Címke: beszámoló

Ez a Kecskemét már csak ilyen. Szentül hiszem, hogy előbb pottyannak ki az élvonalból, minthogy mi elvernénk őket valaha. Egyszerűen mindegy ki az edzőnk, kik a játékosaink, milyen formában vagyunk, vagy ugyanezek náluk. Egy Kecskemét-Honvéd egyszerűen független a valóságtól, annak sajátos mikroverzuma van, amiben csak egy igazság létezhet: a kecsói győzelem, és a Honvéd veresége. Uff, ez a törvény, kalumet jobbra továbbad.

Mit lehet ezek után írni? Milyen érzései lehetnek egy honvédosnak néhány nappal a meccs után? Mondjuk semmilyen.  Úgy álltunk a kivégzőosztag elé, hogy magunkban jó előre lerendeztünk mindent, megtaláltuk a hőn áhított lelki nyugalmunkat, békével adtuk át magunkat az elmúlásnak. Hazafelé a sztrádán alig-alig kerültek szóba az akkor még imént történtek. Pedig lenne miről beszélnünk, igaz, aljas, undorító, szemét dolog pont Kecskemét után, de ha valamikor, akkor most kell megrázni a tabufát, hátha lehullik róla egy-két ki nem mondott, vagy csak távolról kerülgetett érzés.

(Kitekintő: a blogger legnagyobb ellensége ugyebár az idő, mert itt kötelesség legfeljebb magunkkal és veletek szemben van, vagyis valamivel fontosabb, mintha állásból csinálnánk, de ettől még egy fikarcnyi többletidőnk sincs, vagyis a kecsói személyes, a játékosfikázás és a pécsi beharangozó most kissé összeér.)

Kezdjük ott, hogy ha még mindig lenne Magyar Néphadsereg, akkor a jelenlegi Gegét legfeljebb polgári szolgálatra soroznánk be, konyhai munkára, vagy bármire, de egy olyan elitalakulat karmesteri pálcáját, mint a Kispest, egész biztos nem adnánk a kezébe. Olyan nincs, hogy ő úgy az ész, hogy azt nem csak elhitetni akarják vele, hanem el is hiszi, és így reagálja le. A 2007-es Gege egy fantasztikus játékos, a 2012-es viszont legfeljebb egy vidéki kisváros középszar enbékettes csapatában lehetne helyi érdekű sztárocska, aki szombat este bárkit megkaphat „futballista vagyok” szövegével a kulrurház nagytermébe berendezkedett diszkóban, de nekünk ez most kevés. Az nem elég, ha meccsenként vagy egy, legfeljebb kettő olyan labdája, amit még Zidane is bevágna a brazil-francia alapján készített házaló-videójába, és havonta egy olyan lövése, ami vagy gól, vagy nem, de ha igen, akkor az visz mindent, ha meg nem, akkor a kapusé a hónap védése. Neki össze kéne fognia ezt a csapatot, és ha a másoknak nem megy, akkor neki kellene valami többletet villantania.

Megfigyeltük, ha jók vagyunk egy kiscsapat ellen, akkor Gege is jó, ha meg nem, és nem kiscsapat ellen, akkor jön a betli, és csak nagyritkán egy elfogadható-közepes teljesítmény, illetve a távolról kemény alibinek tűnő megoldások, bár ezekkel csínján bánunk, mert közben az is feltűnt, itt esetleg stílusbeli dolgok is bejátszhatnak. További érdekesség, ha egy ilyen kiscsapat ellen mondjuk rosszak vagyunk, akkor Gege is rossz. Ne, ezt ne csináljuk! Vagy mondjuk ki, hogy Gege alkalmatlan a rábízott feladatra, vagy találjunk ki valami teljesen mást. Azt nem lehet, hogy hétről-hétre végigtolja a meccseket, és közben mi szenvedünk (l. a poszt címét). Lehet, hogy nem ő a legrosszabb, de mi mégis tőle várjuk a legtöbbet, mert ebből a keretből ő az egyetlen, akit láttunk valaha hosszan remekül játszani, és itt most az sem lehet érv, hogy akkor még a szélen tolta.

Ne szépítsük, mert hazudnánk, de azért írjuk le és mondjuk ki: Gegétől ennél jóval, de jóval többet várunk, mert kurvára benne lenne. Engem már az sem érdekel, ha dacból teszi, csak csinálja, mutassa már meg, ebben a csapatban ha más nem, akkor ő az ész. (Basszameg, én meg közben képes voltam végignézni úgy egy olimpiát, hogy Ivancsik helyett végig Ivancsicsot mondtam, ha szurkolni kellett. Lehet látni, valóban idegesít a jelenlegi helyzet.)

