Címke: beharangozó

Notórius olvasóinknak akár ismerős is lehet posztunk címe, ugyanis 1 éve, egy Paks elleni derbi beharangját hasonló felütéssel nyitottuk meg. Mégsem ihletvesztéssel súlyosbított önismétlés hibájába estünk (illetve dehogyisnem, önismétlés, persze), inkább fennkölten úgy mondanám, stilisztikai elemként, mintegy toposzként tekintünk a Húsvét mantrázására, az ünnepre, mely minden évben visszatér, ahogy az idénynek ebben az szakaszában évről-évre visszatér a kispesti hazai győzelem. A nagy számok törvénye alapján eddig legalábbis fociszurker-éveim nagy részében állt ez az axióma – nagyon bízom benne, hogy vasárnap sem szakad meg a dicső széria.

Nos, ahogy a múltkor is írtam KisKarlóék ellen pörgetve magunkat 2011 tavaszán, a húsvéti derbik nekünk általában jól sültek-sülnek el. Akkor is, ha ez magától nem lett volna nyilvánvaló az adott bajnokságok kontextusában: volt itt pl. karcos Diósgyőr elleni sima siker egy gyenge formájú Honvédtól 13 éve, de a tavalyi Paks-verés is a helyezéseket tekintve (a 2. helyre törekvő atomerősök a kiesés elől menekülő kedvenceink ellen) azért azt sugallta, inkább roller-gyanús a meccs nekünk, mintsem viktória-esélyes. Mégis behúztuk. Mer’ Húsvét, mer’ hazai meccs.

Ebbe kapaszkodni persze tudjuk, gyerekes, babona-átitatott felelőtlen hozzáállás. De sajnos idén megint eljutottunk oda, hogy jobb híján ebben kell hinni. Az ősszel a csapat nagyon egyben volt, de még akkor is baj volt a kötelező hazai győzelmekkel- mit várjunk hát akkor most, ezen a fura tavaszon?

Fura tavasz, bizony ám. Indítottunk 2 laza 2 gólos sikerrel, úgy, hogy helyzetünk a Vasas ellen alig akadt… a Zete ellen már volt vagy 4, de ott meg Ceo vette fel az Abass-maszkot és tékozolt. A Fradi ellen annyi esélyünk volt a gólszerzésre mint csúcskorszakában Ónodi Heninek bekerülni a Hooters-be felszolgálólánynak – a Kecsó elleni katasztrófáról meg sírtunk már eleget. Illetve én sírtam, Hanta kollega szerint pedig akkor játszottunk legjobban idén addig, de ezt a gondolati bicsaklást betudom a Hubertusnak, amit saját bevallása szerint fogyasztott búfelejtőnek. A Vidi ellen pedig hősies küzdelem és a végén a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása – ilyen az amikor nem meghatározó játékos van egy csapatnál, igaz, Boss?

No a Vidi meccs, ez kulcs lehet a holnaputáni találkozóhoz is. Mit adott és mitt vett el a csapattól a Vidi-fiaskó? Utóbbi kérdésre egyszerűbb a választ megtalálni: 1 pontot, és a heroikus védekezést koronázó siker érzését, a Vörösmarty-féle ezjómulatságférfimunkavolt feelinget. És mit adott? Hát nekem speciel egy korrekt gól”örömet” mutató Torghellét, ami jól esett a szívnek. A csapat fegyelmezett játékra képességének újabb bizonyítványát, de ezt tudtuk eddig is. A tudatot, hogy majdnem megvolt a legerősebb hazai kerettel bíró Vidi ellen a bravúr. Ez a majdnem lehet a lényeg. Ha a csapat érzi, hogy ez a majdnem inkább pozitív, hogy tényleg közel volt a Vidi megfingatása, hogy az a lelkes és összeszorított fogú hajtás , amit toltak az miért ne menne mások ellen is, akkor jók lehetünk. Ha a majdnemből a ba’meg, hát nekünk semmi se sikerül, hát ennek így semmi értelme, stb. stb., esik csak le, csapódik le a fejekben, akkor gond lehet – nem is kicsi. Supka egyszer már belehullott egy ilyen hullámvölgybe 2008 tavaszán – reméljük most nem a „nem volt szerencsénk” nyilatkozatok sora jön, és van valami a vezetőedző tarsolyában – legalább annyival több 2008-hoz képest, amennyivel érettebb teljesítményt mutat nálunk most a 2. érájában az elsőhöz mérten Supkamester.

