Címke: beszámoló

Igen, ez a meccs pont olyan lett, kell-e írnom egyáltalán valamit erről többet? Hanta emlékezetes beharangjában már pedzegette, hogy mindig unalmas, mindig tré és mindig iksz, és ez tényleg így van, hát pont az első csakblogos meccsbeszámolónk a legjobb példája ennek, nómen est gólem, de az elmúlt hetek győzelmei, a tavaszi 2:1 emléke persze hogy arra sarkallta vörös-fekete szemüveggel és csőlátással elvert elméinket, hogy bízzunk egy sikerben! És a sors furcsa játéka miatt egy ideig úgy is tűnt, fohászaink meghallgattatnak. No de azért Honvéd-Győr a Honvéd-Győr, hogy koppanjunk – az axiómák ezért axiómák, a novemberi eső ezért hideg (nem csak Axl Rose óta) és egy random Martinez ezért érkezik a 84. percben. Így megy ez.

Hosszú és pihenős-fürdőzős hétvégén voltunk túl, melynek egy csodás lezárását adta volna egy Győr elleni siker, de az amúgy is hangulatdeficites Bozsikot sajnos még inkább megnyomta a több órás esőfüggöny által távol tartott, még kitartó szurkolók hiánya, és mindez bizony nem a feledhetetlen katlan-élmény irányában hatott. Én magam azért nem voltam rossz kedvű, velünk tartott ugyanis a már e blogon is többször emlegetett Doki, aki 1-2 évente kijön megnézni második kedvenc hazai csapatát, meg úgy anblokk jól érezni magát másfél órára barátokkal, borzalmas hazai ipari sörrel és fékezett habzású korzós beszólásokkal dúsított estét kérve, amit rendszerint meg is kap. Most ráadásul bejósolt egy 1:1-et is, hát fene a nagy ráérzőképességét.

Hanta tehát már szombaton prejudikált egy ultimatívan nézhetetlen futballélményt (összetett szavunk utótagjához tegyünk hozzá egy erős idézőjelet), és valóban, az első negyvenöt perc során csak annak örülhettünk, hogy Szabi többször is jól jött ki a kapuból, uralva a légteret, így van, ez a Kemenes Szabi az, akit piedesztálra helyeztünk tavasszal… ráadásul az első 45 percben egy, a másodikban pedig még egy bravúrt is bemutatott hálóőrünk, így a szokásos, ezúttal a 60. perc körül érkező „hihetetlen_nyugalommal_nézek_egy_felettem_átszálló_majdnemgól_labdát” jelenését is megbocsátottuk. Szóval Szabi az eddigi idei legjobbat hozta, de igazából rajta és a megszokott minőséget toló Ignján, és az ezúttal nem csak jól szűrő, de többször remekül indító és egy gólt erő suvasztást is prezentáló Hidin kívül nem nagyon indukált tapsot a csapat a lelátóról. (Még Nagy Gerit sorolom azért a jó teljesítmények közé, ő ezúttal is hozta a szépen, finoman, de egyre fejlődő formáját, illetve a valami hihetetlen formában kerülni látszó csöppnyi Uralkodó, aki pedáns szerelések sokaságával kergette őrületbe a vendégtámadókat).

A meccs első fele így inkább saját szórakoztatásunkkal telt, abban pedig sosincs hiány, ezért szeretek a srácokkal meccsre járni, mert egyik se normális, hol egyikükből, hol másikukból jön a pikírt hülyeség, és még egy iszonyat tré meccset is elviselhetővé tesz mindez, hogy az ember társasági életet él a korlátnál, és visszaidézi a tinédzserkor „annyira jó egy kicsit tét nélkül hülyülni” életérzését.

A második félidőre aztán Rossi menetrendszerű cseréivel (Job, majd Perea Czukk) hirtelen a csapatot is mintha valami áramütés érte volna, Job mester remek felfutások sorozatát kezdte meg a jobb szélen, és ezekből  második egy ihletett  Perea-labdaátlépést követően Daud elé került, aki szépen passzolt a kapuba. „Abszolút feledteti a gyerek Martinezt” -örvendeztünk egymás közt, mire Pinyő rögvest pályára is küldte  az emlegetett argento-olasz oriundit, Doki barátom pedig gondterhelten jegyezte meg 5 perc elteltével, hogy Leo folytonosan üresen áll, ebből baj lesz. Előbb azonban egy újabb remek kombináció az ETO tizenhatosánál, Perea ismét főszereplő, végül mellédurrantunk, ezért nagy kár, pedig a játék már több, mint bíztató…

…de mit érünk ezzel, ha előbb egy szabadrúgást még megúszunk, azonban rögvest utána a helyzet nélküli Győr helyzet nélkül találja meg egy lecsorgó labdával Martinezt és exünk a léc alá heggeszti a remit eredményező gólt. Nálunk már Vernes is pályán, talán ha Rossi kivár és inkább Godoyt küldi be, jobban levédekezzük a zöld-fehéreket, de fociban sincs ha, marad az iksz, noha a végén még Hidi vagy Bálint melléver egy egészséges lövést. Kár.