A másik krónikus és kimondatlanul maradó tünet egy jó ideje szegény Debi, a Hemingway-éra előtti Honvéd utánpótlásából megmaradt utolsó mohikán. Smiljanic és Botis mellett tanulta szakmáját a felnőttben, most pedig a mindenféle pedigré nélkül érkező Ignjatoviccsal párban kell megoldania a feladatát (letennie a mestervizsgát), mi azonban mégis azt látjuk, hogy a vakrepülésre elvétve azért kapható Ignja mintha kettős feladattal lépne pályára. Egyrészt mint belső védő, másrészt, mint a Debi rendszeresen beficcenő hibáit, figyelmetlenségeit korrigáló valaki. Ez nem jó. Egy négyvédős rendszerben, ahol Lovric hónapok óta formán kívül játszik (róla később) nem fér bele két fő mínusz. Egy sem, kettő meg pláne.

Pedig Debi tavasszal még a válogatottban is bemutatkozhatott, vagyis legalább Szerethető Sanyibá lát benne valamit Rossin kívül, aki viszont minden héten a kezdőbe jelöli. Két kérdés azonnal adja magát. Egy élesszemű barátom szerint, valaki minél rosszabb, annál inkább lehet válogatott, vagyis igazolni véli a debütálást, ahogy azt is megérti Lipták, Laczkó, satöbbi ugyanúgy miért. A másik, hogy ennyire gyengék lennénk második sorból? Bjelkanovic itt van lassan másfél éve, láttuk már őt néhányszor játszani, de róla igaz az, hogy legjobb formája sem üti meg Debi legrosszabbját. Tandia most jött, róla semmit sem tudunk, csak annyit, hogy a kispadon mostanság ő ül Bjelka helyére, vagyis nála úgy látszik jobbnak tartja a szakvezetés. Aztán van még Lovric, aki ugyebár eredetileg belső védő, és csak szükségből játszott nálunk a jobbszélen, hogy mi már ott kedvelhessük meg az első féléve alapján. Legalább tesztből megnéznénk egyszer egy Baráth, Ignjatovic, Lovric, Novák/Vidovic összeállítású védelmet, mert

mert abban ugyan van két sérülésből visszatérő a balbunkóba, és ott van Lovresz is, de egy próbát talán megér. Debi szegény mostanság annyira, de annyira nem találja a helyét, hogy talán jól jönne neki néhány hét pihenő, esetleg néhány meccs a második csapatban, hogy újra felépíthesse magát. (Miközben persze azt se feledjük, Debi szinte végigjátszotta az elmúlt két évet alfától omegáig, Zalaegerszegtől Miskolcig, szóval van bőven meccs a lábában.)

És akkor Lovric. Az a Lovric, aki amikor megjött, sorra fejelgette a gólokat, abszolúte közönségkedvenc lett, ahogy sajátos mozgáskulturájával elindul felfelé, átlépi a felezővonalat, majd egy nagyot bikázik a labdába, hogy később beadásnak aposztrofálhassa azt a tévétársaság által kiküldött közvetítő. Mondjuk pontosnak csak elvétve neveztük ezeket a megoldásokat, de sokáig elnéztük, mert látszott rajta a hajtás, meg az akarat, hogy srácok, menjünk, csináljuk, ne tököljünk már annyit. Viszont azt sem szabad feledni, hogy egy ideje az ilyenek után már nem úgy ér vissza, már simán elfutnak mellette, megkerülik, hovatovább megalázzák. Lovric valahogy elvesztette azt a dinamikáját, amit érkezése után még annyira csodáltunk benne, lomhább lett, lassú, hibára hajlamos.

Figyeljük meg, az elmúlt időszak Honvédjának három kulcsfigurájáról beszéltünk az imént, akik lassan tartósan nevezhetők rossznak, gyengének. Tudom, kissé kinyílt a csipánk a tavalyi negyedik hely után, de épp akkor láttuk meg a hatalmas igazságot, hogy ebben a bajnokságban nem kell egy sereg extraklasszis az eredményhez, elég ha azok, akik megvannak, azok hoznak egy minimumot. De, hogy pont a kulcsjátékosok közül hárman ne, az sok.