Kezdőt szokásunkhoz híven max tippelünk. Annyit tudunk, hogy Ceo szemfelnyitási célzattal az NB2-eseknél pörög egy ideig, Hadzics sérüléséről semmi infó. A hétközi edzőmeccsen Supka szerint a második vonalas játékosainkból senki sem bizonyította , hogy kihagyhatatlan a hétvégén, így esélyes, hogy nagy meglepi nem jön. Kemenes hál’Istennek visszatért a gólvonalra, reméljük a kis intermezzo nem zavarta meg nagyon és a Vidi elleni formát hozza, újabb bravúrokkal. A fehérváriak elleni bekk-show után gyanítjuk, most visszaállunk a 4-4-2-re, a szűrőre leszek kíváncsi, úgy sejtem,  a kispadra tett Hidi helyett Marshal lesz a befutó – de ez csak RW meglátás, ne vegyétek készpénznek. Részemről Czár és Erdélyi kipróbálását sem vetném el, Tchami és Bozsó helyén, de nem én döntök. Remélem Bozsovicsot amúgy csak behallucinálom a kezdőbe és Supka nem nyúl hozzá – csak lassan ott tartunk hogy nincs kihez nyúlni anyway. Mondjuk nálam még Diaby is verné a körülményes montenegróit, de Erdélyi mindenképp, rutinhiány ide vagy oda… Mindegy, meglátjuk.

Vasárnap tehát Pápa, nagyon kell a három pont. Helyzetünk nem könnyű, de bízzunk a csapatban. Sok meccsre írtuk már ebben a szezonban, hogy sorsfordító lesz, így elcsépeltbe kezd hajlani e frázis, most mégis újból ezt kell mondjam. Ha most küszködve, de nyerünk, úgy a 4.-5. hely szerintem meglesz idén – legalábbis jó eséllyel. Ha kikapunk, a supkai leülés megismétlődésétől is kezdhetünk félni. A döntetlen meg elodázza minden nyitott kérdés megválaszolását.

Azt hiszem egyetértünk abban: az első megoldásnak örülnénk a legjobban.

Pontosítva: CSAK annak!

Nem szokás egy posztot rögtön tippel kezdeni, de most kivételt teszek, és simán bemondom, hogy a hatnulltól a nullkettőig minden eredmény benne van egy Videoton és egy Honvéd közötti meccsben. Ahogy és amit tavasszal produkáltunk, az a hatnull felé tolja a serpenyőben úszkáló tükörtojás sárgáját a ferde gázrezsón, de az NB I sajátos káoszelmélete viszont simán kidobhat a gépből egy nullkettőt. A realitás valószínűleg a kettő között található valahol, nagyjából követve a Gauss-féle normális eloszlás függvényét.

Ennyi szól kb. mellettünk.

Április 1. – Puskás Ferenc születésnapja

Nemhogy egy igazi, de a legkezdőbb honvédosnak is két dátumot kell álmából felkeltve is úgy fújnia, mint az egykori csébetűs védelmünk összeállítását balról-jobbra, mégpedig a következőket: 1909. augusztus 3., a Kispesti AC alapításának napja, és 1927. április 1. (vagy 2.), Puskás Ferenc születésnapja. A klub és a klubikon.

Egy Videoton-Honvéd valahogy mindig pikáns kereteteket kapott az elmúlt években, ezen a napon pedig végképp és menthetetlenül. Köztudott, hogy a fehérváriakhoz ezer szálon kötődő (és most egy zárójeles részt iktatok be ide, mert nem szeretném, ha a mondat eleje és a mondat második fele között ne lenne elég hosszú szünet, még valaki azt hinné, valóban összetartoznak) felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémián őrzik tavaly ősz óta Puskás Ferenc hagyatékait. Igen, a Puskás Akadémián, aminek a céljai szépek, a sportról, a fiatalok neveléséről, iskoláztatásáról szólnak, és igen, azon a Puskás Akadémián, amely nevet – ha mindenképp klubhoz akarjuk kötni – csak és kizárólag mi birtokolhatnánk. Puskás a nemzeté, Puskás a magyaroké, és mellékesen Puskás a kispestieké, a miénk.

Április elsején, Puskás születésnapján a Videotonhoz látogatunk. Nincs mit mondanom, ez a valóság, legyen az bármilyen abszurd is.

Öcsibácsiról kismillió kép kering a neten, de nekem valamiért ez az egyik kedvencem. Illés Bélával, Mártonnal(?), Csábi Jocóval és Pisonttal a Népstadion toronyépülete előtt, valamikor a szövetségi kapitánysága idején. Zsebrevágott kéz, autóstáska, hatalmas pocak, Pisi kardigánja, Jocó bőrkabátja, Béla sramlizakója – így egyben csodálatosak. Boldog születésnapot, Öcsibácsi!

