerb kapus, a fél évet itt védés nélkül lehúzó Szasa Komlenics (gombcsapatomban egy decens Domestos-kupak volt ő) is gazdagította a keret. A veszteség oldalt, már ha így aposztrofálhatjuk őket, a szélnek eresztett Krémer bébik jelentették. A vérátömlesztés első blikkre több, mint biztató volt.

Egy jól sikerült tatai edzőtábort követően február utolsó napján a Diósgyőrt fogadva kezdtük a tavaszt. A Határ útra kiérve Öcsémmel a fekália is belénk fagyott – ugyanis állt a bál, a DVTK drukkerek busza szoftosan füstölgő ablakkal parkol a 194-es buszok mai helyén (később azt hallottam füstbombát dobtak be a mieink), nyitott ajtaján nagy erőkkel özönlenek ki a felajzott borsodi utcai harcosok. Az egyik Öcsémet és engem rohant le egy baseballütővel hadonászva, 1 méterről ordítva az arcunkba hogy „meg lesztek b….a, köcsögök”, de mivel a sálam szerencsére a dzsekim alatt rejtőzött és az arcom valószínűleg a besza-behu állapot közelgő beköszöntéről árulkodhatott, társai kiáltására („hagyd ezek csak járókelők”) otthagyott minket. Alaphang megadva… Amúgy remek, középtavaszi időjárás fogadta a kilátogatókat, akik nem is voltak kevesen: a végre felturbózott keret 6000 fanatikust csalt ki a napsütötte lelátókra. Ebben a klubvezetés azonban nem igen bízhatott előzetesen, legalábbis erre utal, hogy se kisegítő villamoskocsik nem lettek beállítva a 42-es vonalára, a Bozsiknál meg össz-vissz 2 pénztárablakot nyitottak meg. Dilletanizmus. Még több, mint 1000-ren álltunk kinn mikor elindult a meccs, a sor a 42-es peronjáig kígyózott. Belül morajlott a tömeg, előbb 1 nagy helyzettől, majd hangrobbanás, Bari messziről heggeszt egy magának felpörgetett zsugát a pipába. Ezt csak az összefoglalóból tudom meg később, ugyanis még mindig sorban állunk… ahogy Calin mesteri bokamozdulatát követő 2. gólunknál is. Mélydráma. A félidő közepétől élvezhettük végig a meccset és még vagy 5 db 100%-os, de kihagyott ziccerünket. A végén Kiser szépített a 87. percben, meleg volt a vége, de meglett a 3 pont, legyőztök az ősszel nekünk 5-öt vágó, masszív Tornyiékat. Az egész meccs remek hangulatú volt, sok néző, jó idő, még összeszokóban lévő de már most (az őszhez képest legalábbis) szép dolgokat produkáló csapat…[Vezér-Plókai, Hahn, Mátyus- Csábi- Dubecz (Urbányi, Medgyesi), Bárányos, Kovács B., Calin-Csertői Borgulya (Baranyi)]. Az összefoglalón is szerepel, ahogy Mátyus megszívatja emberét a szögletzászlónknál, illetve Bari dekázgatása- kár hogy utána olyan tré passz jött. Soha rosszabb indítást! Hazafele végig gyalogoltunk tesómmal Wekerléig az Adyn lassan hömpölygő szurkolók között… győztes meccs után repülnek a lábak, nem érzel fáradtságot.

A következő hetekben aztán beálltunk a tavasz alapsémájára. Otthon nehézkes győzelmek (mondjuk a BVSC ellen hóesésben és addigi leghidegebb meccsemen becsúszott egy döntetlen), idegenben pedig sima szopolák vagy döntetlenek. Felüdülést jelentett a DVSC elleni hazai gólzáporos siker (5:1), Csertői Reli, Bari és Plókai mellett Kovács Béla 2-szer is betalál. Ezen a meccsen életemben először magányos farkasként csapattam a tribünön, egy jól sikerült gimnáziumi franciaországi osztálykirándulást követően, és az 5 dugó sem rontotta le a kedvem, nyilván. Érdekes, hogy odakinn a galloknál prosztataaszaló hideg volt, itthon meg a nagyüzemben működő tavasz várt – ezúttal nem csak Wekerle és a Kispest kertváros borult virágba (amelyeket megcsodáltam a hazaséta során), hanem a csapat gólfáján is kipattantak a szirmok a kövér rügyekből. Amúgy is a tavasz a kedvenc fociévszakom, mindig imádtam, amikor a Bozsikban kizöldülnek a korzóval szembeni ex-állószektorok mögötti jegenyék…

