Címke: beszámoló

Nem elég a hosszú munkahét, nem elég az ebből következő szombati munkanap, nem elég az utóbbi hetek nihil játéka – mindezt ma este még megfejeltük az idény leggázabb teljesítményével. A kulcsembereit nélkülöző, ám egy Lencsével ezen az estén nálunk lényegesen erősebb kűrt futó Kecskemét az eredményt tekintve könnyedén győzött Kispesten – a gond az, hogy igazából a játék képét tekintve is… Osztályzataink egy borús hangulatban üldögélő posztszerzőtől érkeznek, akinek a holnapi koránkelés mellett a mai performansz miatt is tele a sípja.

SÁNTA: Az első és a második félidőben is egy-egy távoli szánalmaskodással veszélyeztetett a Kecsó, ezeket biztosan fogta. Másik 4 kapura lövés volt még a liláktól a meccsen, ebből négyet be is vertek, ezekről nem sokat tehetett a kapusunk. Néhány kisebb kórus megtalálta őt a meccsen, pedig most nem az ő lelkén szárad a vereségünk, így meglepő módon egy 0-t osztok ki neki. Tényleg egyszerűen nem kellett védenie…

LOVRICS: A védelem egészéhez hasonlóan olyan semmilyen volt. Az első 45 percben úgy-ahogy hozta, amit kellett, aztán mintha pályán se lett volna, poszttársaival egyetemben… 4.5.
DEBRECENI: Szokásos teljesítmény, valamivel visszafogottabb kivitelben… a szélvész Kecsó-kontrák ellen hagyományosan tehetetlen… 4.5.
BOTIS: Néhány fontos mentés, néhány áldozati szerepkör a szétfutott és -passzolt védelem közepén. Nem ez volt élete meccse, de a vereség sem az ő lelkén szárad egyedül… 5.
VIDOVICS: A védősor talán egyetlen elfogadható produktumát ő hozta le, és rajta láttam egyedül a második félidőben, hogy menne előre foggal-körömmel, „mert azt úgy kell”. Szellemiségéből adhatna a többieknek is – kár, hogy húzóembernek kevésnek bizonyult. 5.5.

TCHAMI: Tényleg egy dologra jó: ha elhúz, és mikor utolérik, akkor felrúgják, mint kakas a lósz*rt, utána pedig jöhet a tizi, esetleg piros az ellenfélnek. Viszont passzt, beadást és egyéb úri huncutságokat ne várjunk tőle. 4. Cseréje, Czár nálam kezdő lett volna, és hálátlan helyzetben (0:3-ra égünk, szétesett a csapat) beszállva is próbált színt és lendületet vinni a baloldalunkba. Sajnáltam, hogy nem akadt messzirőli lövőhelyzete, abban erős. Több szerepet neki! 5.
HIDI: Ez volt az a meccs és az az ellenfél, ahol Patrik bizonyíthatott volna az őt sokszor megtaláló hazai publikumnak, ehelyett, főleg a második félidőben csak azt igazolta: egy olyan csapatban, ahol nincsenek húzónevek és neki is fel kellene vállalnia valamit, mutatni valamit, ott annyit ér, mint a verebesi mágia Hegyeshalomtól nyugatra. Én nagyon szurkolok neki, de ez katasztrofálisan kevés… 3.
IVANCSICS: Mióta betették középre, itthon a Diós, és idegenben a simaGyőr ellen nyújtott elfogadhatót. Egyik se most volt… Már a Fradi ellen is vékony volt ez a középső-középpályás mutatvány, de akkor azt hittem, annál csak jobb jöhet. Tévedtem. 3.5.
DÉLCZEG: Önbizalom nincs, de most már nem csak helyzetbe kerüléskor: egyszerűen már az előtt sem, így helyzete sincs. A második félidőben már passzokat is rontott, ez korábban nem volt rá jellemző… ősszel a kezdőből való kimaradás, most a versenytárs hiánya béklyózza meg a lábait? Nem tudom… 4.