Hogy mibe kapaszkodhatunk? Mondjuk a legutóbbi szezonban szinte végig szapult Délczegbe, aki közben megrázta magát, és mostanság szórja a gólokat (már egyáltalán nem a szegény ember Torghelléje). Vagy Diabyba, akit Supka egy téli edzőmeccsen még elzavart a vérbe, mert úgy viselkedett a pályán, ahogy az nem való, majd egész tavasszal körön kívül került, erre idén gólpasszokkal tömi a társakat. Netán Marshal, a kaposvári lúzer is néhány iszonyat gyenge kör után kinőtte magát, hoz egy remek átlagot, apróbb megingásokkal. Magyarán van perspektíva, és jó is ha a csatáraink jók, mert olyan úgy évek óta nem volt, de közben a Gege-Debreceni-Lovric-(visszatérő Kemenes) sortól várjuk mégis a hosszabbtávú koncepciót. Kellenének.

update: közben ránéztem fórumokon, és az derült ki, Gegét és Debit szinte kivétel nélkül mindenki dobná a kezdőből, Lovricot pedig vinné be középre, Baráthot át jobbra, és baloldalt Novák, vagy Vidovic. Félelmetesen egyrugóra jár sokak agya, ráadásul közben visszatért a jó Dieng Abass, vagyis nőttek a variációs lehetőségek.(További érdekesség, hogy mindenki másban nincs semmi érdekes, a csapat összetétele 8-9 poszton megegyezik a szurkolók által is elképzelttel.)

fotó: babar & lovi / 1909foto.hu

Ugyan korántsem mondhatjuk, hogy idei legemlékezetesebb produkciónkat nyújtottuk tegnap délután (a Vidi ellen idegenben, a Diós ellen otthon és a Paks elleni hazai második félidejében jóval átgondoltabb és jobb teljesítményt hozott a csapat), azért nem lehetünk elkeseredve. Ha az utolsó 20 percet feledjük, akkor úgy összegezhetünk: mégiscsak láttunk 8 gólt, abból 5 a miénk volt, és egyik se ronda, olyannyira nem, hogy a III. félidő című esztrádműsorban Nyilasi mester is akármelyikre bólinthatna, legalább akkora lendülettel, mint a Kispesten szép emlékezetű Ndjodo kartárs tette azt László Sonka orrcsontja vagy épp az öltözőbe merészkedő fradista utcai harcos orcája felé épp aktuális megposszanásaikor. Alapvetően dicsérni fogunk tehát (mert alapvetően ezt szeretjük tenni, ha a csapatról van szó), max néhol az olvasókkal együtt gondolatban megjegyezzük, hogy azért a végéért kár, és legközelebb vigyázzunk, nehogy megbosszulja magát mindez.

Kapu

A kapuban Kemenes végre elfoglalta a neki járó posztot az elvtelen hosszúságú eltiltása után, hozzá illő hasonlattal olyan szitu volt ez, mint amikor az 1992-93-mas (hmmm…de jó idény volt az focitéren is…) amerikai arénaturnén James Hetfield leégette a kezét, és jónéhány koncerten át csak énekelhetett, a ritmusgitározást, melynek cézárja a szakmában, egy roadie-ra kellett hagynia. Nos első újra-gitározós koncertje előtt lehetett benne némi drukk. Szabiban nem hinném hogy ez dolgozott, inkább úgy festett, mint aki belealudt a 4 (sőt a válogatott miatt 5) hetes szünetbe. Kegyetlen meccse tért vissza, az igaz, hisz a Kapos szökőóránként egyszer lőtt/fejelt kapura, jobbára csak álmosított – ez úgy fest, túl jól sikerült. A Kecsó ellen fel kell pörögni jobban, de az vitán felül áll, hogy alapvetően nyugodtabbak vagyunk a mi „ritmusgitárosunk” visszatérése miatt. Már csak az akkordlefogásra kell ismét ráérezni.

Védelem

A védelem az utóbbi hetek sztenderdjét hozta. Lovrics néha bántóan lassú, néha az utolsó pillanatban szerel határozottan, a la csúcsformás Botis. Néhol érthetetlenül ad el labdát, máskor mértani pontossággal ível be. Ma is feles teljesítményt hozott tehát, de nálam nagy kedvenc, így mégis valahogy pozitív az összkép-épphogy. Ennek ellenére Hanta nem mond hülyeséget, mikor beerőltetné középre Lovreszt, így a helyére mehetne Baráth, aki tegnap is kényszerposzton és tegnap is tanárian tolta. Már nem írok inkább rá semmit, nehogy elszálljon, na jó, annyit mégis: az idei év nagy meglepetése, Novák Alexisze ő, sőt. Tegnap 1 kisebb hiba mellett arisztokrata védekezést mutatott be hátul, gratulálunk. Ignja 2 halovány meccs után ismét megtalálta „cacak-i mészáros” feliratú vágóhídi bőrkötényét, és kegyetlenül takarított hátul, nem sokat gondolkozva vész esetén, hogy labdát vagy fejet talál-e. Imádjuk amikor ilyen. Debi ma Kemenessel együtt ivott az álommanó főztjéből, úgy tűnt. Volt 1-2 határozott, jó mentése, de sajna a 3 kaposi be ívelés mindegyikénél agyban máshol járt, reméljük, Kecsóra ismét előszedi az otthon a spájzban tartott, „palackozott 2009-es forma” feliratú elixírét.

