Címke: beszámoló

Amikor pénteken hazaértem a melóból, és magamban sorra vettem a hétvégi programjaim, az egyetlen biztos pontnak a hazai edzőmeccs-debüt tűnt a hátsó füvesen. Aztán kimentem füvet nyírni a ház elé és ez majdnem mindent felborított.

Innentől dőlt betűvel a perszonál-kálváriám követlezik, akit nem érdekel, ugorjon a meccsbeszámolóhoz. Aki a hazai kórházállapotokon akar egyet idegeskedni, az pedig fussa végig nyugodtan a következőket is…

Végezve a saját gyeprészemmel, a szomszédom elkapott, hogy nála is kapjam már le a füvet – csakhogy a kb fél éve nyírót nem látott kertrészleg olyan mértékű gaz-metropoliszt jelentett, amiben mindenféle beazonosíthatatlan élőlények tenyésztek, az egyik ízeltlábú létforma pedig frontális támadást is intézett ellenem, egy Zelenka indításhoz mért pontossággal célzott szúrást helyezve el a bal alkaromon. Akkor még ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, egy csípés nem a világ. Reggel már érdekesebb volt a helyzet, lévén alkarom popeyesedett rendesen. Koradélutánra pedig egy délc(z)eg vörös stráf is elindult fölfelé a karomon, szóval ez már nem tréfa, irány az ügyelet. Fél 2 volt ekkor. Innentől a magyar egészségügy a maga teljességében tündökölt a szemem előtt jó 2 és fél órán át. Ügyelet: „hű de ronda. Menjen be az Istvánba, az egyes belosztályra.” Megtettem. Ott előbb egy nővérke egy elfekvő betegekkel telt szobában EKG-t akart csinálni rajtam (??), majd meglátva a karom, azonnal a sebészetre küldött, hogy ez ultrasürgős – át is telefonált az inkriminált egységre, hogy várjanak engem. Nos, persze senki se várt. Kihalt épület, 20 perc keresgélés, mire találok egy nővért, aki közli, egy orvosuk van, az műt, menjek az égési osztályra (…). Harmadik épület tehát aznap, a karom dagad, mint Lóczi Robi vádlija 1996 őszén, rohanok hát át. Ott közlik: ez égési osztály, menjek a belgyógyra. De onnan jövök, basszus!!! Na nagy nehezen kerítenek egy orvost. A doki megnéz, közli, ehhez nem ért, de felhív egy kolleginát. Telefonon megy a látlelet-vétel, majd a verdikt: ez bőrgyógy-panasz, menjek a bőrgyógy ambulanciára. Az persze nincs az Istvánban. Irány a Mária utca, SOTE. Odaérve nyilván kiderül a portás szíves közlése alapján: ott sincs ambulancia, de miután a fejem itt már olyan, mint Rossié az MTK elleni tavaszi lefújáskor, a portás inkább kerít egy orvost az újabb továbbküldésem helyett. 3/4 4, végre egy rezidens srác megvizsgál, felírja az antibiotikumot, közli, hogy a stráftól nem kell beszarni, az csak urban legend, hogy ez vérmézgezést jelent, szóval mehetek haza. 1 gyógyszer, 1 kenőcs. Ezért kellett majd’ 3 órát cikázni ide-oda Budapesten, úgy, hogy elvileg sürgős eset voltam. Mi lett volna, ha nem?

No, lényeg a lényeg, gyógyszer megvéve, kenőcs felkenve, 20 perc jegelés, majd irány a Bozsik, hogy legalább valami élvezet is legyen a mai nap. Szeretem a nyári edzőmeccseket, jobban, mint a téli fagyoskodókat. Ilyenkor csak a kánikula zavarhat be, ez most is megtörtént, de annyira örültem, hogy egyáltalán ideértem, hogy ez most nem tudott érdekelni… A találkozó maga a szlovák második ligás Rimaszombat ellen pedig bőven a vállalhatóbb kategóriába tartozott. Látszott rajtunk, hogy a csapat gerince megmaradt, nem az igénytelen próbázókkal teleszórt esetleges támadásépítős szerencsétlenkedést lehetett figyelni, hanem egy nézhető, közepes iramú edzőmeccset, ahol az első félidő második fele, és a második első harmada ráadásul határozottan élvezetes perceket hozott. Ezért a fő felelősök az első félidőben a több kisebb hiba mellett remekül irányító Lőrinczy (egyik labdájánál majdnem könnycsepp költözött a szemembe, „lehet hogy megvan az új 10-esünk?” jelszóval), illetve a man of the halfmatch címet kiérdemlő Holender voltak. Délszláv akadémistánk olyan labdákkal tömte társait balról, hogy besírtam, Délnek gólpasszt is kiosztva. Elfutásai, szeme-van-a-labdáinak próbálkozásai többször tapsra ragadtatták a publikumot. Érdekes színfolt volt, a hanta által facebookon már beharangozott Mensah Emanuelle, aki labdái felét kapkodva elszórta-előtte ugyan, de mozgása mégis igen biztató volt, szerintem Kingnél is hasznosabb tag lehet. Hemingway saját bevallása szerint a skac nagy talentum, „94-es mivolta ellenére már felnőtt csapattal edzve”, reméljük e jóslata tényleg bejön, nem úgy, mint Odia esetében. [Inkább a pomper-i jövendölés megismétlődését kérjük a Boss-tól: emlékezhetünk, amikor 2007 tavasz elején mindenki szidta a derék Pompit, Hemy  úr kitartott amellett, hogy erősségünk lesz tavasszal, és lőn.] Jó volt látni a másik Bobál tesót a védelemben, noha ehhez  a poszthoz még gyorsulnia kell fejben és testben is a srácnak. A többiek (Zsivány, Ignja, Kemi, Dél, Dia) a szokásost hozták, Lovresz volt kicsit indiszponált, de gyaníthatóan tétmeccsekre ő is összekapja majd magát.

