Címke: beszámoló

Kezdjük menten a szikár ténnyel, hogy aztán beleáshassuk magunkat kicsit a mögöttesebb jelentéstartalmakba: picsaszarok voltunk tegnap az Újpest ellen. Figyelem, nem csak úgy szimplán szarok, hanem egyenesen picsaszarok. (Már elnézést az erős, és egyben a maga nemében vulgáris jelzőért.)

Olyan nincs, hogy egy agyonnyerhető meccset egyszerűen odadobunk az ellenfélnek, miközben a Kecsó nyert mögöttünk, a Videoton meg előttünk. Így lettünk szépen, lassan tavaszra középcsapat. Egyelőre még élközépcsapat, de ha a következő hetekben sűrűn hozunk hasonló formát, előbb középközépcsapat, majd a középmezőny alsóbb régióiba tartozó csapat is lehet még belőlünk. Akarjuk ezt egy ilyen csodás ősz után?

Premissza

A poszt címe nem véletlenül egy mondás: Magad uram, ha szolgád nincs. Sokat, nagyon sokat kellett azért gürcölnünk, hogy ezt a meccset megnyerhesse az Újpest.

Tény #1 – Az időzítés

Nem lenézve az ellenfelet, de valakinek végre ki kell mondania: ha a most mutatottat hozzák az ősszel, akkor egy szolid hatost gurítunk nekik, mindenféle különösebb megerőltetés nélkül. Annyira, de annyira gyengék voltak, hogy talán még féltéglához mérhető pengeségű Hore is nyomott volna nekik egy védelmen átszlalomozós gólt.

Tény #2 – Az ajándék

Sosem hittem, hogy valaha ez téma lesz, de bizony Botis talán élete legrosszabb játékát hozta. Az első gól előtt, ahogy röviden ad haza, ahogy reagál az esetre, ahogy a kapuban ügyetlenkedik, ahogy. Utána lányos zavarában többször is felfelé, középre, közelre, vagy csak szimplán az újpesti támadók elé fejeli le a labdákat. Szerencsénkre azonban – és mint azt már említettük volt – annyira fogalmatlanok voltak a lilákok is, hogy szinte csak úgy rúghattak volna egy második gólt, hogy mi egyenesen a saját kapunkra fejelünk.

Adalék egy a Tény #2-höz

Botisnak szombaton volt a 34. születésnapja (innen is boldogot, a Doktor úrnak!), és csak remélni tudjuk, hogy a rettentő profi és sportszerű belső védőnkön nem az esetlegesen hosszúra nyúlt zsúr fáradalmai jöttek ki másnap.

Adalék kettő a Tény #2-höz

Botis harmadik (és egyben negyedik, ötödik, hatodik) nagy hibája volt ez idén. Sanyinnyó visszatérésekor, a Paks ellen félpályánál ollózott sikertelenül, majd leindítottak minket, a vége pedig verség lett, bár az is igaz, hogy ahhoz kellett még Akassou ámokfutása is. Két hete a Pápa ellen viszont már az újpestihez hasonló kísérlettel állt elő, és csak a mázlin múlott, hogy a lesibuzi csatárnak lekészített labdájából nem lett gól. Vajon mi lehet a hirtelen formahanyatlás hátterében?

Adalék három a Tény #2-höz

Botisnak nincs alternatívája jelenleg a keretben.

Tény #3 – A reakciók elmaradása

Egyszerűen érthetetlen, hogy miért nem reagáltunk az Újpest játékára. Kicsit olyan volt a látvány, mint amikor egy óvodás gyerek azzal a gömb alakú bizbasszal, amibe mindenféle formákat kell beletuszkolni, és fog egy csillagot, majd feszegeti a hold alakú nyílásnál. Vajon miért?

Iszonyat egyszerű volt a helyzet. Mi mentünk előre, mert ezt akarta az Újpest, majd a labdavesztéseinkből (mert labdaszerzés csak a legritkább esetben fordult elő a meccsen) fordultak. Sőt, a fordulást sem bonyolították túl, hanem nemes egyszerűséggel belerúgtak egy hatalmasat a labdába, hogy majd Simon, Rajczi, vagy Kabát csinál vele valamit, esetleg Botis hibázik egy újabbat.

Néhány hete ugyanezért az ész nélküli fociért szidtuk a saját csapatunkat. Emlékezhetünk, akkor a védősor előtt helyezkedő Gege próbálta meg hosszan indítani Tchamit vagy Délczeget. Ez is lehet játék, ha van hozzá megfelelő emberünk, de nincs. Az Újpestnek meg pláne.

Adalék egy a Tény #3-hoz

Most, hogy egy szerény képességű és gyengén teljesítő ellenféllel szemben sem voltunk képesek épkézláb támadásból gólt lőni, ki kell jelentsük: nem lehet tovább védeni a helyzetet, egyszerűen nincs támadójátékunk! Mármint tudatos, felépített.

Ősszel volt, és ha nem is túl bonyolult, de legalább szerethető, és a keret tudásához mérhető. Magyarán: releváns. Most ugyebár semmi. Próbáltuk a 4-4-2-őt, két csatárral, visszább vont Gegével; próbáltunk egy fura 4-3-2-1-et, szabadon mozgó támadókkal; próbáltunk valamiféle 4-2-3-1-et, és most jött a 4-1-4-1, ami ugyebár lehet bármi, akár még támadó is.

A 4-1-4-1 amúgy nem más, mint az egyik legmagyarabb játékrendszer, amit ha megfelelő tartalommal tudunk megtölteni, akkor kényelmesen játszható, mindenki ismeri, könnyű megérteni. Mert miről is szól?

Van egy csatárunk (célemberünk), aki a védők vonalában dolgozik, van két szélsőnk (szélsőcsatár), akik a támadás oldalától függően vagy elszakadnak a szélükön, vagy segítenek a csatárnak. Aztán van két belső középpályásunk, akik előre játszanak (második hullám), és mögöttük egy biztosító emberke, hogy labdavesztés esetén legyen még egy esély.

Egyszerű helyzet, tényleg bárki tudja játszani, a lényeg (és itthon tényleg ez a lényeg), hogy kreatív legyél. Vannak olyan futballkultúrák, ahol a szervezettséget szeretik, van ahol a tudatosságot, van ahol a játékosságot, mi magyarok az intuíciót, a zsenialitást, a váratlant, a művészit.

Vidovic nem balszélső, Gege nem irányító (erről később, és persze újra), Vécsei még kevés (de perspektivikus), Tchami buta, Délczeg pedig ügyetlen a ráosztott szerephez. Johnson meg Muflon, de ő legalább ellátja a feladatát, és amúgy sincsenek vele szemben komoly elvárásaink.

Tény #4 – A szűkösség

Gege. Ismét csak Gege. Úgy tűnhet, szidjuk szegény srácot, pedig közel sem erről van szó. Gegéért rajongtunk az első Supka-érában, amikor egy remekül felépített, támadószellemű csapatban volt balszélső, hatalmas gólokkal főszerezve néhanapján.

Gegét most is tudnánk szeretni, de lehetetlen helyzetbe került. Most nincs mellette Szabó Tibi, Bárányos, Zelenka, Németh Norbi, de még egy nyamvadt Macko sem, így Supka nem nagyon tudott kitalálni mást (ajvé), minthogy Gegét tolja be középre, mégiscsak legyen valami fazonja a csapatnak. Gegében nincs több ezen a poszton, ez ennyi.

Gege egy iszonyat jó balláb, egy iszonyat tehetséges játékos, de nem belső középpályás. Vagy ha igen, akkor egy sorral hátrébb, valakivel párban, amolyan mélységi irányítóként, de nem a remek és váratlan, hanem a hosszú és pontos labdáira alapozva. Gege alkalmatlan arra, hogy egy csapatot gyorsítson, lassítson, vagy csak úgy általában véve mozgasson.

Adalék egy a Tény #4-hez

Szerencsétlen szituáció, de ahogy Botisnak, úgy Gegének sincs nagyon alternatívája a keretben. Németh Norbi lenne, de sérült, így maradt a most egy órát kapó (és amúgy nem vészesen mozgó, ellenben teljesen súlytalan) Porcari.

Adalék kettő a Tény #4-hez

Gege valószínűleg pontosan tudja, hogy a Sopron, ZTE, Siófok, Diósgyőr után, a Honvéd nagyjából az utolsó esélye, hogy megragadjon az NBI-ben. Csinálja, akar, de nem érzi, miközben folyamatosan megkapja a bizalmat (mert meg kell kapnia).

Amikor szidják, tippmixcsalózzák a lelátóról, akkor talán sokan nem gondolnak bele (miközben reméljük, Gege igen), hogy ez tényleg az utolsó esélye, minden más esetben marad a Szigetszentmiklós, vagy Orosháza, vagyis a másodosztály. Neki.

Tény #5 – A következmények

Pénteken jön a Siófok, és kérdés, a nyolcadik tavaszi meccsünkön vajon kipróbáljuk-e a hatodik különböző hadrendünket? Supka alatt eddig az volt a megszokott, hogy amit kitalált, ahhoz ragaszkodott, és általában jót talált ki. Most már Supi sem érzi. Ez baj.

Adalék egy a Tény #5-höz

Vajon összeáll-e még egyszer a félelmetesnek éppen nem mondható, ellenben az Újpest ellen megcsodált Tchami, Vécsei, Johnson, Porcari, Faggyas összetételű középpálya Kispesten?

Epilógus – Szomorú vasárnap

Nem elég az Újpest elleni önalázás, de közben a kézis lányok kikaptak otthon az amúgy gyengus VKLSE Győrtől, ráadásul a vízilabdás fiúk is a Vasastól, a bajnoki elődöntő harmadik mérkőzésén. Egyetlen és némi vigaszunk az NBII-es csapat Cegléd elleni győzelme lehet, az utolsó tíz percben fordítva, többek között Erdélyi két góljával.

fotó: 1909foto.hu

“ÖLTÖZHETÜNK LILÁBA ÉS MEHETÜNK A P***ÁBA“.