Solymosi rengeteg szidást kapott a meccsen, és bár hozta a szokásos érthetetlen ítéletekkel tarkított átlagformáját, nem őt kell ekézni (magához képest nem vezetett rosszul, mindkét oldalra tévedett). Itt nekünk kellett volna jobban felmérni az erőnket: ha enyit bírtunk, akkor védekezzünk ezerrel a 80. perc után, ha viszont még van szufla, akkor viszont határozottabban támadjunk, a helyzeteket pedig rúgjuk be. Nem örülök az iksznek, hisz az MTK ellen rendszeresen rollerezünk, utána a DVSC is lutri, és bár persze akár mindkét meccset behúzhatjuk, az is lehet, hogy… hogy nem, akkor meg méginkább hiányzik az itt elhullajtott kettő. Mert bár a bajnok ellen (lehet, hogy gyenge ez a Győr, aktuálformáját tekintve, de azért itthon erős csapatnak számít, bárennyire is bullshit ezzel takarózni) szereztünk egy pontot, ez a meccs nyerve volt a második félidőben. Vagy egy jel volt ez, hogy ne szálljunk el várakozásainkban sem az elmúlt hetek eredményeitől? Meglehet, ebben is van valami – a focisors mindent kiegyenlít, minden csapatot helyére tesz. Nem tudom. Kíváncsi leszek az MTK ellen, nagyon igaz, hogy az a meccs az évvégi helyezésünk szempontjából fontos értékmérő lesz.

A meccs végén a sajtón még meghallgathattam Pinyőt, amint kifejti, hogy volt egy gyenge 15 percük az első félidőben, de ezt leszámítva végig domináltak, sok helyzettel, hát nem tudom, Rossi a végén kérdezte is, mit mondott a kollega, majd válaszomra csak annyit jegyzett meg: más meccset nézett a győri mester. Ezzel nem tudok vitatkozni. Ezek után már csak a csuromvizes kabátos, ázott hazaút volt hátra, egy vidám Dokival, akinek a korlátmenti hangulat ismét tetszett, a még mindig Pintért szidó Faterral, és a csöndben elköszönő kellemes fociidővel, mely helyett idén előszőr jött be a későőszi-koratéli ótvarság, mintegy ráfordítva minket a Bohóc őszének célegyenesére, a gyapjúzoknik, kesztyűk, forraltborok és gőzölgő ajkak világára, mielőtt téli álomra küldjük a csapatot.

Addig viszont még van négy bajnoki. Hogy megalapozzunk a reménybeli extra tavaszt, most nem szabad idejekorán kezdeni ezt a téli álmot.

Fotó: 1909foto.hu

Már a meccsen nyilvánvaló volt, aztán a végkifejlet ezt még inkább aláhúzta: tisztán kirajzolódnak az a pontok, melyek az utóbbi hetek sikereit megalapozzák (erős párhuzamot mutatva a 2013 tavaszi nagy meneteléssel). Nem kell itt extra megfejtéseket keresnünk, elég csupán visszanézni saját sirámainkat év elejéről: nincs góllövő csatár, nincs elöl tapasztalt, labdatartó ember, a középpálya átjáróház, a védelemben a tavalyi kulcsemberek betliznek. Nos, e hibapontokat kezdtük felszámolni, vagy legalábbis mérsékelni az elmúlt hetekben, és fehérvári sikerünk okai is vastagon az ebbéli előrehaladásunkban keresendők. A megszokott értékelő jellegű posztunkban így most is az embereken való egyenkénti végighaladás helyett inkább ezen fejleményekről elmélkedünk, kiemelve random ismét egy-két játékost, akikről bővebben van mondanivalónk.

Javuló védelmi forma: már többször leírtuk, hogy Ignja mester visszatalált az elhagyott útra, az utóbbi hetekben Lovrics is hozza a megbízható arcát. Ők ketten tegnap előtt is oroszlánrészt válalltak a sikerből (bár Sandró beállása után leizzadtak rendesen), és szerencsére most Szabi sem betlizett mögöttük. Alcibiade egy-két kivételtől eltekintve hanyagolta hülye labdavesztéseit, az első gólban pedig kulcsszerepet válallt, King pedig elképesztő arc, olyan mint a korai Dobos, vagy Nagy Geri: hatalmasakat küzd, sokat hibázik, de szinte rögvest javít, viszont erősebb csapatok ellen nem az igazi a védőjátéka, labdavesztései gondokat okoznak. Ezt persze rögvest cáfolhatom is, hisz pont a Fradi ellen radírozta le Waalportot, és a sóstóiban pedig a végén három pontot ért eddigi legjobb kispesti szólója. Mégis azokkal értek egyet, akik őt középpályán, a jobb oldalon, Job cseréjeként látnák szívesebben, de Rossi máshogy látja, és úgy tűnik, neki van igaza.