CEOLIN: Ha Inzaghi lesen született, akkor Ceo onnan is fog nyugdíjba menni. Ma is ékként kezdett, erre már nem írok semmit, megtettem a behariban. Amit ma nyújtott, a 0-hoz konvergál, de legalább néha lefutotta a lila védelmet. Erre lecseréljük…4. Cseréje Bozovics volt. Katasztrófa. Annak idején, mikor Hemingway idejött Kispestre, első éveiben mondogattam a focis/Honvédos barátoknak: legalább azt elértük, hogy ilyen Tangara és Bozovics félék nem veszik fel többet a mezünket. Eltelt 6 és fél év, és elöl ismét ez a darabos szerencsétlen esik és kel. No comment. 0.
HADZICS: A kapufája szép volt, kár, hogy ilyen lassú, hisz ha előbb tud lőni, a helyzet is jobb lett volna a gólhoz. Aztán volt egy csodás mozdulata, ha bemegy, az év gólja. Ehelyett megsérült, zsinórban harmadszor. 2 hete, a Zete elleniről szóló osztkönyvünket egy idézettel kezdtem a korzóról, akkor még vicces betétnek szánva azt. Most már attól félek, a sérülésein élcelődőknek igazuk lehet. 5. Cseréje, Faggyas azt hozta amit vártam: a Diósból, Debrecenből nyom nélkül kihulló bohócliger színtelen és szagtalan játékát. A végén vert egy gólt, de ott meg örömködés helyett inkább a labdával kellett volna sprintelnie a kezdőkör felé, legalább a látszatra adva. Lehet, hogy én vagyok megkeseredve, de úgy érzem, benne se bukkantunk új csiszolatlan gyémántra. 4.

 

* * *

Azt már csak halkan említem meg, hogy ma ebédszünetkor a kollégákkal egy közeli kifőzdében épp a menüt vizslattam, s sokáig töprengtem, hogy lencsefőzeléket, vagy a rejtélyes nevű portugál rizseshúst válasszam. Aki mer, az nyer felkiáltással végül az utóbbi mellett döntöttem. Most már utólag bánom: nem elég, hogy a remek fantázianévvel megáldott „portugál” erősen véleményes volt, de az is könnyen lehet, hogy ha már akkor ellövöm a lencsét, akkor esti kecskeméti menü már nem lett volna ennyire kellemetlen. Így azonban az lett. Konklúzió: elmegyek én is a brébe a válogatós természetemmel.

Hát megint így jártunk, osztkönyv kikerült, beszámoló késett, késegetett és visszatekintővé manifesztálódott. Viszont legalább a most következő rövid poszt keretében visszanézünk azért, csak így, a vállunk fölött a vasárnapra, 1-2 momentumot kiragadva a meccs felvezetéséből, a találkozó hangulatából, történéseiből, végül utózöngéiből. Gyorsan és röviden, hisz a napokban már Kecsó meccs, és az ottani beharangozási feelin’ telíti majd el kispesti agykamráinkat. Jöjjenek hát a gondolatébresztő kis bekezdések, aztán ha maradt még bennetek kommentolnivaló a recens posztjainkban már megírt észrevételeiteken túl, hát ne habozzatok, mint ahogy Supka mester sem teszi, ha szűrőt kell behozni a 80. perc táján…!

Felvezetés: szolgálunk és védünk.

A meccsre való készülődés valahogy bezsongta az egész négynapos ünnepet, a háttérből zizegve a fülbe, ám élesbe mégis igazán vasárnap reggel fordult. Hanta persze vegzál, hogy kéne még beharang, de ihlet az most kevés, főleg a szombat esti sörtámadás nyomdokain, erre kell vasárnap délelőtt gyógysör, persze, hát kapóra jön hogy nyílt egy új cseh kirendeltség a Ferdinánd sörház mellett is, a Szív utcában, csapolt Primátor, remek. Szolgáljon mentségemre hát a gasztronómia oltárán való permanens áldozás… no lényeg a lényeg, délután laptop a táskába, kabát a vállra, és indulás. Az Ecserin szállok fel a metróra, az aluljáróba lefele menet már hallom is a rendőrségi adó-vevőket, no, ezek már itt vannak? És igen, 20 rohamrendész áll a peron mellett, elhaladok mellettük, hm, kezdődő meccshangulat. villan át az agyamon, elmosolyodok, mire a vezetőjük odamordul. „Mit mosolyogsz, g**i?„. Hm. Ez igen. Irány a Népliget.

 