Április 1. – Bolondok napja

Május 5. Mond ez a nap bárkinek bármit? Nem csodáljuk. Az előbbi kettővel ellentétben, Torghelle Sándor születésnapját egyelőre nem tartjuk számon, mint a Bp. Honvéd történelmében jelentős napot. És úgy tűnik, nem is fogjuk.

Sanyika ősszel (vissza)jött, játszott egy jót, hatalmas isten lett, és amíg mi megfeledkeztünk a valódi isteneinkről, elfordultunk egy pillanatra Pisonttól, vagy Kálmitól, addig a nagy örömünk közepette fogta a sátorfáját, és odébbállt, egészen a Videotonig.

Valahol meg lehet érteni. Nálunk szeretetet kapott volna, a Vidinél (állítólag kiugróan magas) fizetést. Sándor is ember, Sándor is pénzből él, Sándor is Sándor. Sándor és a Vidi kapcsolata ezért nem is fáj, elfogadom, tudjuk hol a helyünk, csak azt tudnám feledni, amikor Sándor mondta: itthon csak a Kispest!

A legviccesebb persze az egészben, hogy nem csak egy lehetséges kortárs klubikont buktunk Sándorral, de ha kitölti a jelenlegi szerződését, akkor a kontraktus végére több meccse lesz a Vidiben, mint volt a Honvédban.

Április 1. – Videoton – Honvédok a közelmúltban

Mostanság valahogy nagyon megy nekünk a Videoton ellen. A fene se tudja miért, de a bajnokságban úgy vagyunk velük, mint a Kecskemét van velünk. Tavalyelőtt ősszel kettővel nyertünk Fehérvárott, majd tavasszal – a remélt bajnokavatójukon – hazai pályán 0-2-ről felállva mentettük döntetlenre a meccset, eltolva a Videoton első bajnoki címét a Paks soron következő vereségééig. (Az őszit, amit még Moralessel játszottunk lent, úgy hozta a sors, hogy Pesten, a Krúdy sörözőben néztem egy barátommal. Amikor betoppantunk, rögtön jött a kérdés, mi lesz a vége? Én akkor rávágtam, Danilo duplájával nyerünk. Mosolyogtunk egy jót, Danipaci akkor még nem tűnt jobbnak, mint Rufinho, vagy Rouani, ad acta helyeztük, és inkább rendeltünk egy sört. Másfél órával később elképedve nézett rám a kocsma népe.) (Folyomány, újfent zárójelben: érzek ismét egy 0-2-t, Tchami és Faggyas góljaival!) Az idei bajnokságban megint nyertünk, természetesen Danilo büntetőjével.

Április 1 vagy két csatárral?

Hadzic sérült! Sőt, Hadzic már a meccs előtt megsérült, így amellett, hogy ugyanúgy nem szerez majd gólt, ahogy a korábbi meccseken sem szerzett, ezúttal legalább felszabadított egy főnyi cserelehetőséget, ami még nagyon jól jöhet, ha mondjuk úgy alakulna.

De a viccet félretéve, gyakorlatilag használható támadók nélkül megyünk Fehérvárra, ami ugyebár nem egy jó jel. Többször szó volt erről a – jelenleg – megoldhatatlannak tűnő problémáról itt a blogon az elmúlt hetekben, ezért most inkább nem is mennék bele újra (és újra, és újra).

A lényeg amúgy az egészből annyi, hogy amíg idén rendre bemondtuk a mantraszerű Sánta, Lovric, Botis, Debi, Vidovic, Ceolin, Hidi, Gege, Tchami, Hadzic, Délczeg sort, addig most egyszerre két, egymástól, és valószínűleg Supimester gondolatától is távol álló kezdőt is betippelünk. Jelenleg abban sem vagyunk biztosak, hogy marad a kétcsatáros játék.

Az első megoldás szerint minden marad a régiben, nem változtatunk a játékunk alapjain. Ebben az esetben Hadzic helyére Ceolint hisszük, a szélre pedig a Kecsó ellen vállalhatóan mozgó és gólt szerző Faggyast.

A második megoldás ezzel szemben erősen hipotetikus. A lényege, hogy a középpálya öt főre nőne, mégpedig úgy, hogy Hidi mellé bekerülne Hore, vagy Muflon a csapatba. Ennél a választásnál Délczeg maradna az egyedüli csatár, illetve, nem feltétlen, mert ha már váltunk, akkor akár a kapura idén valamivel veszélyesebb Ceo is odaférhetne. Mert miért ne?

Tényleg fogalmunk sincs mi lesz. Ahogy arról sem, az új mezeink már most (végre), vagy csak az ajándékboltban debütáltak erre a tavaszra, és legkorábban őszre érkeznek majd meg?