(A jól ismert Újpest-cinkelő rigmusunk ma estére alkalmazható verziója.)

A kevés lila drukker miatt félelmetesnek finoman sem nevezhető Megyeri út, eredménykényszer miatt stresszes lilák, nyugodtan készülő Kispest… mi kell még egy győzelemhez? -kérdeztük magunktól a meccs előtt.

Aztán jött a menetrend szerinti lila-fehér leoktatás, úgyhogy most szakítok visszafogottságommal és csak annyit mondok: szégyellhetjük magunkat.

KEMENES: Az első félidőt egy rossz kifutással kezdte, majd az ezt követően középre rúgott felszabadítását és Vasziljevics ívelését követően Botissal együtt töketlenkedték össze a lilák vezető gólját. Bizonytalansága úgy a 25. percig meg is maradt, akkortól kezdett helyrerázódni, igaz, a félidő második felében nem is nagyon veszélyeztettek a lilák. A második félidőben helyén volt a szíve, Kabát löketénél pedig megjött a régvárt Szabibravúr is. 5.

LOVRICS: Utóbbi hetekben látott gyengébb produktumával rukkolt elő az első félidőben – kisebb bizonytalankodásokkal hátul, előrefele pedig haszontalanul. A második félidő elején aztán lement vállalhatatlanba, egymást követő támadáscsírák múltak ki rossz körömpasszai, szerencsétlenkedései nyomán. Egyszer kerülhetett volna lövőhelyzetbe – ám míg ‘egerszegen, augusztusban az ilyet elvállalta, most átpasszolta egy lilának. Balázs Fecó nyomán: “Változnak az évszakok…” 4.
DEBRECENI: Ma ő volt a magabiztosabb a belső védőkettősből, de ő is bőven mutatott be gyengébb helyezkedéseket és csatárokról való lemaradásokat. Szürke átlag… 5.
BOTIS: Múlt heti bénázásaikor kisiklásban reménykedtem, erre a mai első félidőben lehozta idei legrosszabb 45 percét. A gólban is vastagon benne volt, felmentő fejeseikor pedig egy bizonyos Marito neve ugrott be, ami a kispesti álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér! A második félidőben aztán végre jöttek a jobb mentések, pl.  17. minutumban, illetve pár perccel ezt követően. Ezekkel valamit javított a sanyarú összképen. 4.
HAJDÚ: Mint a múlt héten: semmi extra. Nagy hibákat nem mutatott hátul, elöl pedig sokkal jobb lenne, mint a posztidegen helyen sínylődő Vidovics, de hát ide tolta őt Supka, itt kell teljesíteni. 5.

VIDOVICS: Sokat dolgozott, elfutásai azonban max szabadrúgásban végződtek, beadásokig ritkán jutott el a délszláv harcos. Lassan észrevehetjük, hogy elöl haszontalan – az ő kegyelmet nem ismerő védekezőfelfogása hátul kamatozik igazán! 5. Cseréje, Faggyas ismét igazolta, hogy miért nem fért be eddig tartósan egy NB1-es csapat keretébe sem: gyorsaságán kívül mása semmije sincs (ész? kreativitás? Áhh.). 3.
IVANCSICS: Eddig azon sírtam, hogy nem nő föl a cseh posztelődhöz, majd azon, hogy már őszi önmagához sem. Hát ezek után a mai 30 perc, amit a pályán töltött, mindent alulmúlt, szégyenteljes volt, amit láttunk. Inkább Piroska Attila kispesti életpályáját kéne lemásolni, nem pedig Hercegfalviét, Gege. 2. Cseréje, Porcari az első félidőben mondjuk, hogy bemelegedett, a másodikban aztán előbb a szemöldökszőreink kihullásában, később tapsolóizmaink bemelegítésében játszott szerepet, a kezdeti hajmeresztéseket követően ugyanis ő legalább mozgott, kérte a labdát, lőtt, ha kellett (ezen megoldások minőségét most fedje jótékony homály).4.
MARSHAL: Meglepő, de ma is a jobbak közé tartozott. Előrefele abszolút haszontalan, de szűrni egyre sallangmentesebben szűr, és egy megfelelő középső támadóember mellett akár hosszabb távon sem elvetendő megoldás lehet. 5.
VÉCSEI: Az első félidőben haloványabban kezdett, mint a múlt héten, de aztán beindult, a tizikiharcolás elsőrangú produkció volt. Utána az önmaga által sikerrel kiásott gödörbe zuhanó csapattal együtt csúszott le a verem oldalán…4.5.
TCHAMI: Elfutások, gyorsaság megint oké, passzjátékba való negatív bevonhatóságának hozadéka: hajtépés. Mindent elmond a csapat mai játékáról, hogy ezúttal is a leghasznosabb embereink között volt. Ha még focizni is tudna… eljönne a Kánaán. 4.5.

DÉLCZEG: Hozta szokásos iparosmunka csatárjátékát, amit szeretünk, maksziriszpekt és hasonlók, de gólok is kellenének. Ami működött a múlt héten Vécseivel párban a gólnál, az echte ékjáték, az most megint ködbe veszett, és jött az impotens küzdelem. 4.

* * *

Mit lehet írni még ezek után?

Ezt a meccset gyorsan felejtsük el, mondanám alapesetben, de nem mondom, mert ne felejtsük el, inkább elrettentő példaként égjen bele a tudatunkba: így NEM lehet “játszani”, ha komolyan gondolunk bármit is Kispesten.

Kérdés, komolyan gondolunk-e itt bármit egyáltalán.

Címkép:reiki.timba.biz.

Napsütéses délután, otthon váró húsvéti kajaözön, ilyenkormindignyerünk effektus, és tényleg, 2:0, hm, sima ez, mint Hornyák Vendel koponyája, összegezhet az, aki csak a hírekből értesül a végkifejletről. S bár győzelem után oktalan, aki sír, mi sem ezt tesszük, csak csöndben megjegyezzük: a tegnapi délután napfénye azért bizony kissé fakónak tetszett, ez a 2:0 lehetett volna 2:2 is, igaz, 5:2 is ide, szóval csak az eredmény sima, fordulatok azért voltak. No és, az igazság az, hogy maga a meccs minden volt, csak korzókorlát mellől nyugodtan végignézhető valami nem, bizony szorultak a markok azon a piros korláton, szorult a hantai kéz a borsodis műanyagpoháron, és szorult a hurok többször is Kemi kapuja körül. De nyertünk, pont úgy, ahogy egy éve ilyenkor nyertük a meccseinket áprilisban: szenvedve, nyökögve, de azért csak.

Már aktuális osztályozókönyvünk végén is pedzegettük, hogy fura időutazást hozott a tegnap: mintha nem is ennek az idénynek az egyik fordulóját néznénk, hanem a tavaly tavaszi osonkodást a kiesési zóna felől a középmezőnybe. Van egy szűk keret, a kezdő épp kijön, a padon nem nagyon ül olyan csere, aki tudna új impulzust hozni, csak épp most Bright, Fieber vagy az akkor még gólszegény Danilo helyett Délczegnek, Vidovicsnak és Tchaminak szorítunk, Nagy Gergő helyett pedig Vécsei az ügyeletes akadémiker a pályán. A játék viszont ismét esetleges, helyzeteink sokszor a semmiből jönnek, ha jönnek, és egyszerű de (akkor) nagyszerű őszi alaptaktikánk helyett inkább az “ad hoc”-izmus uralkodik.

Kevesen vagyunk a keretben, de a lelátón is: foghíjas a tribün, szűkös a létszám a kanyarban, lyukacsos a korzó, mint egy ementáli sajt. A hideg és a fékezett habzású tavasz sokakat otthon tartott. Csak hát nem jó ez így: mennyivel jobban pörgött a csapat is az őszi rangadókon, amikor itthonról is megtámogatta őket a 10-20 évvel ezelőttitől persze elmaradó számú, de azért 4-5000-ren csak összeverődő kispesti publikum. Most e tekintetben is visszaköszöntek a csöndesebb Pölő-, Sisa- és Morales korszakbeli meccsemlékek.

Arról már említést tenni is szinte kár, hogy a tervezett tavaszi kulcsemberek terén milyen a helyzet. Milyen? Hát sanyarú. Gege az irányítóposztba belemelegedés helyett egyre katasztrofálisabb, és bár tegnap Supka már kissé újabb poszton, Vécseihez képest picivel hátrább tette be, de legalábbis egyenrangú “irányítóként” a fiatal Bálinttal, hát, ez továbbra is nagyon szerény. És ezúttal a tiziértékesítés sem feledtette a gyengébb játékot. Ceolin és Hadzics, azaz az Abass- és Danilo-pótlékok közül az egyik már az NB2 levegőjét szagolja, Hadzics meg többet ül a kispesti SZTK-ban, mint a Bozsik gyepén, vagy kispadján. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: nem kellene picit bátrabban fiatalítani? A vezetőedző maga is elindult ezen az úton, Czár, Vernes, Erdélyi és Vécsei is kapott már epizódszerepet, utóbbi nem is csak statisztaként, hanem már másodszor kezdve, de róla mindjárt részletesebben is értekezünk. A másik 3 ifjonc közül Erdélyi és Czár nálam mindenképp még kapna esélyt, folyamatosan, hiszen biztatóan mozognak, Vernessel pedig egy kiadósabb elbeszélgetés után indíthatnánk új lapot. Sok kommentelőnk is leírta már és mi, posztolók is: ez a szezon gyakorlatilag kész, nagyon már nem csúszunk le, a jövőre tekintettel kissé nyúljunk bátrabban a hátország felé, ki tudja hogy sül el majd a hazai nyári “mercato”, hogy alakul az igazolási kör… 4-5 tapasztalattal felvértezettebb ifjonc nem ártana szeptemberre!