Meccshangulat, jelesre vizsgázó vendégszektor

A bejutás hosszadalmas, de nem a tortúra miatt (az most nincs), hanem kollegát várunk Hantával. Babar már ott van, gyorsan át is futunk az esélyeken, de két ekkora rohadt pesszimista, mint mi ketten, hát nincs még egy, így témát váltunk, mielőtt élve eltemetjük magunkat egy-egy vörös-fekete sálban az Üllői 129 előtt. Végre befut a hantai meccstárs is, irány a lelátó. Közben a mieink már megérkeztek, bloggertársamtól negyedszer hallgatom végig, hogy kéne egy csapóajtó a felüljáróra, ahonnan egyszerűen besétálhatnának a vendégszurkolók, érdekes sportépítészeti utópia. Gyorsan tolunk egy sört, ez a koradélutáni benesov-i vörös és világos 10-es korsók után kb. szentségtörés lesz, mégis bevállalom, így bűnhődésem méltó. Katasztrófa. Erről azonban nem csak én siránkozok, tehát nem pusztán a sörsznobizmus beszél a posztszerzőből, megnyugodhatunk. Táborunk hangol, jó hallani, alattam egy csorda megposszant 12-14 év körüli zöld harcos mantrázza a „Kispesti családok, hozzátok a kabátot” jellegű örökzöldet, ezt viszont nem jó hallani. Szerencsére a becsületesen izmos „Csak a Kispest” hamar elnyomja. Sajna a Fradi keménymag is bedörren ekkor, hát, hangjuk az van, el kell ismerni. Mégis, az egész meccsen le a kalappal a mi Kanyarunk előtt, ha a csapat is így teljesített volna, most 3 pont itt.

 

Hol az őszi Kispest?

No igen, témánál vagyunk. Mert hogy is teljesítettünk? Igazából gyengén, de nem tudom azt mondani hogy rosszul , mert sokkal több a jelen keretben nincs. A játékosok hajtottak és küzdöttek, erre nem lehet panasz – mással viszont van bajom. Eleve az alap-hozzáállás: már valhogy az első percektől abba az irányba mutatott minden, hogy jó itt az egy pont is. De tegyük a kezünket a szívünkre: stabilabbá váló játék ide, AbdiSomalia oda, azért ez a Fradi nem a ’96-os BL-menetelős, vagy a ’91-’93 közti számunkra verhetetlen mumusalakulat… Lehoztuk a meccset kapuralövés nélkül, hacsak az elakadó Botis ágyúzást, az eloktalankodott Csámi-stukkolást, vagy a két szánalmas átlövési kísérletet (by Gege és Hore) nem vesszük annak… Nem vesszük. Már osztkönyves kommentjeitekben Ti is kitértetek arra: Supkának mi a felelőssége. Vannak akik azt állítják: alkalmazkodva trébb keretünkhöz, eleve tudatosan váltott védekezőbbre tavasszal, eleve ezért nem a fiatalokat, hanem a szűrőinket küldözgette be az Üllőin cserébe vasárnap… Mások pont hiányolták a bátorságot, a támadóbb szerepű arcok (Erdélyi, Vernes, Faggyas) jegelését a padon, a győzelem eleve feladását egy annyira azért nem jó Fradi ellen. Az igazság mindig középúton van, ez nekem nagy kedvenc közhelyem: most is így érzem. A keret tényleg gyengült, mondhat bárki bármit, és végül is Supka a szerzett pontok alapján eddig jól sáfárkodik az összeállítással. Viszont az az indoka, hogy kényszerű cseréink miatt kellett védekezőembereket küldeni a sérültek helyére, nem áll egészen meg a lábán – az inetrjúban is ezért faggattuk arról: nem tartott egy talált Fradi góltól a végén, s akkor kitől vártuk volna az egyenlítést? A Hidi-Marshal-Hore kreatív magtól, előttük a holtfáradt és bozralmas inaktív napot kifogó Gegével és a csatárként tévedés Tchamival? Necces az ügy. Hol van az őszi csapat – sírtam kicsit az osztályzatainkat taglaló posztban, és most nem is a távozó arcokat akarom újból felsorolni, tényleg túl kell lépni, de a játék, a tervszerűség, a legalább meccsenként 3-4 szép és felépített támadás, az nagyon hiányzik. Oké, ez a keret van, ezt kell szeretni, de ez így nem fog menni sokáig változatlanul, előbb-utóbb kell valami építkezés is a meccseken, nem fogunk zsinórban győzni kapuralövések nélkül.

 

Ex-ikon?