Márpedig mumusok nincsenek – jelentette ki kategorikus magabiztossággal Gege a  Harmadik félidő 2 héttel ezelőtti műsorában, mikor Petur műsorvezető arról faggatta: létezik-e a mumus-fikcsi a Bohócligában. Akkor és ott éppen a Paks-Újpest meccsek voltak a górcső alatt – tudjuk, az utóbbi években a lilák jellemzően torkos borznak maszkírozva abszolválják jelenéseiket KisKarlóéknál – , de ha a saját klubunkat nézzük, akkor visszatekintve az elmúlt évtizedekre, nálunk sem ismeretlen a téma, így Gellérttel ellentétben úgy érezzük, van mitől tartani a Kecsó ellen – a csapat ellen, akik azzá váltak az utóbbi évek során, mint a ’90-esek elején a Siófok,  később a pásztorjózsis Békéscsaba, vagy jóval korábban a Csepel. Mumussá, akik ellen sose megy.

Alapjáraton sem lenne könnyű meccs a holnapi, ezt tudjuk. A közelező győzelmek sosem azok, ráadásul az utóbbi szezonokban, akár Moralessel, akár Supka mesterrel álltunk a vártán, a tuti behúzandók jelentős részét bizony buktuk. A talján egy masszív csapattal vérzett el itthon a Pápa ellen, vagy ikszelt a Győrrel, Supka idén a Paks, Pécs és Hali elleni hazaiakat, vagy a Sió elleni idegenbelit vésheti fel fájó emlékű rovátkaként saját kispesti story-falára. Márpedig holnap negyedikként, a dobogósok nyakán lihegő vérebként várjuk a fütyülős barackok alföldi ajatolláit, akik pedig még akár gondban is lehetnek a szezon végén (nem lesznek, de hadd feszítsem kicsit a húrt), hát mi az országos egyes, ha nem ez?

Mi persze tudjuk hogy nem ilyen egyszerű az ábra. Hiába vagyunk veretlenek tavasszal, sőt, 9 forduló óta, ha a március eddig kapura lövést 3 meccsen is  csupán olyan nagyságrendben hozott, mint Lőrincz Emil állva végignézett meccseinek száma Kispesten. Igen: az adat a 0 felé konvergál – csupán a Zete elleni Ceolin-show-ra emlékezhetünk  örvendőbb szívvel. A kecsó is gyengült a télen: Foxi és Ebala, a jellegadó középpályások elvitorláztak, Simon és Ribánszki inkább a Balatonpartra tette a voksát a hűvös tavaszi Kiskunság helyett, a védelem oszlopai, Radanovics és Maynard is leadták a lila-fehér sportszereket a Széktói stadion portásfülkéjénél. Ennek ellenére meglepetésgyőzelemmel indult a szezon a Diós ellen, hogy aztán a Debrecen ellen egy peches, a Pécs ellenében pedig egy simább vereség csússzon be otthon: ők sincsenek formában, na! Akkor mégis nekünk áll a zászló?

Nem, mert a mumus attól mumus, hogy mumus – suttogja a fülünkbe a levegőben hirtelen alakot öltő Puhl Közhelymester, és bárhogy is húzzuk a szánkat, sajnos ebben igaza lehet. De mi van akkor, hogy ha a mumusnak pont a mumusképző tartozékai hiányoznak? – kérdezhetünk vissza egy büszke tromffal. Kitől-mitől is félünk mi, ha Kecskemétre gondolunk? Hát egy Tökölitől, aki legyen bármilyen mélyen formailag, ellenünk valahogy -főleg Kispesten- mindig betalál. Egy Szivicstől, akinek „lerohanunk, azt’ csókolom” taktikájával évek óta nem tudunk mit kezdeni (jellemző, hogy egyetlen kecsói bajnoki pontunk pontosan Urbányi edzősége alatt esett az ölünkbe – Sziviccsel még a hagyományosan nagy edzőlegenda-defetisizáló Morales sem bírt!). No de Tökszi (Borival egyetemben) eltiltva, Szivics már messze jár, utódja a padon a fékezett szakmai habzású Török Laci (emlékszünk rá, játékosként nem, fakó-edzőként mégannyira se váltott meg világot Kispesten), vagy egy másik helyi legenda, no, lassan elhiszem hogy lesz keresnivalónk.

Kérdés: kikkel? Supka változtatási hajlandósága a kezdőkön csak vészhelyzetben szokott felerősödni, így eddigi, végül is sikeres tavaszunk eredményein végignézve gyanítom nem sokban változik az elmúlt hetek kezdőtizenegye… Attól félek, még Délczeg is beragad a jobbszélre és Ceo marad elöl, hisz ez végül pontot hozott az Üllőin, pedig érzésünk szerint a derék brazil a szélen jobb, gyorsasága jobban kijön, míg helyzet-előkészítésben Dél azért jobb, ha már úgyis Hadzics az ék.