A sok homlokráncolás után viszont pozitívumokról is essen szó. Vécsei Bálint személyében Nagy Geri és Czár után végre ismét egy figyelemreméltó akadémiai debütöt láthattunk. Mikor tavaly májusban Győrött először vetette be Supka az akkor pihentetni kívánt Zelenka helyén az ifjoncot, csak fájó darabossága miatt szomorkodtam. A Vidi ellen a múlt héten kapott ismét esélyt szűk egy év után a fiú, s Hanta dicsérte is a srácot. Most nekem sem marad más hátra! Voltak persze hibák, bátortalanabb megoldások, gyengébb fordulékonyság, de a 2 nagy passz és a remek kapuralövés, valamint az, hogy nem bújt el, nem alibizett, az mindenképp örvendetes. Olyan jó lenne Bárányos után egy jó másfél évtizeddel ismét egy saját nevelésű középső embernek, egy kvázi karmesternek örülni… és még valami: nagyon nem jó, hogy Nagy Geri, vagy Czár, mire belelendülhettek volna, rögvest kidőltek. Bízzunk benne, hogy Bálintot elkerüli a sérülés és bátran fejlődik tovább. Szurkolunk neki!

A már fentebb említett osztkönyvünk kapcsán még gyorsan utaljunk vissza Debi és Muflon Marshall örömteli teljesítményére, és arra az örvendetes tényre, hogy góliszonyos Délczegünk végre bevert egyet az aktuális ellenfélnek. Más kérdés, hogy a tavaly őszi Vasas elleni derbit követően ezúttal is kapott egy arcost, aminek orrcsonttörés lett a vége, ezúton kívánunk jobbulást és gyors felépülést – emberileg amúgy is, csapatérdek szempontjából pedig e csatárínséges hónapjainkban különösen.

A korzó hangulata ma -a létszámnak megfelelően- elég halovány volt. Kisebb mosolyra csak akkor húzódott orcánk, mikor a kezdőrúgást elvégző helyiérdekű lelátólegenda “Jani” egy szép íveléssel szakított azzal a hagyománnyal, hogy a kezdőrúgás csak kis csökött gurítás lehet (ezúton amúgy boldog születésnapot kívánunk a szurkerkollegának). Haverjai közül be is kiáltott neki valaki: “Ne csináld ezt, Jani, mert a Bozovics sírva fakad!“. Nos, Bozsó nem könnyezte meg a szitut, nem úgy, mint mi az ő pályára lépését bő egy óra múlva.

Újpesten viszont még ennyire sem akarunk könnyezni. Úgyhogy hajrá, srácok, keményen készülni a héten és legyen meg a hosszú évek óta első oda-vissza lila-verés. Emlékezzünk valamire e tavaszról is jó szívvel.

 

És akkor már a napfény sem lesz olyan fakó.

Fotók: Lovi – 1909foto.hu.

Számítottunk a nyúltól a 3 pontra és a füles ezt meg is hozta nekünk, de ezúttal egy másik jószág is tevékeny szerepet vállalt a sikerben: az ősszel oly sokszor cinkelt Marshal Mfon (barátoknak csak Muflon) ugyanis Fehérvár után most itthon is ügyeskedett. Persze be kell vallani, nem ő volt a vasárnap késődélután elsődleges ásza, de valahogy címet is kell adni a posztnak, azt pedig most muflonisztikus tematikára húzzuk fel. Jöjjenek az osztályzatok, egy fontos győzelem behúzása után!

KEMENES: Ezek a nehéz meccsek a kapusok számára, amikor egész meccsen altat az ellenfél, aztán a semmiből jön 1-2 ziccer. A Pápa is ezzel a forgatókönyvvel terrorizálta Szabit, 2 hatalmas kapufával is izgatva a metaller hálőőr lelkivilágát – ezeket, ha lejjebb/beljebb érkeznek, nem is védhette volna. Más esetekben rendben volt a kapusteljesítmény, így simán jöhet a 6-os, és az öröm, hogy újra az egyes számú hálóőrt védeti Supka.

 

LOVRICS: Ha csak a mostani meccsen láttam volna őt kispestiként, az Aurora zenekar “Viszlát, Iván” albumát venném neki ajándékba, mivel azonban tudjuk, hogy alapból védelmünk oszlopa, a vasárnapi teljesítményt csak csöndben felejtsük el. Esett/kelt, néhány nagy szerelés mellett több labdát el is adott, mint aki nincs magánál. Hajlok arra, hogy egyetértsek Hanta régi mániájával: egy meccsre pihentessük már a derék horvátot, hogy újult erővel térhessen vissza. Pl. a Sió vagy a Kapos ellen Baráth vagy Moga remek pótmegoldás lehetne… 4.

DEBRECENI: 1-2 kisebb hibát láttam tőle, illetve még egyet, amiből majdnem nagy baj lett, viszont 3-4 korszakos szerelést és hátulról a többiek támadásba dobását. Így kéne fejlődni tovább, hogy a posztBánfiJani évtizedek végre kitermeljék a következő saját nevelésű söprögetőlegendát. 6.

BOTIS: Nehéz a dolgom, mert az öreg 2 akkora hibát is csinált, mint amekkora lendülettel V.Tvrtko rázza vasárnaponként a pofonfát a III. félidő műsorban – az egyik pápai kapufával, a másik helyzetkihagyással végződött, szerencsénkre. Trademarkos fejesgólja viszont lélektanilag a legjobbkor jött a kihagyott tizi után, és ez 3 pontot ért. Mi legyen? (4+7)/2=5.5.

HAJDÚ: Norbi szerintem remekül tért vissza, tüsténkedett hátul sokat, s bár feljönni nem nagyon maradt ereje -vagy a supkai ukáz tartotta hátul…-, védekezésben megoldotta, amit kellett. Bár azt továbbra sem értem, miért az előrejátékban idegenül mozgó Vidó volt előrébb tolva, de hát Supié volt a döntés és végül is nyertünk. 5.5.

VIDOVICS: Megint becsülettel lehozott/hajtott egy meccset, csak azt nem értettük kedves blogszerző-társammal, hogy miért nem fordítva játszottak Hajdúval. Lendületességük kb. egyenlő, viszont Norbi jóval kreatívabb elől, Vidó inkább csak megindult, s ha fölrúgták, oké, szabi, ha nem, akkor labdavesztés. Beadást, emberelőnyt okozó cselt nem nagyon várhatunk tőle, de végül is, ahogy írtam: a kötelező most megvolt. 5.5.

IVANCSICS: Jujj. Ez megint mi volt? Hátul elég hasznos volt, egy hatalmas becsúszó szerelés, és néhány labdaszerzés említendő itt, no de a szervezés, a passzok, az továbbra is hiánycikk. A lövőkísérletek pedig a legjobb rúgótechnikájú arcunktól siralmasak voltak, csúcson a kihorváthferizett labdával a 20. percben. A tizi-kihagyás pedig majdnem nagyon sokba került. 4. Cseréje, Horváth Adrián óramű-pontosságú supkai védekezőközép-csereként érkezett és játszhatott pár percet (-).

MARSHAL: Muflon barátunk ezt bizony szépen megoldotta. Jó szerelések, pontos passzok -kár, hogy ezek többsége támadást megakasztva hátra felé irányultak. De hát Akassoutól se várunk mást, így most Muflonunkat sem kárhoztatom. Hidit mindenesetre most kiszorította a kezdőből, és amit láttam, az alapján nem érdemtelenül. Erre a verydisciplined játékra még Morales is csettintett volna! 6.

VÉCSEI: A nap pozitív meglepetése a számomra. Bevonható volt a játékba, vállalkozott, hatalmas lövése a második félidőben gólt ért volna. Délczeget gólpasszal ajándékozta meg, és majdnem Tchamit is, ha a csöppnyi pigmeus nem ostobázza el a meccsvégi helyzetét. Voltak persze rontott asszisztok is, és néha úgy fut, mintha Lóczi Robi reinkarnációja lenne, mégis a szeme van labdák már-már abba az irányba mutatnak, hogy hosszú évek óta először kijön egy karmester a kispesti műhelyből? Nem merem elhinni. Kijár a jövőre nézve biztató 6-os!

TCHAMI: Hozta amit tud: a szokásos tizinket és gyors elfutásait. Helyzetet még mindig nem tud kihasználni, bár a kapufájáért jár a kalapemelés. Ha még lövőereje is lenne, valamint esze, lenne egy új remek légiósunk, ám állítólag a TV-közvetítésben a szakkommentátorrá vedlett Bede spori is rávilágított: akkor nem Kispesten játszana. Ez is igaz. 5.5. Cseréje, Porcari próbált sprintelni néhány hosszt, de azt leszámítva, hogy osonó futása Faragó Fareszt idézik, a kapott 2-3 perc nem sok másra volt elég (-).

 

DÉLCZEG: Amikor az első negyedóra végén kilépett Vécsei remek ütempasszával,  kb. azt éltük át, mint Abraham 2009-es győri MK-döntős szólójánál: a lábon kihordott infarktust. Aztán Lovi fotóskollega  figyelmeztetett, hogy mégsem, hisz Délnek eddig helyzete se nagyon volt, amit szakmányban hagyott volna ki, mint anno a derék Abi. Mindegy, lényeg hogy most beverte, és látszott is a srácon a felszakadó gát –  vártuk hát a második gólt. Az nem jött, orrcsonttörés viszont igen, hát ez a tavaszunk már csak ilyen úgy fest. Jobbulást! 5.5. Cseréje, Bozsovics legendásan “gyors” higanymozgásával a pápai 16-oson belül próbált veszélyeztetni, de rendre lemaradt a potenciális lehetőségekről, társai pedig két esetben sem tették neki a labdát ziccerbe – valószínűleg az edzéseken rájöttek, hogy ez fölösleges. Megértem. 3.