Középpálya

Középpályán meglepő volt az idegenben tudottan harmatos somogyországiak elleni 3 védekező arccal való bekezdés, és hát olyan is lett az előrejátékunk: esetleges. Bár Pruki a sajtótájon pont ezt a formációt nevezte meg a sikerünk kulcsaként, szóval lehet, hogy én vagyok oktondi, és Rossi tényleg „tudja” hogy szokott posztcímkénket idézzem. Hidi sztenderdjét hozta, már mindenki szidja őt a környéken ahol állok, én még továbbra is hiszek benne, noha tegnap is körülményes és lassú volt, de most nem volt meccseldöntő hibája. Szimpatikus srác, annyira jó lenne, ha hosszú távon hozná azt, amit tavaly 1-2 alkalommal, amikor a Kubu málnaszörp helyett véletlen a Botisnak vagy Akassounak odakészített bivalyvérből ivott a meccsek előtt! Drissa Diarrát nem értettük hogy miért, aztán botlott lőtt egy gólt, adott egy önzetlen gólpasszt, elrontott 2 beadást és sokszor eltűnt a mezőnyben. Persze ha ennyit hoz minden meccsen, annyit kezdetheti Rossi amennyit nem szégyelli! Marshal Mufi javította debreceni kilengését, most remekül szűrt, már amikor labdához fért Hidi és Diarra mellett, ha meg nem, hát előrement csatárnak és gólt fejelt. Első kísérlete kapuralövésileg még katasztrofálisan totoja lett, aztán jött a felhőfejes, majd a második félidőben egy föld-levegő rakéta, ennek tiszteletére küldjük neki ezt a számot és minden elismerésünk. Azért legközelebb hagyjuk őt tisztán szűrni szerintem.

Ivancsics megmutatta, hogy a kiscsapatok ellen reális megoldás: a Paks elleni jó teljesítményét idézve próbálta feledtetni az elmúlt három forduló láthatatlan zsenge meccsperformanszait. Tegnap aktív volt, okos kapufát és higgadt gólt lőtt, hosszú indítása is ültek, míg ki nem fulladt az utolsó 20 percre. Jó lenne, ha mindig ezt látnánk tőle. E csapatrészbe érkezett Vécsei Bálint is, megint szélre kiszorítva (Rossi mester….neee…), ellenben leszállítva a szezon gólját, olyan ívhegesztést prezentálva, amire még a Dunai Vasmű feldolgozóegységeiben is csettintettek volna a ’80-as évek közepén. Játéka ma is tetszetős volt, kezdőbe akarjuk őt. Odia beszállása után jól mozgott, majd 10 perc után érthetetlenül eltűnt, nem mondom, hogy meggyőzött arról, hogy ő lesz az új kedvenc – igaz arról sem, hogy nem.

Csatársor

Dél csípett, rúgott, harapott és kavart elöl, ismét összehozva egy aprócska gólt, ez már a negyedik, konstatáljuk örömmel. Ha tavaly így kezdi az őszt, egy negatív hangot nem kap szerintem, úgy látszik kellett ez az egy év, meg a Rossi féle új szerkezet, többször kerül ziccerbe idén Gergő, és hibáz is sokszor, de a gólok is jönnek, így tovább. Diaby ismét megmutatta, hogy link és flegma csávó, aki többet fekszik mint Genito, de azt is, hogy technikailag veri Danilót, a tavalyi házisztárt, kár, hogy kevésbé gyors. Gólpassz, két kvázi-gólpassz, remek cselek, megoldások, jó lesz ez, ő tényleg kezdőbe való, bármikor megrázza magát. A támadósort frissíteni igyekvő Vernes tegnap inkább küzdött, mintsem varázsolt volna, de a hajtásra nem lehetett panasz.

Kispad

A túlbiztosított középpályát, Faggyas jegelését, Vécsei kispadon vagy balszélen sorvasztását nem értjük, de Rossit megint igazolta a végeredmény, bár a sajtótájon a Kaposvárt hozsannázó szózata („a futballt játszó csapat, max 2 gól a különbség a két gárda közt, óriási szerencse hogy nyertünk„) megint túlzásnak éreztem. Az viszont biztos, a keze tényleg szerencsés a taljánnak, jól keveri a lapokat, azaz basszus, csak oda lyukadok ki, hogy megint igaza volt. Ki érti ezt?

* * *

Kecsóra a hibákat és a bealvási hajlandóságot javítani kell, és akkor összejöhet az, ami még soha: bajnokin ütni a lilákat. Ott most nincs minden rendben, mi kászálódunk ki a gödörből – minden adott, hogy egy hét múlva a Kiskunságban a barackpála helyett a grappa legyen az úr 90 perc erejéig.