A második játékrészre sorcsere jött, egy rakat ismert, vagy kevésbé ismert, vagy kölcsönből visszatért akadémikerrel. Plusz a Celestine nevű középső védővel, aki Tandi mellett takarított hátul, ő fizimiska és keresztnév alapján jó eséllyel a tavaly több ízben öltözőnkben fotózkodó rejtélyes Lazarus lesz. Számomra ő a nap meglepetése volt, abszolút Tandia-szintű védekezést letolva az említett Souleymane mellett. Persze a R. Sobota nem egy bombaerős attakjairól ismert alakulat, de akkor is, ez nem volt rossz. Ami viszont még inkább szívderítő, az a második félidő első negyed órája. Az akadémista túlsúlyú csapat ekkor olyan fantáziadúsan, gyorsan és nem egy esetben szemet gyönyörködtetően kente a zsugát, hogy ihajj. Hiába, az éveken át együtt játszás, nevelkedés ezt eredményezi… eddig legalábbis ebben bíztunk, és végre úgy fest, van is esély ennek a beteljesülésére. Vernes nagyon elemében volt, Nagy Krisz, Nagy Gergő, majd az utolsó 20 percre beálló Pantovics és Kozma Ricsi is mutatott csettintést kiérdemlő dolgokat, szóval jövőkép az látszik, kérdés, az EL-jelennel mi lesz, mert a pedzegetett olasz szerződésekből nem sokat láttunk, a taljánfaktort csak a már tavasszal is nálunk NB2-eskedő Canzian jelentette az első játékrészben.

Mindent egybevetve ez egy kellemes szombat késődélután volt, a nyári forróság alatt fáradtan terpeszkedő Bozsik-stadionban. Amikor hazafele még ránéztünk Öcsémmel a mesezöld színű, felvonalazatlan centerpályára, mely még nyári álmát aludta, jóleső, kicsit izgulós-bizonytalan, de valahol bizakodó bizsergés járta át a Honvéd-bensőnket: nehéz idényünk lesz, 2 erősség távozott és további alapembereinket is keresik, DE hosszabb távra előre tekintve örömteli, hogy lelkes és ügyes fiatalok kopogtatnak az öltözőajtón – mi sül majd ki ebből? Tavaly ilyenkor pesszimista volta, most kevésbé vagyok az, bízom a tar talján maestróban és az ifjú titánjainkban…

…ekkor azonban egy nagyobb lüktetés a popeye-alkarból jelezte: ideje hazamenni jegelni.

Bp. Honvéd – Rimaszombat 3-0 (1-0)

Gól: Dél (15′), Vernes (60′), Kozma (90′)

1. félidő: Kemenes – Lovric, Ignjatovics, Bobál Dávid, Canzian – Zsivanovics, Lőrinczy, Mensah – Dél, Diaby, Holender.

2. félidő: Czuczi – Botka, Tandia, Celestin, Alcibiade – Csábi, Nagy G., Nagy K. (Pantovics) – Erdélyi (Kozma), Bobál Gergely, Vernes.

Fotó: Lovi – 1909foto.hu

…mikor a posztot írom, épp  Szombathely és Győr között száguld a kisbuszunk, a csapaté pedig előttünk, szépen haladva Európa felé, a bronzok meg-megcsillannak a buszablakban, ahogy a játékosok integetnek és büszkén mutogatják a friss szerzeményeket, mi pedig az elmúlt hetek várakozása után megnyugodhatunk, megvan a bronz, te jó ég, mikor mondhattam ezt ki utoljára, 1992. júniusában, de akkor rohadtul nem örültem neki, akkor csalódás volt, ma pedig akkora öröm, mint a 2007-es kupagyőzelmünk, úgy vagyok vele mint Ivan Lovircs, nem találom a szavakat, majd hamarosan meghallgathatjátok a vele készült interjúban, hát ez óriási, közben megállunk a kocsival mert a szurkolói buszok megállítják a csapatbuszt, össznépi ünneplés, de a rendőrök elhajtanak minket, megyünk tovább, sebaj, majd a következő faluban folytatjuk…EMBEREK…BRONZÉRMES A HONVÉD!