Így ha hirtelen RW ülhetne Supka helyére (vagy gondolatokat szuggerálhatna a vezetőedző fejébe), az alábbi kezdő futna ki holnap a Szentély gyepére. Bizony, az említetteken túl lenne egy variálás a baloldalon is, akár egy Czár-i indítással, vagy Hajdút annak fáradásakor válthatná a szőke ifjú – kicsit kombinatívabb játékot remélve a lilák ellen, ha már szétfutni még ősszel, még Tchamival/Abass-szal sem tudtuk őket. Akkor viszont legalább játsszunk. Kapusposztos cserémet pedig nem indoklom, olvashattátok már eleget a véleményem a tárgykörben az elmúlt hetek osztályozós/beszámolós/elemzős posztjaiban. Reménykedem benne, hogy Szabi a valóságban is mihamarabb visszatér a gólvonal elé, nincs kedvem végignézni még egy érték-eltékozlást a Bozsikban.

Holnap tehát meló után irány a Bozsik, ahol mumus ide, mumus oda, győzelmet szeretnék látni, már csak azért is, mert a következő hetek necces meccsein bőven lesz alkalom a ponthullajtásra, ha kérhetem, ne kezdjük el már most. Tippelni azonban nem merek győzelmet, ahhoz túlságosan tartok „A” faktortól, szóval csak a vágyaimat fejezi ki a lenti kép, ahol a múlt héten a sasleves teljes elfogyasztását elkummantó oroszlánunk a kecskét legalább végre ténylegesen beveri. Jóízűen. És ha 1-2 csontszilánk birizgálja is majd a torkunk, azért összességében -reméljük- a lakoma meg is történik. Fehérvárott már nem biztos, hogy terített asztallal várnak…

Fotók: legifoto.hu; cultris.com.

Mi sem egyszerűbb, mint a mostani Fradi-Honvédot kihegyezni Détári „Döme” Lajos személyére. Ha létezik egyáltalán a klublegenda homályos fogalma a futballban, akkor Döme valami ilyesmi nálunk, miközben épp az ellenfél kispadján ücsörög.

Ne áltassuk magunkat, volt már bőven hasonló a történelemben. A fradista Varga Zoli a posztkrémeri korszakban volt néhány meccsen a mesterünk, vagy Mészáros Dodó, akinek szinte az egész pályafutása ehhez a két csapathoz kötődik, csak éppen velünk nem jött össze semmilyen trófea neki, a Fradival viszont – többek közt – egy VVK (az UEFA-kupa, vagyis a mai EL elődje). Sőt, még maga Puskás Ferenc is játszott egy alkalmi jellegű túrán a Ferencvárosban. Döme sem először próbálkozik legyőzni korábbi önmagának futlballcsapatban manifesztálódott kivetülését, amit jelenleg Budapest Honvédnak nevezünk.

Valahol persze engem megdöbbentett az egész jelenség. Rendben, Prukner mester nyeretlenül indítja a szezont, de ellenünk és a nemzetközi kupák némelyik meccsén például egész pofás kis focit játszott a Fradi. Az eredménytelenség (nyeretlenség!) arrafelé hagyományosan komoly edzőbuktató, várható volt, hogy mennie kell. De Döme kinevezése még váratlanabbra sikerült. Ugyebár mindenki szerette hangoztatni, hogy Málta, meg tízensok csapat mindenféle eredmény nélkül, Vietnám, Unione, hasonlók. A piás sztorikat most hagyjuk, nem tartoznak a tárgyhoz, mert egyfelől magánügy, másrészt semmi közünk hozzá, harmadrészt Redknapp jelenleg harmadik a Totthenhammal Angliában.

Szóval kinevezték, és máris remekül indított. Összehozta nagy nehezen a Fradi első győzelmét a bajnokságban, amire egészen a nyolcadik fordulóig kellett várnunk várniuk. Annyira szép, nem? Az egyetlen, amiért nem tudnánk szeretni a Rossz Fradit, hogy hamar múlna a varázs, nem lenne rangadó a rangadó. Legyen egy jó közepes csapatuk, ami ott van mindig az első 5-6 helyek egyikén, néha harcol a bajnokságért, kiélezettek a meccseink – és általában nyerünk. Valami ilyesmi lenne az ideális. (Döme franzstadti antréjának másik fele egy beszólás volt Sousának, amelyben megkérdőjelezi annak futballtudását. Döme, szeretünk!)