* * *

No srácok, ez nyögvenyelős 3 pont volt, de 3 pont és most ez a legfontosabb. Ha túllépünk azon, hogy honnan indultunk idén ősszel, és hova jutottunk mostanra, hogy a mostani meccsek inkább a tavaly ilyenkori menekülésünket idézik a kiesés elől, semmint a 2011/12-es első félidény kisebb zökkenőkkel tarkított, de nagy menetelését, akkor azért még az öröm is átjárhatja a szívünket. Egy valami miatt legalábbis mindenképp: a hagyomány, és a Húsvét tényleg hozza magát, így jövőre ne lepődjetek meg, ha ilyen tájban egy “A Húsvét kötelez III.” című beharangozóval jelentkezünk.

Láttuk: szerencsét hoz.

Fotó: Lovi – 1909foto.hu.

Egy meccs utolsó labdaérintéséből kapott góllal kikapni eleve nem egyszerű a szurkolói léleknek. További súlyosbító körülmény, ha azt az utolsó labdaérintéses gólt egy korábbi kedvenc lövi. Mint mondjuk most, és mint mondjuk Sanyika.

Ha eltekintünk a körülményektől, akkor akár azt is mondhatjuk: Sanyi most visszavette azt a pontot, amit hasonló szituációban a Pécs ellen szerzett nekünk. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azon a meccsen végig uralkodtunk, helyzetünk szinte csak nekünk volt, mégis a Pécs szerezte meg a vezetést, hogy utána a fölényünk még nyomasztóbb módon hatalmasodjon el rajtuk. A gólunk viszont csak nem akart jönni, és amikorra már mindenki elkönyvelte magában a vereséget, érkezett Sanyi, és nemes egyszerűséggel (már bocsánat, de) bebaszta. Az érdemtelen nulla helyett szereztünk tehát egy valamivel indokoltabb egy pontot.

Most a Videoton ellen ugyanaz az egy teljesen más érzelmeket váltott ki, hiszen közben Sanyika itthagyott bennünket, és épp a Videotont erősíti. Derekas, sőt, férfimunka lett volna a javából, ha kibírjuk végig a nyomást, és begyűjtjük a döntetlenért járó pontot. Mert ebben a meccsben ugyanúgy benne volt, ahogy egy esetleges Vidi-gól, és utána a mosoda.

A Vidi azonban nem tudott gólt lőni. Egy kezünkön (fejenként, nem mindannyiunkén) össze tudnánk számolni, hogy Szabinak hányszor kellett védenie. Nyomasztó volt a kapunk előtti fölény, de mindvégig sikerült remekül koncentrálnunk, a lövések általában már valamelyik védőnk lábában elakadtak. Erre mondják: hősies védekezés. És erre mondom én: alap, elvárás, munkaköri kötelesség. (Megjegyzés: ha lehet, ne csináljunk hősöket abból, akik ellátják a feladatukat, de követeljük is meg tőlük a teljesítési igazolást, majd minden többletért zárjuk őket örökre a szívünkbe, hiszen végülis futballistákról beszélünk, nem könyvelőkről, vagy ipari alpinistákról.)

Közben telt az idő, a Videoton egyre pontatlanabb lett, az utolsó passzok nem sikerültek méteren belülre sem, a beadások rendre elszálltak a fejek fölött. Lehet, utólag ezeket majd helyzeteknek minősítik, de aki látta, az tudja, nyomasztó, iszonyatosan nyomasztó mezőnyfölénynél mégsem jött sokkal több össze. Nyilván, a meccshez (labdás)játékban semmi közünk sem volt, de láttunk már olasz csapatot BL-döntőbe jutni hasonló körülmények közepette. Ha az egy pontot talán nem is, a 0,75-öt simán megérdemeltünk volna. Sajnos azonban a futballban a “ha”-nál csak a törtjegyű pontszámból van kevesebb, illetve nincs.

---

A taktika bejött, az utolsó labdaérintésen múlott a pont

Szinte feladtuk a megszokott szélsőjátékunkat, helyette inkább Supka húzott egy váratlant, és a szokott két csatár helyett, három támadóval, valamint három belső középpályással állt fel. Délczeg, Ceolin és Ivancsics szinte kötetlenül mozoghatott elől, annyi feltétellel, hogy egyikük mindig visszazár, ha a Videotonhoz kerül a labda, a másik kettő pedig letámad, és próbálja azonnal visszaszerezni, lassítani a labdakihozatalt. Mögöttük Hore és Vécsei dolgozott a két szélsőhátvédet kisegítve, valamint középre tolódva a ma nagyot alakító Marshallal próbálták megtörni a támadások lendületét. Érzékeltetve, hogy ez mennyire sikerült, a Videoton nagyjából húsz perc után reagált, és egyszerűen magas labdákat kezdett el tolni Sanyika irányába, gondosan a középpályánk fölött, ívelgetve. Egyszerűen hagyták a francba a darálót, inkább megkerülték.

Mivel azonban nem egy dögunalmas 0-0 után írjuk ezt a posztot, sejthető, hogy ennél az ívelgetősdinél volt azért jobb ötletük is. A széleket ugyan feladtuk valamennyire, de folyamatos visszatámadásaink miatt a Videoton se tudott ugyanott feljönni, így valamit tényleg gyorsan ki kellett találniuk. Az ötlet pedig nem volt más, mint Sándor György állandó kilépése a baloldalunkra, ahol vagy Vécsei mögé került azonnal, és játszhatott egy-az-egyben Vidovic ellen, vagy elszakadva, neki lehetett passzolni Vidovic mögé, esetleg a kialakuló létszámfölényes helyzetben a szélen belépő másik emberrel passzolrák ki az oldalunkat. A második félidőre a helyzet még rosszabb lett, szinte az összes kapunk elé érkező labda innen indult. Sajnos ez nem Vidovic napja volt, de mégsem tudunk rá egy rossz szót sem mondani, mert hatalmasat robotolt, arról pedig már nem ő tehet, hogy sokszor egyedül, vagy legalábbis emberhátrányos szituációban ragadt a szélén.

A legszebb az egészben persze az, hogy még ezek így együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy a Videoton itt gól szerezzen. Nyomtak, egyre pontatlanabbak lettek, miközben a lelátókon egyre több szurkoló feje vörösödött el. Ritkán látnak ennyire felbillentnek tűnő pályát. Tévedtek. A második félidő első néhány percét leszámítva, én végig nyugodt maradtam a meccsen! Supka taktikája bejött, a játékosai képesek voltak megvalósítani a labda nélküli nemtámadó futballt.

Külsőre akár úgy is tűnhet, a null-nullért jöttünk, de aki egy kicsit jobban ismeri a Honvéd játékát (vagy legalább az elmúlt fordulókban látott tőlünk néhány meccset, és esetleg egy kissé még elfogult is) az tudhassa, a gólszerzésünk idei alapgondolata, hogy vannak elől emberek, és vannak mögöttük is emberek, a kettő között a kapcsolat minimális és esetleges, oldják meg saját észből, zsenialitásból, egyénileg, mert hátulról csak azt a támogatást fogják megkapni, hogy nem, vagy nagyon kevés gólt kapunk. Tudom, ennél azért valamivel összetettebb valami a játékunk (külső szemlélő számára: elfogadhatatlan, rossz, hovatovább: nincs is!), most csak összefoglaltam a lényeget.

A Videoton ellen ugyanis ez műveltük 93 percen át. Volt három függetlenített ember a hétfős védelem előtt, akiket a három labdaszerzéssel megbízott középpályás próbált valahogy játékba hozni, vagy épp saját maguk léptek vissza labdát szerezni. Ha véletlen nálunk volt (átvétel, indítás, lecsorgó, etc.), akkor a túltérfélen igazából alig volt lehetőségünk passzolni, mert a Vidi eleinte négy, majd három védővel, és eleinte kettő, majd egy szűrővel figyelte hármójukat. Reménytelen. Egyetlen helyzetszerűségünk volt, még a mérkőzés elején úgy két percen át egykapuzhattunk, de ugyanúgy minden lövésünk esetleges és levágódó volt, mint ahogy a meccs nagy részében a mi kapunk előttiek is. Elkönyvelhető 0-0 volt ez, egy szerencsétlen végjátékkal.

Kicsit még fáj az egész, és nem feltétlen Sanyika gólja miatt. adegy. A 89. percre két cserelehetőségünk maradt, Supka mégis egyszerre küldte pályára Tchamit és Hidit. Miért? Ilyen helyzetben embert ne érdekeljen a média, se senki, ilyenkor a meccset kell megtartani, pofátlanul különböző időpontokban kell cserélni. Igen, időre a kettős csere nagyjából ugyanannyi, mint két szimpla, de az időhúzás tekintetében akkora a különbség köztük, mint egy tinivígjáték és egy norvég művészfilm között. adkettő. Az rendben, hogy feladtuk a támadásokat, és mindent az egyéniségeinkre bíztunk, de akkor valóban bízni is kellett volna bennük. Sanyika gólja előtt kaptuk le Délczeget, valamivel korábban Ceolint (Bozsó ment a helyére), miközben a Videoton védő és szűrő helyére hozott be támadókat, vagyis felborult az addig kényesen uralt egyensúly, Brachi szabadon adhatott be, jöhetett a fejes, és a gól. Egy momentum a több tucatból, de ezen ment el a meccs. Egy olyan meccs, ahol tudtuk, csak úgy jöhet össze az egy (három?) pont, ha maximálisan koncentrálunk, egyszer sem inogunk meg az ellenfél kalkulálható hibával korrigálható mértéknél jobban.