…a hármas sípszó utáni percekből csak képfoszlányok maradtak meg, de azok sokáig élnek majd a fejemben… friss, kissé eső-áztatta fűillat, egy kupacban őrjöngő akadémiai szakasz, a délszláv szekció fotózkodik, Vécsei, Hidi és Vernes Ricsi, de Nagy Gergő is a vendégszektor kerítésén, valamelyikük épp megcsúszna, de kézerdő kap utána és úgy tartják a nap hőseit… Rossi meghatva tapsol, az érmes párna előkerül, aztán nyakakban lógó bronzok, örökké nyilatkozó Kemenes Szabi, mezek most már tényleg kidobálva, én csak állok  a gyepen és fényképezgetek én is és vigyorgok, mint kisgyerekkoromban amikor ’91 kora nyarán az MTK 2:1-es legyőzése után bajnokavatás volt a Bozsikban, akkor Csepreginek, Sikesdinek és Gergornak tapsolva, ma már Szabi, Ignja, Lovrics, Vécsei és Boti a névsor, de az érzés ugyanaz, igaz, közben felnőttünk, már idősebb vagyok az egész keretnél, közben Lovrics hívja a többieket újabb fotóra… sajtótáj kipihent Rossival, széteső öltöző, boldog játékosok, boldog edző, boldog szurkolótábor, Kispesten vagyok?

…közben megint megállunk a 86-os úton, a társaságunk egyik tagja a Republic slágerét költi át 76-osról és énekli, borzalmas, de kit érdekel, bronzunk van, hohó…. szóval megáll a csapatbusz, mert a csapat megállt könnyíteni egyet, így satufékkel megáll a 2 szurkolói busz meg anblokk a kocsikonvoj, de a rendőrök ismét továbbhajtanak minket, folyt köv… tapadunk a csapatbuszra, kövér gázzal indulás, de közben Hantát és Ábelt majdnem elhagyjuk, futnak a kisbusz után, de beugranak a nyitott ajtón, gurunk mi is tovább…tiszta káosz…!

…amikor az utolsó negyed órában sorra jöttek a hírek a Hungária körútról, hogy 2:0, aztán 3:0, az MTK csak jön, csak jön a nyakunkra, és egy Hali gól kell csupán és nekünk végünk, persze relatív ez a „végünk”  ez is negyedik hely lenne, az is szép, de nem, nekünk már több kell, Rossi is megmondta, de Rossitól függetlenül is, hát egész héten a bronzzal keltem és feküdtem, ez járt a fejemben a heti tárgyalásokon, munkába menet és jövet, tényleg minden percben… és most ez elúszhat, egy Haladás gólon…? Csatár már alig van a pályán tőlünk, itt gólt mi már nem lövünk… még 10 perc…még 5…még 2…hosszabbítás… Babar már falfehér mellettem, milyen dolog ez, én egy nyugodt fiesztát akartam itt, ehelyett megint kezdhetek gondolkozni valami Kispest Faktoros cikken…? És akkor hármas sípszó, és filmszakadás, innen már csak a fenti foszlányok ugranak be az őrjöngő táborral, az összekapaszkodó játékosokkal, és akkor a tábor kifeszít egy „Gracie Marco” molinót, és Rossi kisétál hozzájuk és megtapsolja őket, és látom ahogy küszködik a könnyeivel, ez a csóka sírdogál a pályán, az év elején még kekk Rossi… – igen, az ilyen jelenetek miatt éri meg a sok borzalmas meccs, a szopórolleres vidéki túrák sokasága, az ilyen jelenetek miatt, amik újabb 2-3 évre felvérteznek a Honvéd-sztaminával.

…és már Győr-Moson-Sopron megyébe suhantunk át, és jön a csornai benzinkút, most úgy látom végleg megállunk, a legkisebb kutat sikerült kiválasztani de kit érdekel ez most, a csapatbusz megáll, a játékosok és Rossi előmásznak, mindenki kezel mindenkivel, dobozos sörök kavalkádja a kezekben, Kemenes Szabi 500 közös fotót készít, lassan a kutasok is beállnak 1-1 közös kép erejéig, hihetetlen percek a 300 drukkerrel és a csapattal, harmadikok lettünk, ezt ki hitte volna az év elején, én nem, megmondom őszintén, és most itt van, és valamit mi is visszakaptunk a sok utazás fáradalmaiért, és az elmúlt évek sokszor reménytelen szurkolásaiért, ahogy Szabi is mondta, valamit vissza akartak adni, hát visszaadtátok, srácok, köszönjük…

…este már a kihalt Wekerlén sétálva hazafele még mindig zúg a fejem az átélt élményektől, és attól, ami még a tavalyi 4. helynél is nagyobb tett, hiszen az (idén már négy fősre duzzadó) anyagilag/támogatottságban a mezőny fölött álló csapatkörbe kakukktojásként odaférkőztünk, és ezekből kettőt meg is előztünk, bónusznak az MTK-t is, amelyik utcahosszal ment előttünk a télen. Azért ez nem semmi. Ez egy kis csoda volt, amit láttunk. Nehéz is más szavakat találni – jutok vissza megint Ivan Lovrics barátunkhoz. Úgyhogy zárásként csak annyi:

CSAK A KISPEST, CSAK A BRONZ! :)

Fotó: hanta.

Tegnap véget ért  a tanév, bár még egy nagyon fontos osztálykirándulás vár a 2012/13-mas évfolyamra, egy Vas megyei erdei iskolába kihelyezett záródolgozattal körítve. A bizonyítványokat a tanári osztályozókonferencia azonban már nagyrészt kitöltötte, és az ötösök mellett sok hármast is tartalmazó félévi bizikhez képest bizony a tavasszal igen nagy elmozdulás történt a legmagasabb kalkulusok felé.