Hogy lássátok nem a levegőbe beszélünk, leválogattuk úgy a tabellát, hogy abban csak a Döme kinevezése óta lejátszott meccsek szerepeljenek. (Azt most hagyjuk nagyívűen figyelmen kívül, hogy nem ugyanazokkal a csapatokkal és nem ugyanott játszottunk, tehát a pontszámokban benne lehet, vagy éppen nem egy Zete, Vasas, Kaposvár és hasonlók.) Döme a neki szánt időben – időarányosan – harmadik helyre hozta fel a korábban majdhogynem kiesőgyanúsnak minősített Fradit. Szép, szép, de nyugalom, mindezt velünk azonos pontszám teljesítése mellett, csak gólkülönbséggel előzve – ippeg, ahogy Faterom szerette volt mondogatni.

Érdemes megfigyelni, 12 meccsen mindössze 9 gólt kaptak, vagyis a védelem összerázódni látszik. A 15 lőtt gól azonban sivár egy Fraditól, ilyen mutatót egy átlagos bajnokságban a Siófok is összehoz. Vélhetően ennek köszönhető az, hogy a meccsek harmadán bizony kikapnak. Kevés gólos meccseket játszanak, és az ilyenekben minden benne lehet.

Hiába az adatok, arra továbbra sincs válaszunk: Döme vajon ennyire megszervezte a Fradi játékát, vagy csak ennyire szerencséje van? Esetleg nem több, mint egy jó szugeráló-képességgel megáldott valaki, akiben tudnak hinni a játékosai? Mert ha az utóbbi lenne igaz, akkor van mitől félnünk, a bajnokság elején tartunk, még kitarthatnak a szép szólamok, az edzéseken bemutatott forintos zsugák képei. Sőt, ha valaki, akkor Döme tudja mit jelent egy Fradi-Honvéd, és ha szavakba tudja önteni az öltözőben, akkor hazai pályán olyan harci szellemmel jönnek majd ki ellenünk, hogy a Botis-Debreceni páros lehet már az első félidőben megizzad kicsikét.

Félnünk azonban nem kell. Igaz ugyan, hogy jó 30 éve meg kellett hozni egy döntést a Honvédnál: Supka, avagy Döme? – most mégis Supi ül a mi és Döme az ellenfél padján. A szimpátiát és a gyermeki rajongást félretéve: ez így van jól. Supimesterrel szárnyalunk, jó ránézni a tabellára (ahogy jó volt ősszel ránézni a csapat játékára, és reméljük újra az lesz, mert különben nézegethetjük tovább a nyers tabellát).

Az egyetlen ami nagyon hiányzik az a középpálya, vagyis pont az, ahol a Fradi tűnik a legerősebbnek. Az nem játék, hogy a védőnégyesünk hibátlan, megszerzi a labdát, majd azonnal keresi Gegét, hogy ő egy nagyot belerúgjon, és ahogy sikerül, úgy fusson érte Tchami vagy Ceolin, vagy ha igazán nagyra, akkor Délczeg. Hidi például minek van ehhez a pályán? Sokszor még asszisztálni sincs lehetősége. És mi van ha nem lesz Gege? És mi van, ha az ellenfél lefogja Gegét? És mi van akkor, ha egy ellenfél középen nem játszani akar, hanem csak átrohanni rajtunk? És mi van akkor, ha egy ellenfél a pálya közepét harminc méteren belülre szűkíti? Veszélyes, nagyon veszélyes amit csinálunk.

Mindegy.

Tilos nyafogni, tilos kibúvókat keresni, mert a Fradihoz megyünk, a Fradival fogunk játszani, a Fradi játékosaival fogunk cicázni, és a Fradi tábora előtt fogunk ünnepelni valamikor vasárnap este nyolc környékén. Ez nem egy sima meccs lesz, itt két múlt, két évszázad, két történelem, két komoly valami fog összecsapni, és bár lehet a jelen sivár, a jövő kilátástalan, egy Fradi-Honvéd akkor is Fradi-Honvéd. Basszamármeg.

Nálunk

Hadzicsot a múlt héten még az első félidőben le kellett cserélni mert érezte a lábát, és a fene se kívánta, hogy Bozsó hirtelen kezdővé lépjen elő épp egy Fradi elleni meccs előtt. Németh Norbi továbbra is, Novák tartósan és mellékesen Tóth Iván is sérült, igaz, közülük csak Norbi kínos, mert vele számolnánk tavasszal is.