Már a beszámolóban is pedzegettük, hogy a tavalyi szezonhoz hasonlóan az évkezdeti variálásokat követően Rossi ismét beállt egy alaptaktikára, ami picit más, mint a tavalyi, de abban egyezik, hogy ehhez is kőkeményen ragaszkodik a maestro. A defenzív élét tekintve rendesen megerősített középpálya, azaz a 4-3-3-mas felállásunk középső triója mára csak védekező (vagy megengedőbben: védekezőbb jellegű) arcokból áll, Hidi csak rombol, bár egyre többször és bátrabban kísérletezik indításokkal is; Godoyban van előre-fantázia, de egyelőre ő is inkább marshalmufi-zik,  biztosra menve, a kaposvári és válogatottbeli hosszú és pontos keresztlabdáit kissé hiányolom; Nagy Geri pedig a supkai 2011-es tavaszi debüt támadójobbszélsőjéből lett végleg át (vagy vissza-?) képezve szűrő/ütköző embernek, amit egyre jobban csinál, és benne az a remek dolog, hogy a támadóvénája sem lett kiölve, gondoljunk csak relatíve sok góljára (tavasszal Debrecen, Eger, most Vidi), melyek nemcsak szemfülesek, de szépen kivitelezett lövések, ráadásul Geri nagyon érzi az összjátékot Vécseivel, Holenderrel, Vernessel. Riszpekt! Hidit is kiemelném még egyszer e sorból. Kis társaságunkban rendre az a szereposztás, hogy én védem, a többiek ekézik őt, és a kommentelőink között is megfigyelhető ez az 1:4-hez arány. A sok, részben jogos kritikában viszont nagyon is benne van a reflex, kicsit olyan ez, mint a Metallica sztorija: a kilencvenes évek közepi Load/ReLoad korszak idején tőlük elforduló rajongók csalódásuk okán azóta csinálhat bármit a banda, csak szidják az egykori thrash-bálványt, noha pl. 2008-as utolsó albumuk egy az egyben a ’80-as éveket hozta vissza kiváló minőségben (OFF: igaz pont eredetiségének hiánya és rajongók felé való megfelelési kényszer miatt én azt sokkal kevésbé becsülöm, mint a sokat szidott Load érás opuszokat) – azaz tehetnek ők már bármit, az „áruló és pénzéhes” zenekar maradnak sokaknak. Patriknál is ezt látom, felejthető első két-három idénye úgy beleégett a szurkerekbe, hogy ma már azt se veszik észre, hogy Hidi is hozza azt az egyre biztosabb és sallangmentes szűrést, amit mondjuk Marshal vagy Akassou is megtett. (Benji vagy Milinkovics sose lesz persze a srácból, de pl. Horváth Adriánt simán túlnőheti, a pintérzoltáni karrier is ott figyel benne). Szóval türelem és nyitottság, amit javaslok, és lesznek még szép meglepetések Hiditől felénk.

A másik döntő faktora a recens sikereinknek a standardizálódó taktika mellett a kispadnál keresendő. A kispadnál, ami bizony meghosszabbodott. Az év eleji, „épphogy kiáll a csapat, a padon meg 6 akadémista” felállás, bár fiatalokat kultiváló hozzáállásunk miatt örömteli volt, csak épp nem sikeres, a tapasztalatlan juniorok nem tudtak meghatározó szereplőként beszállni, vereségre állás esetén nem tudtak plusz lendületet adni, Kozma vagy Prosser ideje majd 2-3 év múlva jöhet el. És bizony látványos volt, hogy a tavaly már be-bepróbálgatott Vernes, vagy Holender sem bírta még el hosszabb távon a nemhogy kezdő-, de húzóember címkét amit Rossi kényszerűen rájuk oktrojált: a kecsói, vagy a hazai pápa elleni meccsek szomorú mementói e korai túlvállalásoknak. Nem pusztán a kezdő pozícióról beszélek, vigyázzunk, hisz Filip most is kezdett és milyen hasznos megmozdulásai voltak! De más a helyzet, ha a csaptban van melletted 3-4 olyan ember, aki átsegít a holtponton, ha esik a teljesítmény, mintha 18-19 évesen neked kell átsegíteni a többi még nálad is fiatalabb srácot vagy a nálad idősebb lámereket. A már egy vagy két éve stabilan kezdőként edződő Vécsei és Baráth mellett (de emlékezzünk Debrőre, Torghellére vagy Hidire, hány idény kellett, hogy stabilak legyenek…2-3-4…). Ritka az egy év alatt alapemberré váló ember, régbbről is csak Bárányos, Németh Norbi, vagy Vadócz rémlik, kb korosztályonként egy ember….

Nos itt jött be az örömteli változás. Daud és Job fékezett habzású diósgyőri debütje óta egyre stabilabbak: Daud személyében megvan az új Martinez, gyors, rafkós, amúgy semmi extra, szóval tiszta Leo II; Job pedig valóban egy rutinos, kissé szürke spíler, de tapasztalatából adódóan egy megbízható átlagot hozó, labdát tartani és megjátszani képes arc, kellett előre, mégha a középcsatár kényszerposzt nem is fekszik neki mindig, ő jobbszélen lehetne -és lesz- az igazi. Godoyt már dicsértük többször is, nagyon kellett középre stabilizátornak, és a variálási lehetőségek is nőnek vele a középpályán, Diarrát cserének szorítva vissza, amire jó megoldás is a mali középpályás – kezdőként én annyira nem kultiválom szürke és keveset vállaló attitűdje miatt. Perea lehet az ékköve igazolásainknak, remekül kezdett, persze a folytatás lesz a lényeg, beszürkül-e, a lassúsága dominál -e majd, ami miatt kikezdi a lelátó, vagy remek helyezkedésével és technikájával berobbantja magát a szurkolói szívekbe egy 2010-es évekbeli ében Sasuként? Jobb lenne a második forgatókönyv, de még ne kiabáljuk el, annyi csalódás-sztorit éltünk már meg Kispesten!