Tegnap az Eger ellen egy kötelező győzelemért sétáltunk ki a kispesti sorompó mögé, és ezt meg is kaptuk. Néhánnyal több gólt ugyan elviseltünk volna, de egy raklapnyi Lanza helyzettel most be kellett érni, viszont legalább a végén volt nagy boldogság és Kispest-család hangulat, ami kárpótlás volt az elmaradt gólszüretért. Különben is, megyünk a bronzra, ne sírjon a blogger és a szurker szája. Nem is sír… inkább vigyorog.

Kapu

A showman cséká most kevésbé izzított közönséget, sőt, amikor a tizi elvégzésére kapacitálta az ezerfejű cézár, akkor is józanul kiintett: „kösz srácok, de tudom a helyem„. Ezért tudjuk nagyon csípni a derék hálóőrt. Meg azért, amikor Vidovics remekbeszabott szabadrúgását tolja ki mesteri repülés után a jobb felsőből. Ezek mellett a pillanatok mellett egy rossz kijövetel áll a statisztikalapján, amely arány az egész évére jellemző: soha rosszabb idényt neked és nekünk, Szabi!

 

Védelem

Mostanában már nem nagyon lepődünk meg azon, hogy nem kapunk gólokat a meccseken, kivéve, ha néggyel megyünk Újpesten. Micsoda őrült szabályok ezek, nem igaz? És mennyire tudjuk szeretni e szabályokat! Baráth Boti tétmeccsen talán másodszor kezdhetett eredeti posztján a nagycsapatban (anno még pont egy Eger elleni haza, műfüves MK-meccsen láttam őt jobbhátvédben, a felnőtt debütjén), és annyira megszoktuk őt a kényszerposzt balhátvédben, hogy meg is lepődtünk. Magabiztos, nyugodt teljesítményén annál kevésbé. Lovresz apó, ahhoz képest, hogy régebben tudott rendesen hajmereszteni belül, most ismét középre lett rendelve, és a Győr elleni siker után zsinórban másodszor hozott le remek, hibátlan teljesítményt. Ignja kapitány zseniális, az egész idénye az volt. Amikor már épp indult volna egri kontra a kapunk ellen, valahogy mindig érkezett a cacaki tábornok egy remek becsúszással, vagy tekintélyt parancsoló, még épp szabályos odalépéssel. Remélem megtartjuk jövőre – benne kincsre leltünk… Alcibiade jól elalcibiadéskedett a bal oldalon, kullancskodásban hibátlanul, amikor viszont már építkezni kellett volna, akkor eleinte katasztrofális ostobaságokat felmutatva – aztán mikor rájött, hogy az Eger ellen belefér némi kombinatorika is, akkor már hozva biztatóbb dolgokat is – persze csak nyomokban. Összességében nem lehetett panasz e csapatrészre ma sem, mint ahogy a tavasz túlnyomó részében sem. Gratulálunk.

 

Középpálya

Zsiványt oly sok hozzászóló dicsérte a kommentekben, hogy most kettőzött erővel figyeltem, de annak ellenére, hogy szimpátiámat lassan végleg elnyeri, teljesítményileg továbbra sem tudok elvakult dicshimnuszokat zengeni róla. A szokásost hozta – fáradhatatlan küzdelem (hol fér el ennyi sztamina ebben a kákabélű gyerekben?), váratlanul jó és váratlanul rossz megoldások elegye. Cseréje jogos volt, de a taps is, amit kapott. Vécsei ma sem volt a csúcson 8saját maga állította magasra a mércét), de azért több jó labdát is feljegyezhettünk tőle, és az idény során Rossinál is alap kezdőember lett Supka után, ami egy ilyen fiatal játékosnál nagy szó. Ahogy a mi reményeink is nagyok vele kapcsolatban. Hidi becsülettel szűrt, a Győr elleni előre is remekbe szabott játékát most nem sikerült hoznia, a mélypont egy támadásindítás helyetti ferde hátrapassza volt, amiből, ha Boti nem eszmél gyorsan, bedobás lesz…- de alapvetően ő is sokat fejlődött idén. nem egy fénysebességű karrier az övé Kispesten, lassabb, de annál biztosabb, én mindig drukkoltam neki és most is így vagyok ezzel – alapember vagy biztos kiegészítő lehet az elkövetkező évek keretében. A cserék közül Nagy Geri a Győrhöz hasonlóan jól szállt be, Hidi fennhagyásával ezúttal a támadóbb belsőjobboldali emberként, sokszor törve be az ellenfél büntetőterületére vagy annak zónájába és egy szemfüles gólt is összehozott két másik fiatal társával. Továbbra is tartom, hogy Gergőnek a következő évek egyike lesz a nagy idénye, de az idei gólgazdag tavasza már több, mint biztató. Ahogy több, mint biztató volt Lőrinczy Ati negyedórás debütje is. A srác bemutatkozásként rögvest bekígyózott az egri tizenhatoson belülre, kísérletét meg hárította a szlovák cserekapus, ám Nagy Geri már nem kegyelmezett. Lőrinczy mozgásán, passzain a gyerekbetegség-bizonytalanságok ellenére látszik a talentum, ha felnő Vécsei mellé, jövőre ezen a poszton két saját nevelésű zseniálirányítónk lehet, el sem hiszem, el sem hiszem…