Kezdjük azzal, hogy mivel Pesten maradtunk, így megúsztunk egy legalább három órás kesergést hazafelé a sztrádán, ami úgy szokott kinézni, hogy általában négyen vagyunk a kocsiban, mondjuk a magunkét, de gondosan mindenki mást, és alapvetően rossz nekünk. Azzal, hogy a meccset Pesten, az Útwengeresek törzshelyén, a Pause caféban néztük, legalább kicsit beleszagolhattunk mi is, milyen az, amikor egy drukker a fotelból tehetetlen, mert bárhogy is ordít a tévének, az semmi egy valódi erőt adó szurkoláshoz képest, ráadásul felesleges is. Tehetetlen dühünk társaságában fogyasztottuk tehát az elénk rakott söröket.

Nem indult jól a meccs. Szegény Szemerédi nem akart egy Czucziéhoz hasonló debütálást, és a kóros megszeppenésre hajazó gólvonalon ácsorgást már az ötödik percben felváltotta egy rosszütemű kifutással, hogy Kulcsár betett labdáját már könnyedén stukkolja be az érkező Sidibe a hálónkba. Néhány perccel később ismét mattolták, bár ezúttal nem tehetett róla, annál inkább a jobb oldali védelmünk, aki engedte Coulibalyt betörni a tizenhatoson belülre, hogy szépen, és egyben teljesen védhetetlenül lője ki az alsó sarkot.

Szerencsénkre a hazaiak nyomása ezután már csak néhány percig tartott, mezőnyben feljöttünk, Norbinak is volt néhány védése, közte egy bravúrszámba menő is, megnyugodhattunk, sőt, a félidő előtt Vernes (akit a tévéközvetítés során rendre Vermesnek írtak ki) felpörget egy labdát magának, majd bevágja a bal alsóba. Parádés gól. Még bármi lehet.

És bármi is lett. A második etapban meg sem közelítettük az előtte látott harminc percünket, szinte összeomlottunk, fogalmatlanul szaladgáltunk, megfűszerezve egy nem kicsi Rossi-féle hibával. Mesterünk épp egy debreceni szöglet előtt szánta rá magát a kettős cserére, aminek következtében nem vettük fel az embereket, a Szűcsöt elengedő Marshal pedig pláne, így jött is a harmadik. Maradjon költői a kérdés, de az 52. percben mi értelme kettőt cserélni? Aki akkor bejön, az már a félidőre kész tény, minek várni hét percet? Olyan van, hogy valaki mondjuk érzi a lábát, kap néhány percet, hátha tudja folytatni, de ez kettős csere volt. Mit láthatott a mester hét perc játék után, amire így gondolt reagálni?

A további játékidő szinte gyalázás volt, közte Szemerédinek egy nem kis mozdulatával, amikor Sidibe lábai közül pöccinti ki a labdát, a saját testi épségét sem féltve. Kapura teljesen veszélytelenek maradtunk, hiába a debütáló támadó középpályás Odia, a gyors Tchami és a kerettel évek óta együtt élő Hidi behozatala. (Ja, a negyedik gól egyértelmű lesz, de az már nem számít.)

Ebben a meccsben most ennyi volt, mi sem feszegetnénk sokkal tovább, a lényeg, hogy szombaton verjük otthon a Kaposvárt, mert a fix(nek tűnő) pontok begyűjtésével, és a várható keresztbeverésekkel még akármi kisülhet majd az évvégi tabellán.

kép: Nemzeti Sport Online

Hát az álom, amiben ringatózni szerettünk volna még egy darabig, ahogy a kollega írta tegnap, végül is nem húzta sokáig, de azért ez az „ébredés” nem a legfájdalmasabbak közül való. Valahogy tegnap a meccs során végig lehetett érezni, hogy ez most nem a mi napunk, de nem azzal katasztrofális fátumszerűséggel, hogy rúgunk 600 kapufát és a bíró nem ad meg 4 tizit, kapunk 3 piros lapot és a gólvonalról is fölérúgjuk a ziccert – nem, egyszerűen tegnap hiányzott az a pici szikra ami a 2.-4. fordulók között a 2 bravúrgyőzelmet és a Paks elleni remek második 45 percet hozta. Kikaptunk, de tragédia nem történt, így is erőn felül teljesítettünk eddig, és reméljük,  1-2 patron még maradt a srácokban.

