Végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Harmincadik perc, tikkasztó hőség, a korzón sétálok az eredményjelző oldalán lévő mosód felé. Szuribá, ahogy mindig, ismét ott áll a kanyarban. Kis kihagyásokkal negyven éve a Bozsikban. Klublegenda.
Elmosolyodok, végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Jól játszunk, eggyel megyünk, csak a büfében ne lenne akkora sor. Nyugodt vagyok. Visszafelé Szuribá ugyanott áll, ugyanúgy klublegenda, bár kissé hátrébb húzódik a kandaláber vetette árnyékba.
Idén nem, az nem lehet, hogy idén is vele riogassuk az aktuális mestert, nem jöhet még egy kilátástalan idény. Idén nem.
Vagy mégis? Ki voltunk éhezve. Nincs rosszabb, mint hónapokig várni, majd egy szezonnyitón kikapni. Így meg pláne. Talán nem volt ember a lelátón, aki az első harminc perc után elhitte, ma és itt nem ütjük ki a Győrt. Talán még negyed órával később sem, amikor pedig már kimondottan rosszul játszottunk, de még visszajöhettünk volna egy büntetővel (kimaradt), talán akkor sem hitte senki, ennek vereség lehet a vége. Egyszerűen nem volt benne a meccsben a vendéggól.
Ahogy múltak a percek a második félidőben, egyre inkább látszott, ez a csapat csak egyszer pörgött, és számára már nincs visszaút. Nem volt aki lendületet vigyen bele, aki tartást adjon neki. Jött az egyenlítés, és némileg váratlanul (de ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor nem) a fordítás.
Hogy hol buktuk be? Nem tudom. Többen úgy vélték, a vezetésünk után visszaálltunk, de erre semmi bizonyíték sincs, hiszen annyira korán kerültünk előnybe, hogy nem lehet előttéről és utánáról beszélni.
Csalódott volt a Győr elleni vereséget követően vezetőedzőnk, Supka Attila, aki azt is fájlalta, hogy az első félidő jó foci hangulatáért nem tudott a csapat 3 ponttal kedveskedni a szurkolóknak. Supka ugyanakkor arról is beszélt: nem minden játékos képes feldolgozni egyelőre az új igazolások teremtette versenyhelyzet okozta stresszt, és ez a tegnapi találkozón is meglátszott.
Remek teljesítménnyel, több bravúrral is előrukkolt tegnap Kemenes Szabolcs, akinek nevét két ízben is skandálta a tábor (egyszer például egy szenvtelen átlépős csel után). Vele beszélgettünk a találkozót követően, mikor is kiderült: bár bosszús az eredmény miatt, úgy tartja: jó csapatunk lesz.
Elindult hát a szezon. Elindult, és akármi is lesz, jó hogy elindult. A vereség ellenére is. Jó volt a nyári fülledt fűszag, jó volt az ünneplő akadémiai korosztályokat látni a szünetben, jó volt újból találkozni a fotóskollegákkal és még Maros szpíker kommentárjait is jó volt hallgatni. Egyszóval jó volt megint tétmeccsen szívni a Bozsik levegőjét. Szeintimentális bevezetőnk után pedig következzen az osztályzatok sora, dícséretek, feddések, bizakodás, pesszimistáskodás, jövőbe nézés…vágjunk bele.
Korábbi kapusunk és többszörös bajnok sikeredzőnk, a válogatott egykori szövetségi kapitánya, egy csendes, mindig nagy népszerűségnek és tiszteletnek örvendő ember hagyott itt minket. Oldalunk, hasonlóan a hazai futballközvéleményhez, megdöbbenéssel értesült a hírről, és részvétét fejezi ki mind a családnak, mind a közeli barátoknak. Gyászukban osztozunk, Bercibá emlékét örökre megőrizzük.