 

Csatársor

Hantával régi vágyunk teljesült, Diaby a kezdőben, és bár nem hozta önnön maximumát a srác, labdatartása, megindulásai és passzai rendre jó helyre mentek vagy biztatóak voltak, nem is értjük a közönség miért szidja sokszor egy emberként, talán flegmatikus attitűdje miatt… kár, érte, de úgy fest, ő már nem találja meg a számítását Kispesten. Meglátjuk. Lanzáért viszont azért kár, hogy nem marad. Az arc emblematikus csatára lett a tavaszunknak, és bár mai két góljával együtt „csupán” ötnél jár tavasszal, szerepe remek hadjáratunkban alapvető. Ilyen képességekkel támadó Bogdanovics volt itt utoljára nálunk, légiós meg Zelenka. Tőlem ennél nagyobb dicséret nem jöhet… Martinez barátunk korrekten lehorváthgyulázta ezt a tavaszt: itthon alig, idegenben viszont szórja a gólokat. (Minden egyéb összehasonlítás a kanizsai kaszinókirállyal természetesen értelmetlen, más a szint.) Gól ezúttal sem termett neki a Bozsikban, de Lanzával közös villámakcióik szép pillanatokat hoztak a szurkolóknak. A cseresorból pályára lépő Vernes ügyesen kavirnyált a szélen, majd összehozott egy tizit, amolyan trademarkos vernesricsisen: büntetőterületre betörés, szenvtelen húzás, fölborítják, sípszó… mint a DVTK ellen. Jövőre ő is oszlopos kerettag (kezdőcsapattag) lesz, nagyon úgy fest.

 

Kispad

Rossira nem tudok rosszat mondani most sem: a csapat kellően motivált volt, nem néztük le az Egert (a sajtótájon edzőnk külön köszönetet is mondott a hevesieknek a kiállásért és a végighajtott meccsért), próbáltunk támadólag fellépni, csak a hatékonyságon kell még kalibrálni valamit jövőre. Humorából is megcsillantott valamit, amikor az egyik ns-újságíró kérdésére („most, hogy győzelmükkel a 3. helyre jöttek fel…„) félbeszakítólag lecsapott: „bocsánat, de amíg a Vidi nem játszik másodikak vagyunk„. Persze a humor semmit nem ér ha nincs mögötte teljesítmény, idén pedig volt mögötte, még ha a korona egyelőre hiányzik is, reméljük jövő hétvégén az is bekerül a buszunk csomagtartójába az esti órákban.

* * *

Bizonyítványok tehát kitöltve, de egyelőre az igazgatói iroda széfjében pihennek elzárva, az ünnepélyes kiosztás majd egy hét múlva, az említett erdei iskolában, Szombathelyen. Addig a kispesti kisdiákokra még egy hét figyelem-összpontosítás és komoly készülés vár, mert a vakáció akkor lesz igazán örömteli, ha még az az utolsó felmérő is sikerül. Mi innen a monitor mögül csak annyit mondhatunk: ott leszünk veletek a szombathelyi lelátókon, srácok, gyerünk! Meg kell, hogy legyen.

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).

 

„Jól van. Megvan.”
Kb. ez az érzés csapott meg a lefújáskor – meg még sok más is.

Sok minden más is, régi emlékek és hangulatfoszlányok, a klasszikus Bozsik-beli idényzárók, amik azt hittem, már sose térnek vissza, de tegnap egy picit megint belengte ez a szép érzés a Bozsik légterét, kicsit időutazhattunk – jövő héten pedig nem utazhatunk hanem utazni kell, mert ezt a csapatot bele kell hajszolni abba, hogy elérje azt amire egész tavasszal vár (és amire mi 20 éve várunk) – a dobogós helyet, a bronzot… Rég látott szép tavasz vár méltó zárásra – az eső felvonás teljesítve.

Alapból még mindig él bennem a régi, ’90-es évek eleji reflex az ilyen meccseink előtt, hogy „tök jó, most rúgunk egy laza négyest„, de hát ez már rég nem ilyen egyértelmű, még a gyengécske csapatok ellen sem, (és ugye régen is tudtunk betlizni, az említett hőskorszakban is ilyenkor, csak ritkábban…azóta meg sokszor). Mi, az erős csapat. De már régóta nem vagyunk AZ erős csapat. Idén sem egészen – mégis a dobogóért megyünk. Szóval a szétesett Eger ellen kötelező hazai három pont. És meg is lett – simán. És mégis… a 73. percig azért mindegyikünknek ott volt az a bizonyos zabszem azon a bizonyos helyen. Szerencsére most fölöslegesen. A csapat megtette, amit meg kellett, és utolsó hazai bajnokiját behúzva a bronz főesélyesévé lépett elő, saját kezében a saját sorsával! És ez a lényeg, semmi más.

No azért persze ne sarkítsunk ennyire. Lényeges itt más is. Lényeges, hogy ugyan továbbra is él az alaptézis, ami a Hemy-éra nagy részére, de legalábbis a Morales óta tartó időkre igaz: „nagy” csapatokat előszeretettel ütünk meg, gyengébb ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne szabni a fazont, szenvedünk. A tegnapi meccs is jóval nyögvenyelősebbre sikerült, mint a Fradi, Győr vagy Újpest ellni tavaszi szép győzelmeink. De hoppsza, álljunk csak meg! Végül sikerült, és ez a kulcsszó! 3:0-ával. És lehet ez az Eger a padlón, ez akkor is örömteli! (Ennek ellenére a probléma él, ezt meg kell majd oldania Rossinak jövőre).