Mert jó lenne, ha maradna. Ha eredményességében moralesi, hangulatában dolcettis őszt szeretnénk -hogy a Rossi kapcsán már unalomig ismételgetett olasz analógiámmal éljek-, akkor bizony kell még néhány meglepő bravúr. Viszont pont ezen őszök alapjellemzői voltak a váratlan vereségek sora, a kötelező győzelmek helyetti szenvelgések is – tehát helyben vagyunk.

Nem mintha az MTK ellen nekünk a győzelem bármikor is kötelező kategória lenne. sajnos. Mióta csak nézem a Kispestet, az MTK sose volt egyszerű falat. A kora kilencvenesekben sem voltak habkönnyű meccseink ellenük, pedig a keret fényévekkel jobb volt a mi oldalunkon. Mégis, Jován, Balogh Róka vagy épp Horváth Csaba azért okozott bajos pillanatokat kapunk előtt… aztán az évtized második felében a keretünk kb. anblokk átment a Hungáriára, nálunk maradt a szegény ember vacsorája, békéscsabai és tiszakécskei különítményekkel, persze hogy rendszeresen oboa volt a jelünk az NB1 óvodájában. Aztán mióta az MTK fiatalít, hát valahogy az se fekszik nekünk, hol maguktól, hol Saskőy-segítséggel gáláznak Kispesten. Még a kiesésük évében is oda-vissza vertek minket, ez van.

Féltem a tegnapi meccstől, és igazam lett (utálom amikor igazam lesz). Mi dönthetett? Az MTK összeszokottabbsága? Lehet. Ott ez a keret 3. éve épül, nálunk 2 hónapja. A húzóemberek formája? Ott Kanta gólt, gólokat lőtt, hogy a supkai terminológiát idézzük, nálunk szerencsére nem kellett tizilövésen (és kihagyáson…) bosszankodni, de középen tegnap este is bántóan szürkék voltunk. Az MTK-nál működött a karmester szerepkör, nálunk akkor élénkült meg a dolog, mikor Vécseit az utolsó 10 percre bedobtuk.  Esküszöm, legközelebb rákérdezek Rossinál hogy Bálintot miért jegeli ennyire, bár a talján diplomatikus és közhelyszerű válaszait ismerve ezen erőfeszítésem nem sok eredménnyel kecsegtet.

Az MTK tehát játszott, játszotta azt amit tud, gyors elfutások, kontrák, kavargatás középen és dinamikus támadásindítások. Garami mester taktikai repertoárja nem éppen Monet palettájának színskáláját idézi multikoloritásában, de tényleg, évek óta nem találjuk az ellenszert. Még legutóbb tán Supka 2007 őszén, de akkor az az ellenszer a sokkal jobb keret volt nálunk. Tegnap megpróbáltunk, ahogy az idei szezon egészében, egy kicsit MTK lenni, sok gyors fiatallal, támadó szellemmel. Nem jött össze. Nem múlott pedig sokon, ha a gólunk 20 perccel előbb jön… – de nem jött előbb, és ezzel visszatértünk a posztunk kiindulópontjához – ez egy ilyen este volt.

Nem tudom kárhoztatni a csapatot, se kedvem, se érvem nincs hozzá. Miért is lenne? A srácok hajtottak, mint idén eddig mindig. A kezdőcsapattal nem nagyon tudtam vitatkozni a fentebb említett egy kifogásomat leszámítva. A cserék ültek. Talán Diaby volt indiszponáltabb, mint kellene, de aztán ő is vert egy gólt, a lassú danilósodási folyamatának jegyében. Czuczimarci későn reagálta le az első gólt, de megint védett két nagyot. Nem, nem lehet elverni senkin a port – és ez jó. Jó, hogy a csapat megint tapsot kapott, nálunk Kispesten sajnos ritka az ilyen közönségreakció, de pont ez is jelzi, hogy ezt a csapatot szereti a közönség. Csak szeressük tovább is, ha esetleg sötétebb hetek jönnek – erre is van esély, bár én pont meglepetésszagot érzek Debrecen felől fújdogálni. Meglátjuk.

A forduló rangadóját tehát elvesztettük, de emberek, a 6. forduló rangadójánál hogy egyáltalán szóba került a nevünk, ezt ki hitte volna 6-7 hete? Nem sokan. A jó rajt tehát megvolt, most a válogatott szünet miatti két hétben kiderül, Rossi milyen pedagógus, hogy merre indítja tovább a kispesti bárkát. Egy-két jó evezőcsapással benntartja a dereglyét a főáramban, vagy imbolyogva a part fele sodródunk? Hamarosan kiderül.

Fotók: Babar és Lovi – 1909foto.hu.