Annyi viszont elvitathatatlan: jó volt nézni Székesfehérvárott, ahogy végre nem rutintalan fiatalokkal és a Testardi/Mancini duóval „van tele” a pad, hanem igazi cserejátékosok ülnek rajta, akik bejőve tényleg lendíthetnek is a szekéren. Persze a másik oldalra se essünk át, jó lenne, ha Rossi továbbra is figyelne arra, hogy ahogyan tavaly Holendert és Bobált kezdte beépíteni, most Csábinak, Prossernek, Lőrinczynek (!!), Botkának továbbra is adjon negyed órákat, húsz perceket, hogy tavaszra vagy jövő őszre meglegyenek azok a következő Holenderek, akik akkor már kezdőben is bevethetők! Főleg a védelemben nem mer a srácokhoz nyúlni a mister, de Bobál jegelése is kissé érthetetlen elöl, mégha most csatárposzton túlkínálat is van. Ne feledjük: fegyelmezett taktikája , jó húzásai mellett Rossit azért kedveljük, mert eddig jól építette be az ifjoncokat. És nyilván az a véglet se jó, hogy csak ifikkel állunk ki, mert abból az lesz, amit augusztus elején láttunk, azért az se jó, hogy most meg az új légiósok miatt elfelejtjük a „kicsiket”. Középút, aurea mediocritas, amit kérünk, és most kissé optimista vagyok, mert Rossinál hosszabb távon eddig valahogy mindig kiegyenesedtek a dolgok. Hátha most is így lesz!

Fotó: focimagazin.hu.

Valószínűleg az idei év utolsó „jóidős” túrája bélyeg ég majd rá a tegnapi fehérvári kalandra, hisz a vánasszonyok nyara jó 30 nappal megkésett „támadása” eredményeképp szépre sikerülő októbervég adta az időjárási kereteit a bajnoki cím fő esélyesének tekinthető koronázóvárosi alakulatnál tett látogatásunknak (mert valljuk meg, a szezonvégi, szombat este 8-as pápai vizit jó eséllyel a szétfagyott kezeinkről és lábainkról marad majd emlékezetes). Ha jó idő, akkor pedig általában a csapat is megadja a módját az utóbbi években (debreceni túráink, kaposvári őszi szonettünk vagy épp a szintén kaposparti idei tavaszi jelenésünk mind eklatáns példái ennek). Erre most olyan sok esély azért nem mutatkozott, optimista beharangunk ide, hantai számmisztika oda. Sebaj, a nap csodásan süt, nekünk pedig menni kell, játszik a Kispest, így ebéd után már indulunk is Öccsel a kispesti panelalji találkozóhelyre, a tardicionál indulóhelyre, ha a Babar Tours-szal megyünk, és nem saját szervezésben, ráadásul a hívogató napsütés arra csábít, hogy ne is szálljunk villamosra, úgyis időben vagyunk, legyalogoljuk a lakótelep parkjain át a Wekerlét a célponttől elválasztó távot, s Hanta már ott áll egy kapubeállóban, Ábel is csorog be a másik útiautóval, lassan tényleg indulhatunk.

Lefele nagy az optimizmus, bár inkább csak bohóckodás ez, Tesóm pl. 5:0-át jósol ide, Perea triplával, de a többiek is vallják: három pontért jövünk, különben kár is elindulni… idősb Babar úr Kemivel való hétközi beszélgetését idézi, mely szerint Szabi is győzni indul a csapattal az állami klubhoz, hát akkor mi tényleg mit szöttyögjünk… komolyra fordítva a szót, belül azért mind tartunk az otthon szárnyaló Videotontól, de ezt nem mondja ki hangosan senki. Mit is írtunk a beharangban? Javíthatalanok, álmodozók a szurkolók? Hát, igen, de csak így lehet.

Pont kezdésre esünk be, a főlelátó rendesen megtelve, elégedett hazai drukkerek pásztázzák a míves légiósokkal felhízlalt csapatukat, a magabiztos mosolyok, bigyesztett ajkak egyértelműen sugallják: laza győzelemre készülnek. Nálunk a szokásos kezdő, mínusz Boti, aki helyett Alci kezd a szélen, Hanta szerint az előrejátékban hasznosabb(nak vélt) olasz a felfutásai miatt került be a defenzívebb Boti helyett, kérdés, mi lesz a legendás labdavesztéseiből? Középpályán a szokott Hidi-Nagy Geri- (és a meccset ismét térdelő imával nyitó) Godoy fémjelezte megerősített komplett szűrősor, ismét 7 védő 3 támadó, Rossi alapvetése ez idénre. A maródiak közül Job már padon, és a papírok szerint Perea is, Öccs örvendez is nagyon, ő úgy várja a kolumbiai golyót, mint én anno Zelenkát – hát, ha úgy bejön ez a pályaív is, mint a cseh sörfazonszabászé, akkor tényleg jó hónapokl jöhetnek. De bejön-e a remény? 