Örömteli a meccs közben néha-néha,  a lefújás után pedig percekig tapasztalt hangulat, ami nekem nyomokban már a korakilecveneseket, de legalábbis a ’96-os kupagyőztes idény kulisszáit idézte. Tapsoló kanyar és korzó, a stadiont körbepacsizó játékosok, mezrablások, aláírás-osztogatások (Vécsei, Nagy Geri, Kemenes Szabi, Vernes Ricsi, Ignja…) – gondolták volna fiatal akadémistáink, hogy bemutatkozásukat követő 1-2 éven belül a csapat húzónevei lesznek a szurkolói szívekben? Szép start, reméljük, nem romlik el. E meccsvégi képek, és a felbillenő pálya, a kidolgozott sok helyzet, a lelátó „úgyis mindjárt lövünk egy pár gólt” hangulata teljesen visszavitt a gyerekkoromba, és ezt köszönöm, mert jól esett.

Jól esett, és bearanyozta (bronzbarnára festette? azt remélem majd jövő hétvégén!) az egész hétvégémet – hétvégénket. Tegnap este még obligát BL-döntő nézés, utoljára 2001-ben nyert kedvenc csapatom, mert akármekkora nagy bohócliger vagyok, de azért van külföldi kedvenc is, szóval meccsnézés, és nagy csatában, 12 év után ismét az egyik európai főkedvencnél a BL-serleg, eufória Münchenben, és én is nagyon örülök, hogyne tenném, régi kedvencek a bajorok, még a ’94-95-ös, Scholl-os, Witeczek-es, Kreuzer-os, Sternkopf-os, Strunz-os, Zickler-es keret óta kedvelem őket, nem a mostani hype tett bayernessé, szóval mondogatom is magamnak, hogy „micsoda remek nap, BL-győzelem és Honvéd-győzelem„, és ekkor jövök rá, hogy még a BL-döntő alatt is, a konfettiesőtől és vakuvillanásoktól szikrázó Wembley képei alatt is a fejem igazából a Bozsikban jár, meg gondolatban már Szombathely fele buszozok, mert lehet BL-győzelem ide, „SuperBayern, Deutscher Meister” oda, ott mindig csak szimpatizáns leszek csupán, a távoli műértő műkedvelő, én kispesti arc vagyok és maradok mindörökké, és ezért van az amit sokan fel sem fognak szerintem, hogy Robben csodapörgetésénél, aminek amúgy úgy örültem, hogy két méterre ugrottam helyből a fotelomból (a fotelból: itt a kulcsszó), szóval lehetett ez a gól akármilyen csoda és akármennyire szurkoltam Arjennek, hát ezerszer többet ér a szívemnek Lovrics egy kókadt melléfejelése, vagy Nagy Geri előretörése, az, hogy Lőrinczy személyében egy újabb tehetséges irányítókezdeményt láthattam tegnap, és az, ahogy Kemi kitornássza Vidovics szabadját.

Nem vagyok normális?

Hát nem nagyon. Az nem. De KISPESTI az vagyok. HONVÉDOS. És erre most megint büszke lehetek kicsit, nem stigmaként ég rajtam a jel, mint a sötétebb években.

Szóval jövő héten Szombathely, jön a mi BL-döntőnk, csak azt bronzmeccsnek hívják és a Wembley-nket Rohonci útnak. És a sikerért a Bayern tegnapi sikerét is odaadnám…

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).

 

A meccs előtt nekem csak egy kívánságom volt, egészen pontosan az: hadd folytatódjon még egy kicsit ez a kegyelmi állapot, amiben most vagyunk, hadd álmodjunk tovább, hadd maradjon meg az esély a dobogóra. Bármennyire is ellentmond a tényleges erőviszonyoknak ez a helyzet, ha már ott vagyunk, hadd maradjunk ott a végén is, vagy legalábbis az utolsó pillanatig – de ezt a félmondatom felejtsük is el, mert már én is úgy vagyok vele, mint Rossi mondta a sajttájon, hogy evés közben jött meg az étvágy és ő már csalódott lenne, ha nem jönne össze Európa, és belegondolok, és én is csalódott lennék és nekem is rohadtul fájna, mint sokunknak, szurkolóknak, hát igen, ilyenek vagyunk, mi szurkolók, örök telhetetlenek,  és most nem is annyira magunkat sajnálnánk a lehetőség miatt, amit elszalasztanánk, hanem ezt a keretet, amit nagyon megszerettünk és ami megérdemelné a mesébe illő zárást… és ezek után jött a Győr meccs, és az álom folytatódik…

És ezzel  le is írtuk a lényegi elemét a tegnap estének, szinte kár is a további szócséplésért. Hiába nyert a Vidi a hétvégén, hiába jött fel ránk a Debrecen, az MTK viszont kikapott, mi a nyakukon, mert be kellett húzni a Győr meccset és behúztuk, nem is tudom mikor volt utoljára ilyen, hogy valami nagyon kellett és jött is az, ami kell… a tavalyi bajnokságvég arról szólt, hogy hogy nem élünk sorozatban az esélyekkel, aztán a végén épphogy – ehhez képest most fordulók óta veretlenség, sőt, győzelmek, nyerünk Újpesten, ahol tényleg nagyon ritkán, leverjük a Győrt, akit mostanság itthon alig-alig, de most kellett, hát megcsináljuk… kezd is gyanús lenni ez a tavasz, biztos a Kispestemet látom? De hát nagyon úgy fest: igen.