Kár érte.

Nem elég a hosszú munkahét, nem elég az ebből következő szombati munkanap, nem elég az utóbbi hetek nihil játéka – mindezt ma este még megfejeltük az idény leggázabb teljesítményével. A kulcsembereit nélkülöző, ám egy Lencsével ezen az estén nálunk lényegesen erősebb kűrt futó Kecskemét az eredményt tekintve könnyedén győzött Kispesten – a gond az, hogy igazából a játék képét tekintve is… Osztályzataink egy borús hangulatban üldögélő posztszerzőtől érkeznek, akinek a holnapi koránkelés mellett a mai performansz miatt is tele a sípja.

SÁNTA: Az első és a második félidőben is egy-egy távoli szánalmaskodással veszélyeztetett a Kecsó, ezeket biztosan fogta. Másik 4 kapura lövés volt még a liláktól a meccsen, ebből négyet be is vertek, ezekről nem sokat tehetett a kapusunk. Néhány kisebb kórus megtalálta őt a meccsen, pedig most nem az ő lelkén szárad a vereségünk, így meglepő módon egy 0-t osztok ki neki. Tényleg egyszerűen nem kellett védenie…

LOVRICS: A védelem egészéhez hasonlóan olyan semmilyen volt. Az első 45 percben úgy-ahogy hozta, amit kellett, aztán mintha pályán se lett volna, poszttársaival egyetemben… 4.5.
DEBRECENI: Szokásos teljesítmény, valamivel visszafogottabb kivitelben… a szélvész Kecsó-kontrák ellen hagyományosan tehetetlen… 4.5.
BOTIS: Néhány fontos mentés, néhány áldozati szerepkör a szétfutott és -passzolt védelem közepén. Nem ez volt élete meccse, de a vereség sem az ő lelkén szárad egyedül… 5.
VIDOVICS: A védősor talán egyetlen elfogadható produktumát ő hozta le, és rajta láttam egyedül a második félidőben, hogy menne előre foggal-körömmel, “mert azt úgy kell”. Szellemiségéből adhatna a többieknek is – kár, hogy húzóembernek kevésnek bizonyult. 5.5.

TCHAMI: Tényleg egy dologra jó: ha elhúz, és mikor utolérik, akkor felrúgják, mint kakas a lósz*rt, utána pedig jöhet a tizi, esetleg piros az ellenfélnek. Viszont passzt, beadást és egyéb úri huncutságokat ne várjunk tőle. 4. Cseréje, Czár nálam kezdő lett volna, és hálátlan helyzetben (0:3-ra égünk, szétesett a csapat) beszállva is próbált színt és lendületet vinni a baloldalunkba. Sajnáltam, hogy nem akadt messzirőli lövőhelyzete, abban erős. Több szerepet neki! 5.
HIDI: Ez volt az a meccs és az az ellenfél, ahol Patrik bizonyíthatott volna az őt sokszor megtaláló hazai publikumnak, ehelyett, főleg a második félidőben csak azt igazolta: egy olyan csapatban, ahol nincsenek húzónevek és neki is fel kellene vállalnia valamit, mutatni valamit, ott annyit ér, mint a verebesi mágia Hegyeshalomtól nyugatra. Én nagyon szurkolok neki, de ez katasztrofálisan kevés… 3.
IVANCSICS: Mióta betették középre, itthon a Diós, és idegenben a simaGyőr ellen nyújtott elfogadhatót. Egyik se most volt… Már a Fradi ellen is vékony volt ez a középső-középpályás mutatvány, de akkor azt hittem, annál csak jobb jöhet. Tévedtem. 3.5.
DÉLCZEG: Önbizalom nincs, de most már nem csak helyzetbe kerüléskor: egyszerűen már az előtt sem, így helyzete sincs. A második félidőben már passzokat is rontott, ez korábban nem volt rá jellemző… ősszel a kezdőből való kimaradás, most a versenytárs hiánya béklyózza meg a lábait? Nem tudom… 4.

CEOLIN: Ha Inzaghi lesen született, akkor Ceo onnan is fog nyugdíjba menni. Ma is ékként kezdett, erre már nem írok semmit, megtettem a behariban. Amit ma nyújtott, a 0-hoz konvergál, de legalább néha lefutotta a lila védelmet. Erre lecseréljük…4. Cseréje Bozovics volt. Katasztrófa. Annak idején, mikor Hemingway idejött Kispestre, első éveiben mondogattam a focis/Honvédos barátoknak: legalább azt elértük, hogy ilyen Tangara és Bozovics félék nem veszik fel többet a mezünket. Eltelt 6 és fél év, és elöl ismét ez a darabos szerencsétlen esik és kel. No comment. 0.
HADZICS: A kapufája szép volt, kár, hogy ilyen lassú, hisz ha előbb tud lőni, a helyzet is jobb lett volna a gólhoz. Aztán volt egy csodás mozdulata, ha bemegy, az év gólja. Ehelyett megsérült, zsinórban harmadszor. 2 hete, a Zete elleniről szóló osztkönyvünket egy idézettel kezdtem a korzóról, akkor még vicces betétnek szánva azt. Most már attól félek, a sérülésein élcelődőknek igazuk lehet. 5. Cseréje, Faggyas azt hozta amit vártam: a Diósból, Debrecenből nyom nélkül kihulló bohócliger színtelen és szagtalan játékát. A végén vert egy gólt, de ott meg örömködés helyett inkább a labdával kellett volna sprintelnie a kezdőkör felé, legalább a látszatra adva. Lehet, hogy én vagyok megkeseredve, de úgy érzem, benne se bukkantunk új csiszolatlan gyémántra. 4.

 

* * *

Azt már csak halkan említem meg, hogy ma ebédszünetkor a kollégákkal egy közeli kifőzdében épp a menüt vizslattam, s sokáig töprengtem, hogy lencsefőzeléket, vagy a rejtélyes nevű portugál rizseshúst válasszam. Aki mer, az nyer felkiáltással végül az utóbbi mellett döntöttem. Most már utólag bánom: nem elég, hogy a remek fantázianévvel megáldott “portugál” erősen véleményes volt, de az is könnyen lehet, hogy ha már akkor ellövöm a lencsét, akkor esti kecskeméti menü már nem lett volna ennyire kellemetlen. Így azonban az lett. Konklúzió: elmegyek én is a brébe a válogatós természetemmel.

Hát megint így jártunk, osztkönyv kikerült, beszámoló késett, késegetett és visszatekintővé manifesztálódott. Viszont legalább a most következő rövid poszt keretében visszanézünk azért, csak így, a vállunk fölött a vasárnapra, 1-2 momentumot kiragadva a meccs felvezetéséből, a találkozó hangulatából, történéseiből, végül utózöngéiből. Gyorsan és röviden, hisz a napokban már Kecsó meccs, és az ottani beharangozási feelin’ telíti majd el kispesti agykamráinkat. Jöjjenek hát a gondolatébresztő kis bekezdések, aztán ha maradt még bennetek kommentolnivaló a recens posztjainkban már megírt észrevételeiteken túl, hát ne habozzatok, mint ahogy Supka mester sem teszi, ha szűrőt kell behozni a 80. perc táján…!

Felvezetés: szolgálunk és védünk.

A meccsre való készülődés valahogy bezsongta az egész négynapos ünnepet, a háttérből zizegve a fülbe, ám élesbe mégis igazán vasárnap reggel fordult. Hanta persze vegzál, hogy kéne még beharang, de ihlet az most kevés, főleg a szombat esti sörtámadás nyomdokain, erre kell vasárnap délelőtt gyógysör, persze, hát kapóra jön hogy nyílt egy új cseh kirendeltség a Ferdinánd sörház mellett is, a Szív utcában, csapolt Primátor, remek. Szolgáljon mentségemre hát a gasztronómia oltárán való permanens áldozás… no lényeg a lényeg, délután laptop a táskába, kabát a vállra, és indulás. Az Ecserin szállok fel a metróra, az aluljáróba lefele menet már hallom is a rendőrségi adó-vevőket, no, ezek már itt vannak? És igen, 20 rohamrendész áll a peron mellett, elhaladok mellettük, hm, kezdődő meccshangulat. villan át az agyamon, elmosolyodok, mire a vezetőjük odamordul. “Mit mosolyogsz, g**i?“. Hm. Ez igen. Irány a Népliget.

 

Meccshangulat, jelesre vizsgázó vendégszektor

A bejutás hosszadalmas, de nem a tortúra miatt (az most nincs), hanem kollegát várunk Hantával. Babar már ott van, gyorsan át is futunk az esélyeken, de két ekkora rohadt pesszimista, mint mi ketten, hát nincs még egy, így témát váltunk, mielőtt élve eltemetjük magunkat egy-egy vörös-fekete sálban az Üllői 129 előtt. Végre befut a hantai meccstárs is, irány a lelátó. Közben a mieink már megérkeztek, bloggertársamtól negyedszer hallgatom végig, hogy kéne egy csapóajtó a felüljáróra, ahonnan egyszerűen besétálhatnának a vendégszurkolók, érdekes sportépítészeti utópia. Gyorsan tolunk egy sört, ez a koradélutáni benesov-i vörös és világos 10-es korsók után kb. szentségtörés lesz, mégis bevállalom, így bűnhődésem méltó. Katasztrófa. Erről azonban nem csak én siránkozok, tehát nem pusztán a sörsznobizmus beszél a posztszerzőből, megnyugodhatunk. Táborunk hangol, jó hallani, alattam egy csorda megposszant 12-14 év körüli zöld harcos mantrázza a “Kispesti családok, hozzátok a kabátot” jellegű örökzöldet, ezt viszont nem jó hallani. Szerencsére a becsületesen izmos “Csak a Kispest” hamar elnyomja. Sajna a Fradi keménymag is bedörren ekkor, hát, hangjuk az van, el kell ismerni. Mégis, az egész meccsen le a kalappal a mi Kanyarunk előtt, ha a csapat is így teljesített volna, most 3 pont itt.