A következő hazai a Békéscsaba elleni volt, erre azért emlékszem máig mert kicsaltam a múlt részben már emlegetett Fradi-Kispest kettős szurkolóidentitású jóbarátom, aki szívesen jött is, majd (zene füleimnek) töredelmesen bevallotta, hogy a Bozsik hangulata sokkalta jobban ínyére van mint az Üllői – ahova osztálytársaival rendszeresen kijárt. Hát a meccsen a hangulaton túl sokat nem kaptunk ugyanis egy nagy büdös 0:0 lett a vége, Vámos kapus kivédte a szemünket. Doki barátomat meg fradista osztálytársai és cimborái kis túlzással boxerekkel az öklükön fogadták másnap a sulijában, mert az ottani focirajongók is nézték a tv2 esti gólösszefoglalóját, méretes hátasokat dobva, mikor realizálták az egyik bevezető vágóképen derék barátjukat, aki vállvetve, szemmel láthatóan nagy vidámságban dönget befele a Bozsikba egy Kispest-sálban feszítő kollegával, azaz velem. Végül a ruha elmaradt, de mi még ma is jókat derülünk vele az eseten.

A következő héten Fehérvárott kapunk ki, a meccs emlékezetes momentuma, hogy a 90 perc utáni nyilatkozatában Komora az új szövkap, Bicskei figyelmébe ajánlja Dubeczet, vagy ahogy Imre bá hívta (utánozhatatlan orgánumát is képzeljük ide), a „Dubit”. Dubeczet válogatottba? Imre bá is kezdett megfáradni a kiesés elleni harcban-konstatáltam. A Vác FC Zollner ellen újabb (az idényben sokadik) létfontosságú meccsünk következett –hazai környezetben. Itt már Fater is visszatért a lelátóra, és együtt örvendezhettünk Borgese vezető góljának, melyet a 2. félidő közepén kiegyenlített a Vác. Döntetlennel cudar helyzetbe kerülhettünk volna a bennmaradásért vívott izgalmas tusában, így kezdett is az ideg rátelepedni a lelátóra, mikor is a csereként beálló, amúgy az idény végére sajna beszürkülő Calint váltó Urbányi egy távoli fejessel (a’ la MK döntős Árgyelán,) megszerezte a győzelmet a csapatnak (hetek múlva kiderült: kvázi az élvonalba maradásba fejelt minket a jó Pista). Ekkoriban már rég nem futott csúcsformát a riporteri szakma felé kacsintgató Urbányi, így a tény, hogy pont ő lő túlélést jelentő gólt, meglehetősen pikáns volt. 1 hét múlva a Tiszakécske ellen otthon ismét megrázzuk a gólfát, 5 gól kerül a kécskei puttonyba, szomorítva ezzel az akkor ott állomásozó Szuri bát, a vendégek trénerét. Ekkor gondolkoztam el azon hogy lehet, egyedül kéne kijárnom, hisz az garancia az 5 rúgott gólra. E győzelemmel gyakorlatilag meglett a bennmaradás, de matematikailag még jöhetett kellemetlen meglepi.

Egy hét múlva Zalában 6-ot kapunk, de kevés szurkolónk van, akinek ez a meccs erről emlékezetes. E találkozót előzte meg ugyanis a balatonlellei (?) balhé, melynek végén egy szurkolónkat pisztolylövés is érte. A sztorit már sokan és sokféleképp leírták anno olvasni is lehetett róla rengeteget, ezt is most nem részletezem ráadásul nem is az én emlékem…az már annál inkább hogy az MLSZ ostoba döntése értelmében a következő hazai meccsünket, idénybeli búcsúnkat zárt kapuk előtt kellett rendezni, mintha az egész incidens a Honvéd-tábor zömének bűne lett volna… Végül ha jól emlékszem a fiatal Erős Gábor góljával lever minket az ETO (nem jó ómen nekünk a csóka, legközelebb akkor hallok róla mikor ideigazol, ki is esünk vele), de a meccs végén kiderül, hogy matematikailag is bennmaradók vagyunk, még osztályozó sem lesz. Huhh, meleg egy idény volt… az eddigi legsúlyosabb szezonom… Zárásként még egy karneváli 2:2 a friss bajnok UTE otthonában, végre Baranyival a kezdőben, aki gólt is lő, valamint újpesti szabadrúgás-kísérlettel, melyet Horváth Dezső showman a gólvonalról kifejelve ártalmatlanít. Barátságos 2:2 a vége. Az idénynek pedig bennmaradás.