A tegnap amúgy inkább tipikusan Honvédosan indult: meddő mezőnyfölényes, tompa első félidővel, helyzetekig is alig eljutással, és úgy tetszett, ez a tartalékos (persze így is erős) Győr a második félidőben bever kettőt, és vége. Ehelyett a második 45 perc megint hihetetlen lett, nyomó csapat, kapu elé szögezett Győr és megérdemelt siker, egy kis ürömmel az örömben, mert mi szükség volt 11 a 9 ellenében a végén az időhúzó tologatásra hátul? – de most ezt a baklövésünket borítsa jótékony homály. Ami viszont ne borítson homály, az a hangulat, ami a második félidőben ülte meg a stadiont, szurkolás mindkét oldalon, kanyar is, korzó is, olyan ritkán van ilyen sajnos, hát ez óriási feelin’ volt tegnap…! Szóval a lényeg: megérdemelten és teljes joggal maradt a három pont a Bozsikban, a már-most-bajnokcsapat ellen, ami minden körülmények közt megsüvegelendő, innen is egy nagy gratula a srácoknak és Rossi mesternek, mi pedig álmodjunk tovább – előtte pedig jöjjenek az értékelések.

Kapu

Szabinak megint hasonló volt a helyzete, mint Újpesten: a védelem jól takarított, győri helyzet alig, igazából egy nagy léc alóli mentése volt kapusunknak és slussz – megint maradhatott ereje közönséget izzítani, a végén pedig drukkolást megköszönni, ismét alsógatyára vetkőztetve – szegénynek az összes pénze rámegy így a  tulajdonosi „mezeket ki nem adunk!” ukáz miatti utólagos anyagi ellentételezésekre, mégis bevállalja – true arc!

Védelem

Tandia hiányától féltünk a meccs előtt, de kiderült, kár volt, a győri második sor nem állította megoldhatatlan házi feladat elé a hátsó sorunkat. A bajnokság végére különben is szépen összeérett ez a csapatrész, mint Faterom körözöttje 1-2 nap alatt, ha nem falja fel azonnal az ember. Ha nincs az Újpest elleni utolsó pillanatok beli kiengedés, kapott gól nélkül állnánk majd’ egy hónapja… Tegnap Ignja vállalta magára ismét a hősies mentések zömét, de ezúttal Lovresz bátyó is hibátlanul teljesített mellette, néhanapján még előretörésre is vállalkozva, mikor a Rába-partiak már megfogyatkoztak. A Király becsülettel dolgozott hátul, elpilledéséig egész szép párharcnyerési szaldóval, ám megfáradása után jogos volt a csere. Boti pedig ismét a csúcson, az idény egyik nagy nyeresége ő, ezúttal is remek védőmunka, és sokáig azt hittük gól, ám Lanza belepiszkált a fejesébe, így csak a kanadai táblázaton suhant előrébb a jó Boti. Mondom, jövőre Pascariu lapát, még 1 jó csere-középhátvéd és egy pótbalhátvéd igazolva + 2 akadémiás alabárdos a szélekre és ez egy bajnokesélyes védelem lehet. Nem, nem ittam…

Középpálya

Bizony e szekciónk is szépen vállalhatóra hízott a szezon végére, bár sokszor még mindig úgy érezzük, ha valahol, hát itt vagyunk picit lukasak, vagy legalábbis rövidek keretileg. Zsivány hetek óta erőn felül teljesít, de az a baj, benne nagyon nincs is több, és ez a hajtós, ám szürke játék mondjuk egy középcsapatos vagy kieső-közeli Honvédba elég lenne évekre, jelenleg jobban örülnénk egy jobban passzoló és lövő játékosnak. Nem bántásból írom, megkedveltük Borist is, persze, jó gyerek, csöndes, szerény, de akkor is ezt érezzük. Ennek ellenére a tegnapért (is) jár neki (is) a taps. Vécsei most kicsit haloványabb volt, nem jöttek a tért ölelő labdák és a nagy meglátások sem, persze rossz sem volt, hiszen azért rendesen megküzdött a győriekkel középen. Hidi viszont… Patrik eddigi legjobb kispesti meccsét játszotta! Már az első félidőben folyamatosan dicsértem jó szereléseit – végre keményen, nem lepattanva az ellenfelekről…, illetve meglepően jó arányban érkező jó indításait. És nem maradt abba a lendület a második 45 percre sem! Átlövés, amit még kitol a kapus, aztán egyre több feltűnés elöl, mi van ezzel a Patyával, mit adtak neki a meccs előtt…? És igen, jön a kapáslövés, púposodik a győri háló pont ott, ahol Piroska is kilőtte a sarkot a ’96-os kupadöntőn, a Kanyar és a Korzó hangja szimultán robban, Patrik nyakában a csapat, a hangulat pedig „ON”-ra állítva. és meccs végéig szól a „Csak a Kispest” meg a  „Maaaaarcooo Rossiiii„… és mindezt egy Hidi gól hozza el? Végre! Szürreális egy szezon, nem igaz? A középpályára érkező cseréink közül Nagy Geri játéka ezúttal nagyon tetszett, egyre jobb a srác, a következő idény lehet majd az igazi bebetonozódása a kezdőbe, de látnunk kell, hogy most akkor jött, amikor a Győr már fogyatkozva volt, így volt tere Gerinek előremenni, és támadásban ő sokkal izgalmasabb, mint szűrőként. Egy szó mint száz, jó volt nézni őt, amikor a győri hentesiskola egy eminense pedig lerúgta, egy emberként aggódott mindenki, de szerencsére nem lett baj… Diarra biztosítani érkezett a végére, Hanta szerint -ezt muszáj ideidéznem tőle- „van neki valami skillje, ami jó, csak azt nem tudom még mi az„. Hát igen. Mindenesetre most nem volt a baj az öreg Drissával, kicsit olyan Zsivány II. nekem ő, egy szürke, megbízható arc, akinél hosszabb távon több és jobb kéne, de a semminél/agymeresztő légiósoknál valamivel jobb. Meglátjuk.