 

Hol az őszi Kispest?

No igen, témánál vagyunk. Mert hogy is teljesítettünk? Igazából gyengén, de nem tudom azt mondani hogy rosszul , mert sokkal több a jelen keretben nincs. A játékosok hajtottak és küzdöttek, erre nem lehet panasz – mással viszont van bajom. Eleve az alap-hozzáállás: már valhogy az első percektől abba az irányba mutatott minden, hogy jó itt az egy pont is. De tegyük a kezünket a szívünkre: stabilabbá váló játék ide, AbdiSomalia oda, azért ez a Fradi nem a ’96-os BL-menetelős, vagy a ’91-’93 közti számunkra verhetetlen mumusalakulat… Lehoztuk a meccset kapuralövés nélkül, hacsak az elakadó Botis ágyúzást, az eloktalankodott Csámi-stukkolást, vagy a két szánalmas átlövési kísérletet (by Gege és Hore) nem vesszük annak… Nem vesszük. Már osztkönyves kommentjeitekben Ti is kitértetek arra: Supkának mi a felelőssége. Vannak akik azt állítják: alkalmazkodva trébb keretünkhöz, eleve tudatosan váltott védekezőbbre tavasszal, eleve ezért nem a fiatalokat, hanem a szűrőinket küldözgette be az Üllőin cserébe vasárnap… Mások pont hiányolták a bátorságot, a támadóbb szerepű arcok (Erdélyi, Vernes, Faggyas) jegelését a padon, a győzelem eleve feladását egy annyira azért nem jó Fradi ellen. Az igazság mindig középúton van, ez nekem nagy kedvenc közhelyem: most is így érzem. A keret tényleg gyengült, mondhat bárki bármit, és végül is Supka a szerzett pontok alapján eddig jól sáfárkodik az összeállítással. Viszont az az indoka, hogy kényszerű cseréink miatt kellett védekezőembereket küldeni a sérültek helyére, nem áll egészen meg a lábán – az inetrjúban is ezért faggattuk arról: nem tartott egy talált Fradi góltól a végén, s akkor kitől vártuk volna az egyenlítést? A Hidi-Marshal-Hore kreatív magtól, előttük a holtfáradt és bozralmas inaktív napot kifogó Gegével és a csatárként tévedés Tchamival? Necces az ügy. Hol van az őszi csapat – sírtam kicsit az osztályzatainkat taglaló posztban, és most nem is a távozó arcokat akarom újból felsorolni, tényleg túl kell lépni, de a játék, a tervszerűség, a legalább meccsenként 3-4 szép és felépített támadás, az nagyon hiányzik. Oké, ez a keret van, ezt kell szeretni, de ez így nem fog menni sokáig változatlanul, előbb-utóbb kell valami építkezés is a meccseken, nem fogunk zsinórban győzni kapuralövések nélkül.

 

Ex-ikon?

Döme… a meccszáró jelenetekre mindenki emlékszik, egykori világválogatottunk és líblingünk rendesen kapta az ívet a takácsritás nyilatkozat alatt. Akkor még csak a bíróra posszant derék Lajosunk, viszont a későbbi híradások arról is beszámoltak, hogy bízony egy túl sok jóra nem vezető összehasonlításra is ragadtatta magát Döme, miszerint nem zavarja, ha drukkereink megtalálják, hisz azok úgyse értik, mennyire nem emlegethető egy nap alatt egy Honvéd és egy Ferencváros. Persze lehet, hogy a jó Döme ezt úgy vélte: egy Honvéd az ő szívében sose érhet fel a Fradiig, de valljuk be: az utóbbi hetek détáris sajtómegnyilvánulásait tekintve valószínűleg a másik pólus felé lenghet ki a mutató. A szidalmazó kórusoknál szerzőtársam rosszallóan csóválta fejét – hogy ezt azért nem kéne, s a trágársági részt tekintve ebben egyetértettem vele az eszemmel,  a szívem mélyén viszont szurkolóinkat értettem meg, nagyon is. Ezek után Détári még akár (ha nem lennének az előzmények) erkölcsi győztesként is kijöhetett volna a szituból, s úgy festett így is lesz: nem intett ki, nem szólt vissza. Aztán mégis elpattant nála valami és jött az ominózus nyilatkozat. Ismerve persze a médiát, lehet ebben kis ferdítés is, de ismét az előzményekre utalok vissza: én attól tartok itt nem ez a helyzet. Tovább nem is ragozom azonban a dolgot, csak egy mondat még a végére: nem véletlen, hogy tavaly tavasszal elkészült fejlécünkben kiket láthattok. Détárin egy pár másodpercig gondolkoztam (hiába, 1993 őszéig a világon ő volt a kedvenc játékosom: a világon, nem itthon: a világon), majd a dicső ’80-asainkból Kovács Kálmit vágattam be designer tesómmal az inkriminált háttérképbe. Akkor is tudtam, hogy jól döntöttünk, és most még inkább így érzem. (Ez saját álláspont, még a blogszerkesztőségben is megoszlanak a vélemények, hozzáteszem!).

 

Péntek

Péntek, Kecsó, munkahét utolsó előtti napja, kötelező győzelem kéne legyen, a kecsói bloggerek már tolják is az önleíró jóslatokat, Bori, Tököli eltiltva, a már most névlegenda Gyagya sérült… nagyon nehéz lesz ez azonban, ebben aztán egyetértettünk Supka maestróval! Nehéz bizony, pont a kötelezőség miatt. Nehéz, és mégis meg kell legyen: a szupernehéz, igazi értékmérő meccseink ugyanis most indulnak majd be és a Fehérvár-túrára jó lenne ha játékban még nem is, de önbizalommal továbbra is felvértezve menni. HAJRÁ!

Fontos pontot szereztünk az Üllői úti rangadón, így idén a zöldek egyszer sem mérhettek ránk vereséget, a két csapat közti táv maradt 13 pont. No ennyi a pozitívuma a mai meccsnek. Ugyanis a derbin mutatott küszködés láttán ugyanis inkább azon keseregtem a találkozó vége felé: hova lett az ősszel legalább nyomokban bennünk levő játék, a nézhetőség. Mert hogy ezekből most nem sok akadt.

Osztályzataink ebbéli elkeseredésünk is tükrözik.

 

 

SÁNTA: Az első negyvenöt percben jól élt együtt a játékkal, megfelelő ütemű kimozdulások és egy nagy védés került fel neve mellé a jegyzőkönyvekbe. A második szakaszban nagy bravúrokra nem volt szükség, de amikor kellett, akkor ott volt, és ma szerencsére kriminális kifutásait is hanyagolta. 6.

LOVRICS: Ivan védekező feladatát kisebb-nagyobb megingásokkal, de jól megoldotta az első negyvenöt percben, bár a Délczeggel alkotott toronyjobbszárnyunk belső kommunikációja és konnektivitása nem volt épp problémamentes. A második félidőt is keményen végigküzdötte, a végén fáradva csupán, de akkor meg jött a hármas sípszó. 5.5.
DEBRECENI: Jó kezdés, majd 1-2 lemaradás az első 45 percben, Somalia felé intézett elkésett becsúszása pl. majdnem infarktusig vitt. A második etapban hozta szokott, bizonytalanságokkal és biztos mentésekkel vegyesen fűszerezett műsorát. 5.5.
BOTIS: A korán beszedett sárga jelezte, hogy meg lesz dolgoztatva ma este a doki, és ez be is jött. A második negyvenöt percben aztán még nagyobbat harcolt, űzte-hajtotta a védelmünket – és még egy kapura lövésre is futotta erejéből. 6.
VIDOVICS: A meccs első felében flittermentes védőjátékot  hozva rombolt hátul. A második játékfélre aztán fejben megfáradt: a 67.percben nagy hibája akár gólt is eredményezhetett volna. Ezt követően több bizonytalanság is becsúszott a tuti favágások mellé. 5.5.

TCHAMI: Eszetlen megoldások elöl, hősies és hasznos védekezés hátul – ez az első negyvenöt percének zanzája. A második félidőben Hadzics lekapását követően előbb a jobboldalra váltott ki, majd társék, végül egyetlen előretolt csatár lett – játéka minden egyes posztváltással siralmasabbá vált. Lássuk be: ha ő az univerzális emberünk, az már régen rossz. 5.
HIDI: Szédelgett, mint Bárdos András ősszel a Harmadik félidő c. műsorban: mintha maga sem tudta volna, mit is keres az Üllői úti rangadón. A második félidőre sem javult a helyzet. Légüres térben kóválygott, a labdával alig találkozva, ha mégis, hát buta és gyámoltalan asszisztokat kiizzadva magából – ez ma nagyon gyengus volt. 4.
IVANCSICS: Mint a Fradi pálya csapolt söre: ízetlen és savanykás volt. Alibijátékát mindössze 1 zseniálzsuga színesítette a 65.perc táján, köténnyel alázva egy zöld-fehér védőt. Nem tudom mi kell, hogy történjen vele, de ha így megy tovább, ez szervező poszton kevés. NAGYON KEVÉS. A legszomorúbb pedig az: nincs is vetélytársa a keretben jelenleg. 4.
DÉLCZEG: Kezdésként meglepő módon a jobbszélre lett száműzve, és azt már ősszel is láthattuk, hogy nem ez az ő csúcsposztja… A második félidőre, ékbe visszatérve feljavult, de kéne mellé egy dr. Csernus hogy végre elhiggye magáról: ha megkapja a labdát az egy az egyben is viheti a kapusra, nem kell mindig belassítani! Gergő, te lennél az egyes számú csatárunk, vagy mi, nincs Sanyi, nincs Danipaci, neked kell gólt lőni, nem kiszolgálni mást, mert nincs más! Szuri bá is megmondta, vidd be a válladon a liberót a kapuig… Iszonyat hiányzik az önbizalom. 5. Cseréje, Horváth Adrián egy kapura lövéssel írta be magát a Bohócliga citromdíjas tüzéreinek névsorába, másra nem maradt ideje…(-).