A kezdésünk sajnos olyan, ahogy jósoltuk negatív hangulatunkban… a Vidi megindítja az álmosító fárasztását, őrölnek, őrölnek, kisKovács fickándozik és rendre a bírónál hőzöng, Nikolics lopakszik, a védelmük áttörhetetlen. Elöl haloványak is vagyunk, csak Vécsei húz szokott formájában, Daud fakó, Holender sokszor eltűnik, viszont ha villan, az remek. A Vidi nyom, nyomogat, előbb Nikolics ver mellé egy űberziccert – mi már bent láttuk, nem lesz ez így jó… majd Kleinheisler villan, betör a jó szokása szerint egyszer bealvó védelmünk vonalán a büntetőterületre, centerez, Nikolics érkezik, 1:0. Addig optimista Öcsém szája legörbed, „na ezért jöttünk le, gyufáért” szomorkodik, Hanta rezignált, és hát én is, ez van, tudtuk, sejtettük, de hát bízzunk a csodában, más nem marad.

Azonban a Vidi elköveti a Fradi hibáját, visszaáll, megnyugszik ez ellen a lomha Honvéd ellen – noha ez a Honvéd annyira nem is lomha, nem is tompa, mint mutatja. A zöldek ellen 20-25 perc kellett az ébredéshez,  most a gól után 5-10 perccel már mi kezdeményezünk, no nem nagyon dominánsan, de annyira épphogy, hogy középpályán átvesszük az irányítást, bár alig észrevehetően. Aztán Alci iramlik a baloldalon, hogy megy el, a csele is jó, és nem esztelenül bombáz, hanem Filipnek adja, aki végre nem önző, hanem leheletfinoman készít le a hátulról, kb Várpalota felől érkező Nagy Gerinek, a csöpp középpályás pedig zsínóron húzott gólt rajzol a bal alsóba, ez milyen támadás volt, aztaqrva No#1… ilyen bizony, gyönyörű, le is ülteti ez a Vidit, a félidőben már csak halovány próbálkozások jönnek, majd szünet.

A második 45 percet változatlan felállásban kezdjük, mi is, a Vidi is, és jönnek tovább a hazai helyzetek, Kokó durrant fölé hihetetlen helyzetben, és jön számtalan beívelés, közben elszórtan mi is jelentkezünk, a legszebb momentum Hidi remek lövése messziről, amit a pipából kap ki Catalyaud. Bálintot közben lerúgja a néhol túl agresszorba váltó fehérvári védelem, a sérülésébe belefáradó karmesterünket így Job váltja. Később érkezik Diarra a tompuló Godoy helyére, majd a szépen faragott, és görcsöt is kapó, látványosan fáradó Holender is lejön, és az Öcsém által egész meccsen félig brahiból, félig vakhitből bekövetelt Perea gurul a pályára. A kolumbiai czukk kissé lomhának tetszik elsőre, de ha ugrania vagy fordulnia kell, meglepően fürge, állapítjuk meg, s a labdát is jól fedezi, csak a gyorsaság nem a sklillje így első blikkre. Viszont majdnem leesünk székeinkről, mikor gyakorlatilag első labdába éréséből a kinn álló spanyol cerberus felett ívelve mepróbálja zárójelbe tenni Alexis Sanchez el clásicós zseniálgólját, nem sok hiányzik Edixon 1 perc alatti megdicsőüléséhez.

A percek csorognak, a Vidi egyre idegesebb, akárcsak a hazai drukkerek alattunk, egyre több a megposszanó szimpatizáns, a Kispest lassan szitokszóvá érik a lelátón, de a csapatuknak ez nem használ: egyre görcsösebb a piros-kék alakulat. Nikolicsot szerencsére megkésve közben Sancika váltja, egymaga több gondot okozva Lovricsnak és Ignjának, mint gólja óta  kisNemanja (ahogy m.sámán bohócliger animgif guru nevezi a fehárvári éket), meleg helyzetek, de tartjuk magunkat, meglesz tán az iksz, nem semmi pontszerzés lenne, hajrá… és akkor letelik a 90 perc.

Utoljára ilyen időperiódusban a Pécs elleni hazai Sanyikás-extázisos pontmentés idején voltunk hatékonyak, és Sándor most már a Vidi színekben építi le kispesti szobrát. És mégis, most újabb csodaszellő libben át a sóstói katlan felett. King barátunk érzi úgy a szélen, hogy neki most meg kell indulni, és így tesz. 3 embert hagy le, az utolsónál megkerülős csellel próbálkozva, ilyenkor szokta elveszteni a fonalat és a labdát, most is…no várjunk, nem, nála marad, betör a 16-oson belülre, Perea belül már csendben lopakszik centerbe, nyakán Vinicius-szal, a csöppnyi uralkodó még egy cselt megenged és talán először kispesti pályája során nem rontja el a legfontosabb utolsó passzt, sőt, zseniálisan tálal középre, és ott Perea áll, aki, hát nem Délczeg, hát nem Diaby, ő még a passz előtt elmozdul, leválva védőjéről az üres területre, kapja is tisztán, és mint a reklámvideóin, szépen berakja a kapu közepébe, olyan természetességgel, mintha a Digi brazil fordulóösszefoglalóját nézném és ott valamelyik villanást – aztán fáradt átugrás a reklámtáblákon és széles mosollyal futás a szurkerekhez…ez meg végképp milyen támadás volt, aztaqrva No#2…. Öcsém mellettem a fellegekben, hát én is, egyszerre ordítunk gólt, egy felajzott pubertás fehérvári fel akar jönni hozzánk, hogy jövünk ehhez, itt ünnepelni?!, rohadjunk meg, de hát az van, hogy acsarkodsa csak emeli az gól fényét…