Csatársor

Azt hiszem itt elég annyit mondanom: az egyénieskedésekkel együtt a 45. és a 80. perc között úgy éreztem, 2001 tavasz és 2007 után ismét van csatársorunk. Mármint nem csak papíron…hanem a szemnek is nézhetően! Lanza visszatért, néha önzőzött, még többet passzolt viszont, Martinezzel néha nagyon megvolt az összhang, az a bizonyos ihletett szikra. Nem ez volt amúgy az olasz reklamálócsászár legjobb meccse Kispesten, a végén sok rossz döntést hozott, de labdatartása és jó asszisztjai alapvető elemét képezték hatékony attakjainknak. Martinez elképesztő formát mutat az év végére: továbbra is tartom, hogy messze nem a legjobb csatár a keretünkben, képesség alapján Lanza, Dél és Diaby is előtte van, de játszatni kell, mert önbizalma az egekben, cselezni nagyon tud, gyors, és ez a 3 dolog olyanokat eredményez, mint a hatalmas kapufás suvasztása, vagy a két embert egyszerre befűzős önátfűző csele a második félidőben… hihetetlen forma, hihetetlen idény. Csamikánk viszont halovány volt, jó passz vagy beadás nem nagyon jött tőle, pedig ezért teszi őt a szélre Rossi. Cseréje Vernes Ricsi lett aki ügyesen húzogatott a jobb oldalon a rendelkezésre álló időben, szemmel láthatóan elvezve a játékot. Nem hinném hogy mellélövök vele, jövőre ő is alapember esélyes lehet Lanza majdani távozásával elöl, ha Tchami lessz az ellenlábasa, azt a párharcot könnyen nyeri majd. Egyre több kispesti a kezdőben, a padon… szép kép.

Kispad

Fölösleges írnom bármit is, a közönség verdiktet mondott tegnap, a tar taljánt percekig éltető kórus és vastaps képében, amire még az amúgy magának valónak tűnő Rossi is kiintett a publikum felé, sőt, a sajtószobában elmondta, edzőként ő még ekkora szeretet nem kapott, meg is van lepődve rendesen. Mi is, jelentem, még pedig azon, hogy milyen szisztematikus melóval és mit hozott össze ebből a keretből (hangsúlyozottan a magyar „élcsapatokkal” való összevetésben) idén. Tudatosan készültünk a Győr megverésére, és az első félidőben óvatosabb, majd a másodikban egy őrült támadássorozattal a vágyat siker is koronázta – Rossi megint jól komponálta meg a hadrendet. Év elején én még nem tudtam hova tenni a furcsa gesztusokat és csapat-összeálításokat produkáló olaszt, de a Fradi meccs óta én is megtörtem – rég voltam ennyire elégedett egy edzővel való hosszabbítás híre kapcsán, mint most. Az a mondata pedig, hogy „látni, kell, hogy azok a játékosok, akik hittek benne, itt vannak a keretben a szezonkezdet óta és köszöni nekik az éves munkát, aki pedig kihullott, kihullott„, külön 10/10 pontos nálam, ezt nem is kell külön magyaráznom azt hiszem. Szimpatikus csapat épül a keze alatt, és ez most nagyban köszönhető neki. Szép munka!

* * *

Az álom tehát tovább él, és annyira, de annyira jó lenne, ha két hét múlva a 8-as úton hazafele örömmámorban úszva autóznánk haza Szombathely felől, azon polemizálva, hogy ez a bronz mivé is lehetett volna ha még szerencsésebben alakulnak a dolgaink… merész, tudom, hisz még az érem sincs meg és semmi garancia nincsen rá… de annyit álmodtunk már, igazából 20 éve csak álmodozunk, egyszer teljesüljön is be a vágy… Álmodjunk hát tovább, zárásként pedig a keddi DM koncert előtt a zenekar ide vágó dalával búcsúzunk ebbéli hangulatunkat megjelenítendő.

 

Fotó: Babar, Lovi (1909foto.hu.)