Hosszú, zsúfolt és fura hétvégén vagyok túl, melyet megkoronázott csapatunk tegnap esti „hogyan veszítsük el a negyedik helyet” roadshow-jának ezúttal diósgyőri állomása. Amikor tegnap reggel felkeltem, úgy festett a helyzet: szarul vagyok, a hangom féli elment, van egy csomó munkahelyi meló, amit meg kéne csinálnom, de meccs is jó lenne persze, menni kéne, meg hát hívott egy régi jóbarát is, aki most épp miskolci lakosként Diósgyőrött tolja a létet kis családjával, de máig szívesen emlékszik az évi 1 Bozsik-beli látogatásaira még az egyetemi éveinkből. Ő nem Honvédos ugyan, de élvezi a meccshangulatot, és a Kispesttel miattam valahogy szimpatizál, hát most helyi lakosként már a Dióssal is, szóval hívott, hogy menjek le Miskolcra, aludjak is ott, meccseljünk együtt, s a találkozó után afféle derék sörsznobokként meglátogatjuk hazai kézműves sörfőzés egyik fellegvár-szerűségét, a Gyertyánost egy jó tökmagos seritalért, aztán házipálesz, vacsora, majd reggel haza. De akkor mikor melózok? Ekkor jött a remek ötlet: szakítva az autós hagyománnyal, legyen ez egy retro út, megyek vonattal, 2 óra az út le és reggel haza, laptopon melózás oda és vissza, és reggel úgy eshetek be a kollégák elé, hogy minden kész, aminek kész kell lenni. Közben a csapat behúzza a 3 vagy az 1 pontot, és valamelyest feledjük az elmúlt hetek gázos dolgait. (Valamelyest…). Jó forgatókönyv, nem?

Természetesen k….ra nem így történt.

Tudtomon kívül az egész tervem már szombat délután dugába dőlt, mikor Bag környékén egy tehervonat fogta magát, és kisiklott, de nem ám egyszerűen, hanem leamortizálva a fél sínpályát. Lezárások persze, terelések persze, ám vonatszakos barátom vasárnap délelőtt telefonon értesített, így rászámolva a 2 órás vonatútra +60 percet, még mindig jó lehetek egy fél 3-mas rajttal a Keletiből. Jegyvásárlásnál a péntárosnő is biztosított: 1, max másfél óra a késés: azaz  fél 5 helyett fél 6-6 fele lenn vagyok. Tamás ki elém az állomásra, autóval a stadionig, ott alázzuk a DVTK-t (vagy jó, oké, szerzünk megalázkodva 1 pontot, most már azt se bánom), majd töksör és fieszta. Király.

Ez király, igen, így leírva, ám a MÁV-féle forgalomszervezés már kevésbé. A Szolnok határában fekvő Újszászig terelődött el ugyanis utunk, majd onnan vissza Hatvanig, egy masszívan 1 vágányos pályán, ahol kb. minden menetrend szerinti és azon kívüli hajtányt el kellett engedni, mint szembeforgalmat. No e szakaszon akkora ferspétungot szedtünk össze, hogy este 7-re döcögtünk be a Tiszai pu-ra, én a magam részéről síkidegen, elfüstölt gyomorral meg idegrendszerrel, de legalább a meló kész lett. Volt rá időm…

Tamással megtalálkozás, kocsiba be, zúzás a stadionig, pont lefújják a félidőt, nagy hörgés odabenn, de nem vidám, oké, ezek szerint még jól állunk. Akkor be kéne menni. na igen… csakhogy Diósgyőrben az első félidő végére a pénztárak már zártak, jegy, á, az már nincs árusítva, a szeku nagyon szigorú, nem engedhet be, mer’ kamerázzák őt fentről. Ez MI?! Régen a félidőben bárhova bemehettél, jobb helyeken ingyen is, hát úgy látszik ez a korszak véget ért, de hogy még jegyet se adjanak ki, pedig itt nincs még szurkerkártyás szenvedés mint a zöldeknél. Óriási. Aztán a sajtóreferensünk szervál egy tiszteletjegyet, én bejutok, a jóbarát nem, mert neki már nem jut – én persze bemehetnék mint klubsajtós, ha a diósi rendezők vagy a mi oldalunkról a regisztrációért felelős arcok nem kavarták volna el a belépési listát. Marad a tiszteletjegy, szegény Tamásnak meg egy közeli akácfa, de engem bíztat hogy csak menjek, legalább legyen beszámoló a meccs egyik koszlott félidejéről, pedig ezek után kb kedvem nincs az egészhez. (Azért persze van.)

Beérek, meghúzom magam a főlelátó sarkában, 2 sorral a szotyolázó Faggyas fölött, a diósi tömeg közepén. Az eredményjelző 1:1-et mutat, na nem rossz, eddig 1 Honvédmeccsről késtem csak le életemben, 2007 őszén a DVSC ellen, ott 0:1-ről fordítottunk 3:1-re, lehet, megint szerencsét hoz ez az elcseszett beengedési mizéria? Hát nem.