…még egy infarktusos 4 perc, egy Gyurcsó szabi az égbe lőve, és kész, vége, katarzis Fehérváron, fegyelmezett, taktikailag remekül lehozott meccsen, nem szépen játszva, jó adag szerencsével legyőztünk egy jobb csapatot, mégis megérdemelten, mert sokat tettünk érte. És 10-ből 8-szor, vagy 9-szer itt kikaptunk volna, de szerencséje annak van, aki tesz érte, ahogy az ordas közhely mondja, mi tettünk, és ezért nem kérünk elnézést, azt hiszem, jogosan! A helyiérdekű hőzöngő még felszól nekünk: „azért idén bennmaradtok?„, mi ignoráljuk, nem kell a balhé, de Tesóm azért megjegyzi nekem csöndben, mosolyogva: „hát, így igen…”.

Innentől megint a mámor ereszkedik ránlk, hazafele obligát sörmegálló a kis csapatunknak, majd a sztrádán tépünk haza, Határ útnál búcsúzkodás, az utolsó langyos őszi vasárnap este pedig hazakísér minket a wekerlei platánok alatt az ágyig. Nagyot látszik fordulni a világ 3 hét alatt – a nehéz sorozatunk előtt a kiesőzónába csúszástól féltettük a csapatot, ám eddig a jól ismert Kispest-esztrádműsort látjuk: a gyengék elleni betlik után az erőseket elkezdjük ütni, Fradi és Vidi skalp már az övön, de ne higgyjük, hogy könnyebb lesz a folytatás: a győr-MTK-Loki meccstrióban ugyanúgy ott a zakópotenciál, mint eddig. Csak egy a különbség: az önbizalom és a jóhangulat-faktor most erősen ott figyel a Bozsik-beli öltözőben. Várjuk hát a folytatást, és köszönjük a tegnapi estét, srácok.

Fotó: vidi.hu.

Szebb és boldogabb időszakainkban az ilyen meccseket kedveltem valamiért, nem is a rangadókat. Azok előtt nagy a stressz, és bár a győzelem összehasonlíthatatlan érzés az ilyen derbiken, amíg oda eljutunk, az kínszenvedés a magamfajta ideg-szurkernek. Viszont a tipice évközi meccsek, amiket könnyen kell behúzni és könnyen be is húzunk (na jó, legalább eredményszinten, ha játékilag nem is), na azok, azok igen, ott biztosra lehet menni, ott nyugodtan lehet korlátnak dőlve nézni a három pont besöprését. Hogy miért írom ezt most? Mert nyomokban a tegnap ilyen volt. Nyomokban, mert nem volt ez egyszerű meccs, nekünk idén egy meccs sem az, és nyomokban, mert rohadtul nem nyugodtan dőltünk a korlátnak. És mégis, a 3:1-es végeredményre most visszanézve mégis valahogy ott az érzés: be kellett húzni, behúztuk. Azért ez nem rossz.

Hogy mennyire csak képletesen vegyük a bevezetőmet, főként a „könnyed győzelem” kitételt, arról a tétova védelem, és az idén kijönni egyszerűen elfelejtő Kemi gondosodott, a 8. perc körül benyalva a szokásos figyelmetlengólunkat. Húztuk is szánkat rendesen a korzón: nem ilyen kezdésről álmodoztunk az amúgy szép, napfényes szombat reggel, úgy 8-10 órával a meccs előtt… Ocsúdásunk aztán el is vett 20 percet a meccsből, de szerencsére a Pécs olyan volt, mint az elmúlt 3 év kispesti vendégjátékain mindig: halovány és elképzeléstelen. Így megébredhettünk, s a félidő végére már egy-két támadáskezdeményre is futotta, mi pedig megint el-elmélkedhettünk azon, hogy idén Vécsei és Ignja mennyire hozzák a standard jóformát és ez mennyire jó, hogy King mennyire meg van lepődve azon, hogy akit le kéne futnia (Uzama), az igaziból egy King II, hogy Diarra most egész értékelhető, hogy Hidiben RW mindig lát valamit, Hanta, Babar, RW Öccs, kis hazánk leghonvédosabb arsenalosa (vagy legarsenalosabb kispestere?) Gyuri és Ábel barátunk viszont nem és ezen még évekig vitatkozunk majd, de hát erről szól a meccsrejárás, ha épp nem a XX. század történelméről, vagy Hanta Gurigás élményeiről szól a fáma, illetve hogy Kovács Jánost talán sose látjuk Kispest mezben bajnokin, pedig milyen szimpi bemutatkozó nyilatkozata volt a honlapon…