CEOLIN: Emberek, megvan az új Abass. Ennyi. Ma a szenegáli súlyosabb napjaihoz hasonlóan a cselei sem jöttek be, ráadásul állandóan lesen állt a 2. félidőben, ami viszont saját innováció. 4. Cseréje, Marshal talán ha kétszer ért labdába, és azok…hát olyanok voltak, ahogy Muflon barátunktól megszoktuk. 4.
HADZICS: Felmerül a kérdés: benne maradt még a múltkori sérülés? Nem sokat találkozott a labdával, bár próbált jó szokásához híven zavarogni elől, ma a hatásfok ebben alacsony volt. A második félidőre picit megpróbált bekeményíteni, de ma nem ment neki… ráadásul a végén megint csúful sántikált, nem lesz ez így jó. 4. Cseréje, Hajdú Norbi iszonyatosan akart bizonyítani, néhol túl is pörögte magát, de valahogy szimpatikus volt a hozzáállása legalább. 5.

 

* * *

A Vasas elleni, helyzet nélkül lehozott 3 pontos nyitányunk után azzal biztattam magam: ilyen trén még egyszer nem játszhatunk. A Zete ellen ennek megfelelően már voltak jelei a kombinatorika halovány manifesztálódásának. Ezek után a mai meccs kicsit megijesztett. Tragédia persze nem történt, végül is 9 forduló óta veretlenek vagyunk, 4. helyen száguldunk az éllovas trió után. Ami zavar, az az, hogy tavaszi teljesítményünkben a hosszú távú reményekre feljogosító momentumoknak nyoma sincs. Persze bízzunk abban hogy a kezdeti döcögést előbb vagy utóbb csak felváltja egy olajozott motormenet, de ennek legalább néhány minimálindikátorát jó lenne látni…! És a minimálindikátor az nem a középpályán joga bonito-zó Marshal-Hore-Hidi fantáziatrió, előttük csúcsékként az osti Csámi Krisztiánnal… A támadás lehetőségének totális feladása egy korlátos játékerejű Fradi ellen. Fehérvárott mi lesz? Diósgyőrben?

A Kecsó ellen jön a folytatás otthon, a mai és a Vasas elleni tompulat ott nem lesz elég, de még a Zete elleni mutatványt is fölül kéne lőni. Srácok, ugye menni fog…?

 

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Gyors mea culpával kezdenénk: megszokott cikk-kettősünkből egészen mostanáig csak az osztályozókönyvet olvashattátok a Zete meccs kapcsán, történt ugyanis, hogy a vasárnap fogta magát és elment, és míg kicsiny szerkesztőségünk tagjai egymásra vártak, a hétvége nyomott egy over-t. Nem is beszámolónak szánjuk hát mostani kis posztunkat, inkább gondolatok laza szövedékének a tegnapról, a máról és a holnapról – holnapon egyre inkább a jövő vasárnapot értve. Beszámoló helyett most tehát visszatekintő – a műfaj új, a lényeg a régi.

Visszatekintés: a meccs.

Érdekes meccs volt a szombati, az biztos. Érdekes, mert nem is csupán kettős, hanem sokkal több érzést csal elő belőlünk. Noha most sem játszottunk jól, ugyanúgy, mint egy hete, most is 3 pont lett a jutalmunk. Szenvedős meccs volt, mert  bosszantóan hiányzik az őszi kvázi tudatos játékunk. Kellemes meccs volt, mert hangulatban elhozta azt, amit a Vasas elleni nyitány még csak nyomokban: a napsütéses, igazi tavaszi délutánt, amikor jól esik kortyolni a csapoltat a korzókorlátnál.  Valahogy, most visszanézve, igazából a kellemes emlékek maradtak meg: Gege remekbe szabott dugója, Ceolin jó kiugrásai ( a befejezéseket most borítsa jótékony homály), Tchami meglepő álompassza a brazil felé. Mennyit tesz néhány helyzet! Míg a Vasas ellen úgy jöttem haza, hogy király a 3 pont, na de ez nagyon sovány, most a Zete meccsről az előbb leírt momentumok ugranak be és máris más a szájíz. És akkor arról ne is beszéljünk külön, hogy milyen jó volt látni egy Pisont Pistát, egy Kovács Kálmit, Apunak meg Faragó Lajost, szóval jó ez, hogy itt vannak a régi legendák, legyen ez így továbbra is…!

Söríz, RW, Hanta, szkepticizmus.

Hanta kollega tréfásan megfeddett a minap egy kommentben, hogy állandó szkepticizmusommal rombolom itt a hangulatot, de hát ez van, kell egy ilyen arc is a blogszerkesztőségbe, aki visszafogja a túlzott optimizmusba néha belehajló társakat.  VH ugyanis laza 3:0-t várt, én meg fáztam a meccstől rendesen, ahogy beharangozónkban is ecseteltem. A vidám márciusi napfényben fürdőzve, kezünkben az obligát műanyagkorsókkal, az első félidő közepéig nagyjából ebben a szellemben, világnézeti különbségeinket ütköztetve próbáltuk visszaállítani a gyógysör intézményét segítségül hívva a pénteken túllőtt véralkoholszintünket. Mindezt azért érdemes felemlegetni, ugyanis bár szkeptikusan indítottam a meccsen, s a végén, ahogy írtam fentebb, mégis a kellemes feelin’ maradt meg, azért a józan ész tudja ott legbelül bennem, hogy csalóka a kép. Két, pszichikailag nem a topon lévő csapat volt a nyitó ellenfélduó, a Vasasnál a szokásos tulaj-káosz, a Zeténél a lét-a-tét fikcsi volt műsoron a felkészülés alatt. Tudjuk, nálunk sem fenékig tejfel az élet, azonban mégiscsak negyedikek vagyunk, a budapesti éllovas, a legerősebb(nek tűnő) középcsapat – vagy legalábbis az voltunk. A csapolt sör keserű íze is pont ezt hozta elő bennem: az egy nappal azelőtti, péntek esti szűretlen cseh csodákhoz képest a műanyagpohárban lakozó próbálkozás kicsit a mi őszünkre következő tavasz analógiáját sugallta…

 

Most akkor milyenek leszünk?

A keret gyengült, mondjon bárki bármit, és aki a játékunkon nem látja a kapkodó fogáskeresést, az ősszel nyomokban legalább látszó játékkezdemény eltünedezését, az vak. Viszont rögtön jöhet a riposzt: hova sírsz, barátom, amikor 2 meccs, 6 pont a tavaszi rajt? Az igazság nyilván középúton van, amiben pedig bízhatunk, az a tehetetlenségi nyomaték! A fizika törvényszerűségeihez menekülve támpontért, ugye, a lendület az egy darabig bármit elvisz – lendület az meg náluk volt, kétszeresen is. Egyrészt a remek őszi kezdés, majd a kis hullámvölgy után másodszor a Torghelle márkanevű farmotor által beröffentett novemberi flúgos futam. És ha erre a pozitív töltetre elkezd rárétegződni egy Fáy utcai győzelem, aztán egy Zete elleni siker, legyenek ezek bármennyire kötelező viktóriák, akkor is azt eredményez(het)ik, hogy az említett lendület nüanszokkal is, de hosszabbodik. Attól azért félek: dobogóig, negyedik hely megtartásig karcosan lehet ez elég, ahhoz már javuló játék is kéne, ahhoz viszont a jelenlegi keretet nem feltétlenül érzem abszolút megfelelőnek – és akkor itt jön mindjárt Hanta a rá jellemző mothy python-i logikával, és közli: “ez a csapat bűn rossz – simán negyedikek leszünk, ne viccelj“.

 

És akkor a végére…

…egy újabb pozitív hangulatfröccs, mert abból sosem elég. Hármas sípszó, tapsvihar a korzón, a játékosok előbb a Kanyar elé járulnak, majd az öltözőbe menet elvonulnak a korzó/tribün kettős előtt is. Faterom ekkor az általa egész meccsen dicsért Sorin felé rikkant: “Doktor Botis”!

(Hogy miért doktor? Annak idején a ’90-esek elején-közepén Lőrincz Emilt, mostani pályaedzőnket Lőrincz tanár urazta Fater, elismerve a higgadt játékáról ismert rutinos védőt. Később a nálunk megforduló Lőrinc Antal is megkapta tőle a tanár úr jelzőt – kb rutinosnak tűnt, kb higgadtnak tűnt Lőrinc abban a keretben. És valljuk meg, a Lőrinc név is sokat vetett a latba, he-he. Utána évekig szünet, aztán Szmicsó lett volna a következő tanár úr, de mire Fater felruházta volna őt e névvel, a szerb hátvéd dehonesztálta magát sajnos. S jött Botis, de a tanár úr már olyan elcsépelt lett, gondolta Fater, hogy kinevezte Doktornak- mert Prof azért mégse legyen, elég a doktori cím. Doktor Botis, mint egy rossz ortopédiai márka– csóválta fejét a névadási pillanatkor mellettünk Hanta a korzókorlátnál. Asszem ez ősszel, a Vidi ellen volt…)

Szóval Doktor Botis! Mire az aradi szamuráj mosolyogva felnéz, és csókot dob a lelátóra. Szürreális jelenet, de kedves jelenet: valahogy jó kedvet csinál hazafele.