Ha Hadzic mégsem épülne fel, akkor Supimester előkaphatja a múlt héten kipróbált „Ceolint előretolom” megoldást, aminek a következménye három egy-az-egyben ziccer, és egy abassi hagyományokat követő kihagyási ráta volt. Ceolin ettől még megoldás lehet elől, viszont kérdéses, hogy ki pótolja majd őt a középpálya jobb szélén. A télen igazolt Faggyast, esetleg Porcarit bedobni pont most felelőtlenség lenne (egyikük sem játszott komoly meccset még az idén), ahogy Vernes is legalább necces az elmúlt fordulókban mutatott produktumával. (Nem volt rossz, csak még kevés az NB I-hez, egy 90 percet nehezen bírna ki Jovanovic szorításában, szemből érkező Kleinnel a nyakában.) Marad tehát Ceo a szélen, és előre kell találni valakit – mondjuk (és félünk tőle) Bozovicot.

Sánta
Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic
Ceolin/Vernes, Hidi, Ivancsics, Tchami
Délczeg, Hadzic/Ceolin/Bozovic

Nagyjából valami hasonlót tudunk elképzelni kezdőként abban az esetben, ha Emir sérülése nem jön rendbe teljesen. A kellemetlen inkább az, hogy a sok-sok téli igazolás ellenére is rövidnek érezzük a padunkat! Vidovic, Ceolin és Hadzic egyértelműen kezdőjátékos, míg a többiekből talán azt sem nézzük ki, odaférnének a padra. Oda, ahol ennek következtében akadémisták ücsörögnek bevetésre készen. Czár, Vernes és Erdélyi úgy tűnik egyre több és több időt fog kapni a tavasszal, és valljuk be, nem feltétlen érdemtelenül. Czár komoly és egyben játékos/játszó alternatívája Tchaminak; Vernes jó cselezőkéjű, bevállalós középpályás; Erdélyi pedig hűen követi a legendás kispesti csatáriskola évszázados hagyományait.

És hogy ők hogyhogy épp egy Fradi elleni derbi előtt jöttek elő, és kaptak önálló bekezdést? A kérdésben benne a válasz: a rövid kispad miatt. Emlékezhetünk, egy mainál valamivel jobb Fradit miként mosott le a Dózsa másfél éve 6-0-ra? Egy olyan Újpest, ahol saját nevelésű fiatalok sokasága játszott mindenféle megilletődöttség nélkül. (Simon Krisztián még Hollandiába is eladatta magát azon a napon.) Ne féljünk tehát bevetni őket, ha csak félidőkre is (és legfeljebb csak egy félidőkre!), mutassák meg, csinálják a dolgukat. A szurkoló ezt szereti, a drukker tud azonosulni a saját neveléssel, és ha valami netalán összejön, a jövő is könnyebnek tűnik. A poszt zárását is ehhez, hozzájuk, a betörni készülő akadémistákhoz kötném:

Az Üllőire megyünk, a Fradival játszunk, az ellenfél padján egykori legendánk, így nem érzem kellemetlennek, ha mi pedig átvesszük a zöldek egyik legendájának gondolatait, mert ne feledjük, a hűséget minden nézőpontból illik díjazni, és egy gondolat attól még nem lesz kevesebb, hogy esetleg nem rajongunk a közlő személyéért:

„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!” – Simon Tibor

Az Üllőin csak így lehet!

---

A Csakblog szerzőivel készített és a Fradiblogon megjelent interjút itt olvashatjátok. Tele magvasabbnál magvasabb gondolatokkal és szekálással.

Tökutolsó, nyeretlen csapat harcol a kiesés ellen, egyre reménytelenebb helyzetben. Aktuális ellenfelük egy fővárosi (aktuálisan) élklub, amely igen decens őszt követően győzelemmel rajtolt tavasszal egy ősi vetélytárs otthonában. Mi várható ilyenkor?

Alapjáraton egy Hornyák Vendel fejbőr-simaságú hazai siker. Ehhez képest van egy rossz hírem: Kispesten mindig ezek a meccsek a legnehezebbek.

 

„Normál esetben ez országos egyes, a gyengült keretünk ellenére. De mi vagyunk a Kispest és az sosem normál eset.”

Egyszeri Honvéd-drukker siráma a Labdabiztos blog heti tippeldéjéből.

Szóval nehéz szülés lesz ez, legalább olyan izzadtságszagú, mint Klement Tibor polárfelsője a keddi, csertőimenesztő sajtótáj döntésindokló fázisa során. A kiesés ellen küzdő csapatok kétfélék.

• Van a feladós típus, aki már kal bele az egészbe, és a Nyilasi által a sport1-en megénekelt „Anyám üss!” tetkóval a homlokukon masíroznak fel az aktuális ellenfél ellen. Persze itt is vannak meglepő esetek: jó 4 éve, Tatabányán a nyeretlen hazaiak elleni szezonzárónkon például 4:3-mas szofoklész lett a sztori vége a tuti győzelmünk helyett, bár ott azért a verebek csiripeltek egyről s másról. Ne szólj szám, nem fáj fejem, mondja a sarokban a You rang, Mylord? sorozat kövér szakácsnéja, és mi hallgatunk rá.
• Aztán van a szent bolond kieső csapat ami kapaszkodik az uccsó szalmaszálba,  nem fogadja el végzetét, valami múlt ködébe vesző becsületből összeszorított foggal még küzd az elérhetetlenért. Kellemetlenkedik, csíp, rúg, harapdál. Amolyan Siófokosan, fene a HorváthCharlie fehér bézbólsapkáját.