A szünet sztárja (a melegítés helyett ezúttal is 10 perces sportszár-hossz mérő szeánszot prezentáló, zokniját elképesztő műgonddal húzogató kis Manción kívül) kis társaságunk számára Perea lett, aki a tribünről lecsorogva kedélyesen elbeszélgetett egy decens milffel jó 10 percet, majd elslattyogott az öltöző felé. Civilben sokat nem lehetett róla egyebet megállapítani, max azt, hogy ilyen X lábat utoljára Vámosi Csabánál láttunk, és hogy tankszerű testalkata egész focistásnak tűnik, így mi úgy döntöttünk: bízunk benne, és zelenkai progressziót szeretnénk belelátni. Veszélyes az ilyen hurráoptimizmus, tudjuk, de ki vagyunk éhezve valami igazi nagy csattanóra, pozitív értelemben: Daud és Job is jók, de most jöjjön egy kiváló arc! Szegény Edixon barátunkon így nem kicsi a teher, meglátjuk, ebből mi lesz.

A második félidőben viszont megláttuk, hogy mi van, mégpedig akkor, ha megrázza magát idei csapatunk. Nos, meglepő dolgok! 2-3 olyan pofás, gyors támadást is letoltunk az első negyedórában, sok labdaérintéssel és váratlan, villám, de pontos passzal, hogy arra csak csettinthettünk. Miért nem megy ez végig? E percekben Holender, Vécsei, Baráth, Nagy Geri remekeltek, a jól ismert akadémiker összjátékokkal, melybe Daud szállt be sokszor jókor, jól. Aztán mikor lanyhulni kezdett volna az iram, Filip középre adását Lovresz csúsztatta a hálóba. Örömködés, vidám percek, majd pécsi szabadrúgás, Szabi sztoikus nyugalommal ismét kapufára nézi (jó 5 méterrel a gólvonal előtt strázsálva, ejj!), s ismét megfáradtabb percek. Aztán a végén mégis öröm a jussunk, hogy a bevezetőben megénekelt nyugalmat legalább a záró tízpercre megkapja szerzőnk: előbb pécsi önsorsrontás Holender tök felesleges fellökése képében, Daud negyedik meccsén harmadik tizijét értékesíti, összesen negyedik bohócligás góljaként, majd Holender ismét beível, és az amúgy ma sok hibával játszó, ám ezúttal is rendeset küzdő Hidi Patya is lemásolja Lovresz fejesét, 3:1, jöhet a hármas sípszó.

Hazafele az őszi este így azt a fajta kellemes szájízű, elégedettséggel telt szívvel jellemezhető szombatot hozta, amit annyira kedveltem a ’90-esek során, jó volt megidézni magamban azokat az emlékeket. Persze ezek távoli párhuzamok, és meglehet, rajtam kívül más ezt nem is érti vagy érzi pont e meccs kapcsán, azért ez így volt jó. A nehéz sorozatunk igazán hardkór szakasza viszont csak most indul, jön a Vidi elleni vendégjáték, ha ott is folytatni akarjuk az őszvégi minimenetelést, akkor kulcsembereink extra teljesítményére lesz szükség, hogy legyen kikhez felpörögni a fiataljainknak, és hát nem ártana a kolumbiai ász olyan módon történő beválása ahogy arról fantáziáltunk a szünetben.

Telhetetlenek vagyunk? Hát meglehet. De a Honvéd kapcsán, azt hiszem, ez érthető és megbocsájtható. – kacsintott ki olvasóira RW, és elindult megengedni a fürdővizet magának.

Fotó: Babar – 1909.hu.

Tegnap az idény eddigi legfontosabb győzelmét arattuk, aminek jelentősége a Fradi elleni mivolton túl abban is áll, hogy egy nehéz sorozat első elemének tekinthető (már ha az erős középcsapat Hali ellenit nem vesszük amolyan pre-nyitánynak). Ez a Fradi idén bajnokesélyes, bár nem lesz az szerintem, de attól még a dobogó egyik elvitathatatlan várományosa. Őket verni mindig nagy dolog, dobogóesélyest pedig dettó – így szinte csak dicsérhetnénk. De nem mehetünk el szó nélkül egy-két dolog mellett.

 

 

Erős ellenfél? Legjobb!

Ismét bebizonyosodott a tavaly már helyt állt axióma: a jó, vagy azt ne mondjam, nálunk erősebb keretek ellen mindig partiban vagyunk, sőt, nem meglepetések az ekkori győzelmeink sem. Ilyenkor nem nekünk kell kezdeményeznünk, dominálnunk, eszesen és kreatívan támadást építenünk, hisz ezekhez a skillekhez Vécsein kívül nem nagyon van emberünk: Lőrinczyt hanyagolja újabban Rossi sajnos, Vernes meg egy sorral előrébb mozog. Diarra, Godoy vagy Hidi pedig inkább egydimenziósan védekező-arcok, még talán Anibálban mozog némi előrefele is használhatóság, de (még) ő sem az igazi. Mondjuk az kétségtelen, a Fradi vezetése után nekünk kellett menni az eredmény után, tehát annyira azért nem az elejétől nyomható kontrajáték volt ez, de alapvetően e meccsen is kijött, hogy kissé egyprofilú gárda vagyunk.