 

 

Holnap…

…azaz jövő vasárnap, ahogy írtuk. A Fradi győzött Pécsett, így az eleve nehéznek ígérkező meccs még nehezebb lesz, lévén egy feldobott, önbizalomban dúskáló zöld sereg vár majd ránk. Most azonban én se félek! (Annyira.) Ez a Fradi nem jó csapat. Döme csinált egy rakkolós, a mi 2002 tavaszi (pont Dömés, míly véletlen) Honvédunkra emlékeztető szürke hadtestet, aki ugyan bárkire veszélyes lehet, de csak mértékkel. Mi most negyedikek vagyunk, messze a pesti rangsor élén, mikor verjünk hát oda-vissza Fradit ha nem most? Ráadásul az Üllői úti sasfészek se a régi, félelmetes hangulatú stadion. Itt már nem kell betojni. És ha a Zete meccsről megmaradó kellemetes emlékfoszlányok és az integető Botis doki képe rémlik fel, csak annyit mondok: most jöjjön egy kis optimizmus, bánom is én.

Fotók: Babar (1909foto.hu).

…és eljött végre a nap, amiért annyit siránkoztunk. És meg kell hagyni, a Természet most visszaadott valamit abból, amit 3 hónapig kőkeményen megvont tőlünk, hisz pénteken verőfényes napsütés, március elejéhez képest abszolút vállalható hőmérséklet, budapesti kisrangadó, amiért még utazni sem kell fél napokat át az országon, és hát a Vasas az ellenfél, ahol szokásos bohócliger káosz volt az úr az uborkaszezonban, lecserélt kerettel/edzővel, új befektetővel aki jön, na de mégsem, na de mégis – minden adott volt tehát egy remek tavaszi focirajthoz, mind feelingben, mind eredményben.

Szubjektív visszatekintőnkben most kevesebb lesz a szakmázás (sajna a meccsteljesítményünk nézve nagyon nem is lehet szakmázni), és annál több a zsigeri benyomás, érzés és hangulat – ez most egy ilyen hétvége volt, és mi ezzel a poszttal ünnepeljük a tavaszt.

Péntek, tavaszi szezon, nyitónap. A meló ilyenkor nehezen megy, nehezebben mint egy átlagos forduló előtt. Kiéheztünk, na. És hiába vesztette el csapatunk a gerincének a játszósabb futballért felelős felét, az igazi arcainak egy részét, akkor is ott a kellemes várakozási kín a fejekben, amint telik az idő, és már csak 8, már csak 6, már csak 4 óra van a rajtig. A szokott brancsom nincs az irodában, így egy fiatalabb kollegával megyek ki kajálni ebédidőben, aki udvariasan megkérdezi, hogy mikor indul a szezon és ki ellen kezdünk, mert a melóhelyen persze mindenki tudja, hogy Honvédos vagyok, igazából én vagyok “A_KISPESTES” (csak 1 kolleganőm élt abban a tudatban, hogy ugye én a “Kőbányának” szurkolok),  de nem az átlagos arc, hanem a makkantabb verzió. Hát, szegény srác, kár volt kérdeznie, kap  is egy fél órás gyorstalpaló előadást, az ebéd végére már azt is vágja, hogy mi az a Híd Akvizíciós Zrt. és miért megy Abass Vietnamba (nem mondom hogy e tudásra szomjazott reggel óta, de hát ő kereste a bajt a kérdezősködésével…). A szobatársam az más tészta, ő már egész héten látta rajtam hogy jön a rajt, mire visszaérek az ebédből, vigyorogva el is nyomja nekem a youtube-ról a Hemy-féle indulónkat, “remek” alapozás a délutánra, mit ne mondjak.

3 óra, indulás, most nem viccelünk, nincs beragadás a melóba, a megmaradó munkát inkább hazaviszem, de nem késhetünk. Át a városon, a tavasz kezdőhullámai mindenhol ott zsonganak, még az Alagút is valahogy vidámabban tátja a száját a Krisztina tér felé, a Lánchídon áthaladva a Duna kétszeres erővel veri vissza a koramárciusi napfényt, a Deák tér már szinte a kezdőtizenegyünket suttogja. Budapest fölött ott lebeg a tavasz, a bajnoki rajt, a Kispest-érzés. Imádom ezt az időszakot, minden percét ki kell élvezni…

Az újlipótvárosi kocsma már most tele van, pedig Öcsémék még meg sem érkeztek. Kirendelem az első sört, remek dolog a vendégcsap intézménye, a 3 sztenderd csapolt cucc mellett minden héten más a 4. csapra vert hordó, most például egy igazi tavaszköszöntő mézes sör, de nem a belga túlédesített iskola, hanem a komlóba decensen belesimuló mézízzel dolgozó cseh. Csodálatos. Mire végzek, befut Öccs és a Doktor úr is, meg egy negyedik arc, s bár a meccsre majd csak a testvérrel megyünk tovább, azért a hátralevő 1 órában csak a foci a téma. Jöhet a második kör, hisz a többiek hamar behoznak, úgy isszák a sört, olyan lendülettel, mint ahogy egy jó Diego húzott kapura nálunk annak idején. Másodikra jöhet egy jó pincesör, igazi érett illatú műremek, a legjobb ivósör Pesten. Méltó lezárása a kocsmai intermezzónak, búcsú a többiektől, Lehel térre csapatunk ki, villamos, Fáy utca. A viszonylatról leszállva fotós kollegánk már csorog is ki az Éva presszó hatalmas AranyÁszok logója alól, jattolás, aztán gyerünk befelé. A gyülekező Kispest- majd Vasas szurkerek tömegén, illetve a biztonsági őrök szigorú arckifejezéseket próbálgató gyűrűjén át benn is vagyunk, ni, pont azon a kapun, ahol hétfőnként kocsival suhanunk át a heti focinkra igyekezve, most azonban nem kihalt a sporttelep, most tömeg van, most tavaszi focirajt van, vibrál a levegő, még ez a kicsit kisebb kicsit sárgább kicsit savanyúbb focink is ezt tudja adni, imádom a tavaszt.

A pálya füve igazi, télutói sárgászöld, a naplementével az éterben az uralmat átvevő alkony fényeinél az ilyen fűszínnek mindig olyan sejtelmes a hangulata, remek díszlet a meccshez. Az első félidő csupa élvezet – focihangulat van, fociérzés van, fociszag van. Igen, a tavasznak ez a friss illata, amikor keveredik a mezek, az izomlazító krém, a szotyola, a tökmag, a lassan kieresztő talaj illatával – a lelátón ha nem is direktben, de valahogy mégis érzi az ember. És hozzá a tétmeccs varázsa, igen, ezek már nem a hagymaszagú edzőmeccsek, itt élesebben csattannak a stoplik a sípcsontokon, délcegen dalol a vendégtáborunk, és a Vasas-függők is próbálják tartani a Kanyarunkkal a lépést, több-kevesebb sikerrel. Gege közben 2 tizit értékesít, váratlanul nyugodt hát ez első félidő vége.

A második aztán felejtős. Nekünk nem szabad elmenni 2:0-ra, ez már lassan evidencia. A csapat ilyenkor leül, besül, megáll, Supka sem találja az ellenszerét ennek, nem értem. A második 45 percben igazából csak a Vasas van a pályán, még jó, hogy Sánta extázisban véd, még jó, hogy velünk van a kapufa, és jó, hogy Szabó csak a 85. percben szépít. Meleggé tesszük a végét, az utolsó percek görcsösek, megint jön a Kispest-para, ezt bírom, kijövök pihenni, kikapcsolni a meló stresszéből, de ez sokszor rosszabb mint az, itt a tavasz, itt a stressz, remek, no de végre sípszó, lefújják, vége.

…vége. Behúztuk amit be kellett húzni, igazából Honvéd-helyzet nélkül. Kettősek az érzések belül. Riasztó a tudat, hogy a csapat egy épkézláb támadást nem hozott le, riasztó a kapkodó középpálya. De a tény, hogy így is sikerült nyerni, hogy a győzelmet nem kell magyarázni – azt tényleg sose… hogy a kötelező győzelmek a legnehezebbek de mi behúztuk, hogy jó csapatnak van szerencséje stb., és még sorolhatnánk a lózungokat. Most mégis ebbe kell kapaszkodni, vagy a pesszimista verzió mellett törve lándzsát marad a keserű szájízű várakozás, hogy még egyszer nem lesz ekkora szerencsénk. Jómagam alapjáraton az utóbbi lelkiállapot felé szoktam hajlani, most viszont szeretnék a másik felé fordulni. Mikor máskor bízzak abban, hogy a győzelem okozta pozitív töltet segít a csapatnak átlendülni a kezdeti nehézségeken és (bármilyen utópisztikusan hangzik is ez, de) tovább pörgetjük a jó idényünket? Magam se hiszem annyira, de ettől még próbálom – mikor ha nem most, amikor itt a tavasz?

Hazafele keretes szerkezettel zárnánk, vissza a Lehelre, beugrunk hát a sörözőbe, beugornánk, de már minden talpalatnyi hely foglalt, nem csoda, szomjazik az értő pesti nép a jó sörre, úgyhogy Combino, Rákóczi tér, igaz ez kerülő hazafelé, de hát ott a másik törzshelyecske, két pardubicky Porter kirendel, nagy mocskos guiness-es súlyosság, már maga a potrohos korsó is ezt sugallja, a fekete sör benne pedig csak mosolyog decensen. Mosolygunk mi is, ahogy leöblítjük, hisz itt a tavasz, itt a Bohócliga, itt a Kispest. Megjöttek.

Már nagyon vártuk.

Fotók: Lovi – 1909.hu