Félidő indul, Tisza kilép, lő, megpattan, gól. Ezt követően diósi fölény, majd fölállunk, és jön az, amit ti a TV-ben, vagy a vendégszektorban, vagy épp Hanta linkelt videóján láthattatok: a tegnapi második szívrohamos időszakom. Vécsei, Németh Norbi, Gege, Hidi, lőtt itt mindenki, volt egy rakat helyzet, a másik oldalon igazából egy nagyon nagy, amikor a (számomra meglepően) Miskolcon igazán népszerűnek bizonyuló Seydi lőtt közelről és Kemenes bravúrozott egy hatalmasat. De nem, nincs egyenlítés, nincs katarzis a végén, ez nem az ősz, amikor Sanyi a végén bebassza a 93. percben, nem az ősz, amikor Abass csizmaszárral is beveri, ez a kérlelhetetlen, keserű, balfaszkodós tavaszunk, amikor a hosszú idő után végre lehetőséget kapó Németh Norbi elé kerül a bőr, de ő mellégurít… Hol az a tökmagos sör basszus?

A lefújás előtt már népünnepély bontakozik ki a vasgyári katlanban, „Aki nem ugrál az kispesti, hejj, hejj„, ugrál a kemény mag, ugrál a szembeszektor, és végül ugrál az egész tribün, nyugdíjas és diák, DVTK sálas családanya és DVTK-söröket felszolgáló kishosztesz, csak egy szürke dzsekis és most már szürke arcú szerencsétlen ül a lelátó sarkában egyedül, aki már arra sem figyel, hogy ezért valaki mindjárt fejbesomja, hogy hé, te nem ugrálsz, hát kispesti vagy? És ha megkérdezi, hát, igen, kispesti vagyok, de azt hiszem senkinek sem jut eszébe egy mondatot sem pazarolni rám, mert látják hogy elég büntetés ez az idei focitavasz nekem és minden Kispesternek.

Meccs lefújva, a rutinos öreg csókák szókavalkádjában („Sanyikám, szedd magad, a villamosra nem férünk fel” „Jóska bá hol van?” „A WC-n, tudod már nem megy neki gyorsan” „Miskolc az Isten” „Csak beindult ez a Tisza gyerek” „ÁléálénemérdekelmáscsakaDiósgyőr” stb) húzok kifele a stadionból, mivel nem lettünk regisztrálva így sajtótáj sincs, de most nem is bánom, Tamás kinn vár, meséli, 2 lelátószelet közt pont belátta a pályát, csak a gólt nem, de azt most már  megérti, miért sírok annyit a Honvéd helyzetkihasználásáról. Sanyarú végszó, irány a Gyertyános.

Ahol a kocsmárosnő épp zár. Tökmagos sör? Á, gyerekek, már bezártam, bekapcsoltam a riasztórendszert, ti ide nem könyörögtök vissza. Hm. Mi jön még?

Hát ami még jött, az viszont már nem volt annyira rossz. A kolozsvári konfról hazaérkező Tamás ugyanis párjával, a szintén remek arc Julival és a csöppnyi Luca lánnyal vendégül látnak egy kiadós vacsorára, amit hasonlóan kiadós transzszilván sörszortiment-fogyasztás követ, barna és fehér Ursus-ok, Timisoaranák és marosvásárhelyi cuccok sorjáznak az asztalon az ágyas szilva mellett (amitől meg veszettül másnapos vagyok). És valahogy ez a hűvös este a diósgyőri vár tövében, ezzel a békés kis családi idillel, ezekkel a barátaimmal akikkel mindig jó eltölteni bármennyi időt, szóval ez valahogy mégis értelmet adott az egész napi szenvedéssorozatnak.

Ami viszont kevésbé boldogítja olvasóinkat, hiszen ez nem egy RobWarzycha élete blog, hanem a Kispestünk blogja. Ott meg most minden van a fókuszban csak az idill nem. Eddigi életemben rám is igaz volt a Hornbys alaptétel: ha kezd megfáradni az alaphangulat, a KLUB, a CSAPAT mindig ott van és segít. Tegnap ez fordítva történt: a recens kispestnihilizmus újabb, ezúttal diósgyőri megtestesülése után pont a személyes barátság és élmények jelentették a kapaszkodót – ami egyfelől tök jó, de a Honvédosság nézőpontjából inkább annak az indikátora: megintcsak szürke hónapokat élünk át és attól félek azok elé is nézünk.

Lassan pedig követelek Hantától egy lélek-helyrebillentő optimizmusfröccs-posztot, mert a tegnapi nap után az most nem tőlem fog jönni.

Címkép: hvg.hu