 

Kérdés, a Zete vajon melyik lesz?

Átmenet, mondom is a választ. Úriember feelin’ lengi körbe Prukner tanárt, ő nem az a habzószájú mindenáron-akárhogyis típus, nem egy fanatik Szivics…  de azért van benne kraft. Anno a Kaposvárt benn tartotta már egyszer egy pedáns tavaszi meneteléssel, most mégis fogyatkozni érzem az erőt. A kapkodó poszt-Fradi munkavállalás, a győzelmek elmaradása hónapokon át, a leendő tavaszközepi lelépésnek is a sorok között megágyazó nyilatkozatok… mintha már ő is kezdené feladni. De annyira azért még nem, hogy ellenünk feltett kézzel jöjjenek ki a Bozsik gyepére, mert ellenünk senki sem jön ki feltartott kézzel. A Kispestünk sajnos ilyen: nekünk mindenért meg kell dolgozni. Sajnos és és nem sajnos, mert pont ezt szeretjük: nálunk nincsenek ölünkbe hullott sikerek, mindenért tennünk kell. (A múlt heti Vasas ellenit most felejtsük el).

Most amit eddig leírtam, abból az jön le, hogy ez a Zete azért verhető, ha nehezen is. Verhető, mert lassan fogynia kell a hitüknek is, ha már az idő fogy.  Kényszerben vannak, a stressz, a görcs ott lehet a kék-fehér zoknis lábakban! Ezt kell kihasználni, ezzel kell élni…!

Igen.  Viszont itt jövünk mi. Szépreményű őszi csapatunk gerince megroppant, s bár győzelemmel indult a tavaszi rájd, azért a Vasas elleni kínlódás bizony minden volt csak a hosszútávon bíztató teljesítmény nem – elég megnézni kommentelőink sirámait.

Ugyanakkor abba a hibába se szeretnék beleesni, hogy posztunkat telerinyálva mindenkit arra bíztassak: kötéllel a nyakában, ciánkapszulával a zsebében induljon el a szombati Bozsik-beli zarándolklatra. Ennyire rosszul még egyszer nem játszhatunk, mint a Fáy utcában. A csapat győzött, és kevés jobb összerázó erő van egy megújulófélben lévő keretnél, mint egy győzelem, legyen bármilyen izzadságos is az. A lelki plusz a mi oldalunkon kell legyen, nem Zalában: nekik csak a győzelem fér bele, nálunk viszont lehet nyugodtan építkezni – bármilyen utopisztikusan hangzik is ez a múlt pénteki támadás-imitációinkat látva.

Kezdő téren nagy meglepetésekre nem számítok: Supka a múlt héten szoftosan lehúzta a keresztvizet Ceolinról, de nem hinném, hogy egyből elfelejti (ne is tegye), míg Sánta mellett is kitart érzésem szerint (ezzel továbbra sem értek egyet). Az ősz végére egész csecse variációs lehetőségeink sajna beszűkültek, így nagy volumenű rotációt nem is várok, és nem is szeretnék: Porcariék jobb, ha a fakóban brillíroznak ezen a hétvégén is. Viszont Diabyra számítanék a cserék közt, elmúlt hetekben mutatott érthetetlen produktumait helyretevő valagbarúgást elbeszélgetést követően. Czár pedig megérne egy próbát Csámi mester helyén a balszélen, s bár Supka nem a fiatalok bedobálásáról híres, a múlt heti két juniorcseréje azért haloványan biztató. Persze mit ér az edzői bizalom ha vernesi alibi a vége- reméljük a szépreményű fiatalunktól csak jobbat látunk legközelebb – mi ezért szorítunk, a feddés is csupán ezért szól.

Katyvaszos soraim le is zárom: nyögvenyelős, kegyetlenül küzdelmes és kínlódós meccset várok, ahol győznünk kéne, de igazából a másik két eredmény sem lepne meg a már sokat kárhoztatott Kispest-faktor miatt. Tippelni nem is tippelek, az sose hoz szerencsét: maradjunk annyiban, tartok a meccstől, de mivel ez a meccseink 80%-ában így van, ez akár jót is jelenthet. Olvasóink is bízzanak ebben.

Fotók: gyermekevek.hu; magyarfutball.hu