Az idény alapcsapata, kb.:
Itt most kivételesen változtatok a bevett formulán, és két csapatot is leközlök. Annyira más volt az ősz és a tavasz, annyira nem lehet egy kalap alatt emlegetni a két periódust, mintha nem is egyazon klub hanem két külön csapat lett volna a vörös-fekete mez tulajdonosa a két félévben. Lássuk tehát.
ŐSZ: Vezér- Medgyesi, Hahn, Mátyus-Dubecz, Pintér (Plókai), Bárányos, Kovács B., Némethy (Cipf)-Jovanovics, Kabát.
TAVASZ: Vezér- Plókai, Hahn, Mátyus- Csábi- Bárányos, Calin, Dubecz, Kovács B.- Csertői, Borgulya.
Játszottak még a Krémer-bébik (Nagy L., Csepregi, Balog Zs., Major, Horváth D.), valamit főként ősszel a saját nevelésű fiatalok (Balogh Gergely, Szekeres, Hoffmann Ricsi), a régebbi ittlevők közül Farkas András (hol a védelemben, hol a középpályán), Forrai valamit Cipf Zoli, továbbá a Philip Moses meg a Tarlue. A csatársorban tavasszal Azoitei, Baranyi és Touati is be-beállt csereként. Urbányi szintúgy – csak ő a középpályára.

Láthatjuk: a két alapkezdő közti egyezés csupán a Vezér-Mátyus-Hahn-Bárányos-Kovács Béla tengelyre korlátozódik. A Janus-arcúság nyilvánvaló. Ősszel gyenge átlagteljesítmény jellemezte a csapatot, csatárjátékunk nulla volt, a védelem instabil, önbizalomszegény KHFC-nket nemhiába verte bucira a fél NB1. Tavaszra aztán az igazolások miatt a lassú összeszokás ellenére egy igazi középcsapatnak számítottunk volna, ha nincs az ősszel összeszedett nagy ponthátrány, bár bizonyos hiányposztok (második számú irányító, igazán jó szűrő) azért adódtak és főleg a középpályát tekintve volt rövid a kispad. Voltak szerintem kissé elhibázott edzői húzások is, így én pl. csatárposzton Borgi mellett Baranyit erőltettem volna, még ha rövidtávon a nagyobb rutinnal bíró Csertői ígéretesebb választásnak is tűnt elsőre- hosszabb távon a fiatalabb, technikásabb Baranyi jobb megoldás lett volna, több idényre is. Így mindössze a meccsek felén kapott lehetőséget az egykori csepeli csatár, 1 gólig jutott Csertői cseréjeként- el is tűzött a nyáron… Az idényben (ha Szepessyt is számoljuk) 4 edzőt fogyasztottunk, ennél többet csak 2002-03-ban emésztünk fel, s annak tudjuk mi lesz majd a vége… itt még megúsztuk a dolgot, de 2003 után a második legközelebb voltunk hozzá október és november legmélyebb bugyrai idején! Nagyon bíztam benne, hogy tanul a vezetés a hibákból, és a tavaszi igazolás-dömping valami jó szemlélet beköszöntének az előszele. Nem árulok egy nagy titkot vele, hogy nem így lesz, a következő idény újabb név- és tehetség-legendák érkezését hozza majd el a Bozsikba, megtudjuk hogy a B’csaba után honnan máshonnan (nem) érdemes csomagban igazolni, ki is az a Mansour Kane és hogy miért ne trükközzünk az útlevélfotókkal, ha sokat légiközlekedünk. Maradjanak velünk…