Persze a Bohócban ezzel is meglehet élni, a tavaly példa mutatja, hogy nem is rosszul. Azonban kicsit már várnám Rossitól az alternatív taktikát, mert bár igaza van, hogy a játékot – taktikát a mindenkori keretre kell szabni, azért egynél több szabásminta nem ártana, feldobná kicsit a néhol sematikus kispesti ruhatárat.

A nap hőse? A CSAPAT.

Egyénekre bontva a tegnapot? – nincs értelme így szemlélődni. Tegnap igazabb volt az eddigieknél „bármikorabban”, hogy a csapat nyerte a 3 pontot. Ha kérdeznétek, hogy ki volt a man_of_the_match, hát nehéz lenne döntenem (aztán Vécseire böknék). Igen, Bálint. Az első huzamosabban játszó akadémistánk volt ő, s lőn az eredmény: fáziselőnnyel a többiek előtt, ő már idén beállt a viszonylag stabil szintre, rosszul nem nagyon játszik, s a szürkébb performanszai mellett egyre több a remek mutatvány (Újpest, Kaposvár, Haladás, Fradi). Tegnap is remekül harcolt, egyre kevésbé tudják elnyomni, jól használja fizikumát, passzai pedig hájjal kenegetik szívünket! Ezt várjuk rövidesen, ezt a stabilizálódó formát Ricsitől, Nagy Geritől is. Baráth Boti egy nüansszal van Bálint mögött, neki a káprázatos első féléve után tavasszal néhány kisebb, idén több sorsdöntő hibája is volt, de nem irigyeljük szegényt, Rossi meccsek között és alatt is ide-oda teszi, ahelyett, hogy hagyná szerintem a neki legjobban álló szélső-hátvédben. Tegnap Boti is a jobb kűrjeinek egyikét hozta, minő meglepetés, főleg a második félidőben, mikor kikerült balra a megsérülő Alci helyett.

A látható légió.

A légió – ez a másik örvendetes pont a tegnap kapcsán. A DVTK ellen a debüt minden gyermekbetegségét felmutatta mind Daud, mind Job, ráadásul csereként érkeztek akkor, beleszippantva a Bohóc áporodott levegőjébe és tüsszögtek is rendesen. A Hali ellen már mindkettő biztatóbb volt, főleg Job, tegnap viszont Daud hozta a nagyobb show-t, góllal és szinte csak jó (nem zseniális, de jó) labdába érésekkel. Kár, hogy kissé kákabelű a srác – technikailag viszont nem rossz, remélem úgy járunk vele mint Martinezzel, aki szintén a megkapott játéklehetőséggel együtt lendült be. Job ugyan nem hozta a Hali elleni alacsony hibaszázalékát, különösen Gersonnal bírt nehezen (illetve inkább sehogy) az első félidőben, hogy aztán gólpasszt adjon és egyre több jó csellel alázza a zöld védelmet a másodikban. Iyock barátunkon látszik a rutin, olyan Genito kalibernek gondolnám így első (azaz harmadik) blikkre, nem lesz egy Zelenka/Warzycha, de Geni/Miro még lehet. És az sem utolsó dolog. Godoy pedig Kapos után most játszott a második legjobban, mióta itt van, voltak hibák is, de ezeket nem egyszer maga is javította ki, alapvetően jó a passz-százaléka, és gondolom tavasszal már nem fárad el a meccsek végére, bár lehet, az a jó ha elfárad, hisz az azt jelenti, hogy szárnyal a válogatottjával, és állandóan hívják haza. És ne feledkezzünk meg a gólszerző Alciról, akit annyit ütöttünk, hogy -bár tegnap se volt egy Pesotto, azért – most jár neki egy baráti barack. Fradi elleni gól az sok mindent feledtet.

Védelem, most fókuszon.

Még egy örömteli tény: Ignja és most Lovresz ügyeskedése mellé végre Szabi is felnőtt, az első gól előtti, Mezőkövesdet idéző szerencsétlenkedést leszámítva 2-3 biztonsági mentés mellett Holmannra végre remekül jött ki, szóval nála is kezd megkerülni a fonál, ami nagyon fontos dolog, hisz a csékánk akkor az igazi, ha optimista és duzzad az önbizalomtól, ahhoz meg kellenek ezek az apróbb és nagyobb védések.

És ennyi.

Ez volt a tegnap osztályzókönyvet helyettesítő retrospektíviája, a csapatnak és Rossinak adva ki egy szép 8-ast a fegyelmezett játékért, nem elfeledve, hogy a tavaly tavaszi sikersorozat közelébe kerülésig egy ilyen meccs és egy taktikai séma nem elég, tovább kell dolgozni, keményen. Az más kérdés, hogy végre ez a hét vidáman telik majd a Bozsikban – jogosan!

Fotók: Babar – 1909.hu.