Döme… a meccszáró jelenetekre mindenki emlékszik, egykori világválogatottunk és líblingünk rendesen kapta az ívet a takácsritás nyilatkozat alatt. Akkor még csak a bíróra posszant derék Lajosunk, viszont a későbbi híradások arról is beszámoltak, hogy bízony egy túl sok jóra nem vezető összehasonlításra is ragadtatta magát Döme, miszerint nem zavarja, ha drukkereink megtalálják, hisz azok úgyse értik, mennyire nem emlegethető egy nap alatt egy Honvéd és egy Ferencváros. Persze lehet, hogy a jó Döme ezt úgy vélte: egy Honvéd az ő szívében sose érhet fel a Fradiig, de valljuk be: az utóbbi hetek détáris sajtómegnyilvánulásait tekintve valószínűleg a másik pólus felé lenghet ki a mutató. A szidalmazó kórusoknál szerzőtársam rosszallóan csóválta fejét – hogy ezt azért nem kéne, s a trágársági részt tekintve ebben egyetértettem vele az eszemmel,  a szívem mélyén viszont szurkolóinkat értettem meg, nagyon is. Ezek után Détári még akár (ha nem lennének az előzmények) erkölcsi győztesként is kijöhetett volna a szituból, s úgy festett így is lesz: nem intett ki, nem szólt vissza. Aztán mégis elpattant nála valami és jött az ominózus nyilatkozat. Ismerve persze a médiát, lehet ebben kis ferdítés is, de ismét az előzményekre utalok vissza: én attól tartok itt nem ez a helyzet. Tovább nem is ragozom azonban a dolgot, csak egy mondat még a végére: nem véletlen, hogy tavaly tavasszal elkészült fejlécünkben kiket láthattok. Détárin egy pár másodpercig gondolkoztam (hiába, 1993 őszéig a világon ő volt a kedvenc játékosom: a világon, nem itthon: a világon), majd a dicső ’80-asainkból Kovács Kálmit vágattam be designer tesómmal az inkriminált háttérképbe. Akkor is tudtam, hogy jól döntöttünk, és most még inkább így érzem. (Ez saját álláspont, még a blogszerkesztőségben is megoszlanak a vélemények, hozzáteszem!).

 

Péntek

Péntek, Kecsó, munkahét utolsó előtti napja, kötelező győzelem kéne legyen, a kecsói bloggerek már tolják is az önleíró jóslatokat, Bori, Tököli eltiltva, a már most névlegenda Gyagya sérült… nagyon nehéz lesz ez azonban, ebben aztán egyetértettünk Supka maestróval! Nehéz bizony, pont a kötelezőség miatt. Nehéz, és mégis meg kell legyen: a szupernehéz, igazi értékmérő meccseink ugyanis most indulnak majd be és a Fehérvár-túrára jó lenne ha játékban még nem is, de önbizalommal továbbra is felvértezve menni. HAJRÁ!

Fontos pontot szereztünk az Üllői úti rangadón, így idén a zöldek egyszer sem mérhettek ránk vereséget, a két csapat közti táv maradt 13 pont. No ennyi a pozitívuma a mai meccsnek. Ugyanis a derbin mutatott küszködés láttán ugyanis inkább azon keseregtem a találkozó vége felé: hova lett az ősszel legalább nyomokban bennünk levő játék, a nézhetőség. Mert hogy ezekből most nem sok akadt.

Osztályzataink ebbéli elkeseredésünk is tükrözik.

 

 

SÁNTA: Az első negyvenöt percben jól élt együtt a játékkal, megfelelő ütemű kimozdulások és egy nagy védés került fel neve mellé a jegyzőkönyvekbe. A második szakaszban nagy bravúrokra nem volt szükség, de amikor kellett, akkor ott volt, és ma szerencsére kriminális kifutásait is hanyagolta. 6.

LOVRICS: Ivan védekező feladatát kisebb-nagyobb megingásokkal, de jól megoldotta az első negyvenöt percben, bár a Délczeggel alkotott toronyjobbszárnyunk belső kommunikációja és konnektivitása nem volt épp problémamentes. A második félidőt is keményen végigküzdötte, a végén fáradva csupán, de akkor meg jött a hármas sípszó. 5.5.
DEBRECENI: Jó kezdés, majd 1-2 lemaradás az első 45 percben, Somalia felé intézett elkésett becsúszása pl. majdnem infarktusig vitt. A második etapban hozta szokott, bizonytalanságokkal és biztos mentésekkel vegyesen fűszerezett műsorát. 5.5.
BOTIS: A korán beszedett sárga jelezte, hogy meg lesz dolgoztatva ma este a doki, és ez be is jött. A második negyvenöt percben aztán még nagyobbat harcolt, űzte-hajtotta a védelmünket – és még egy kapura lövésre is futotta erejéből. 6.
VIDOVICS: A meccs első felében flittermentes védőjátékot  hozva rombolt hátul. A második játékfélre aztán fejben megfáradt: a 67.percben nagy hibája akár gólt is eredményezhetett volna. Ezt követően több bizonytalanság is becsúszott a tuti favágások mellé. 5.5.

TCHAMI: Eszetlen megoldások elöl, hősies és hasznos védekezés hátul – ez az első negyvenöt percének zanzája. A második félidőben Hadzics lekapását követően előbb a jobboldalra váltott ki, majd társék, végül egyetlen előretolt csatár lett – játéka minden egyes posztváltással siralmasabbá vált. Lássuk be: ha ő az univerzális emberünk, az már régen rossz. 5.
HIDI: Szédelgett, mint Bárdos András ősszel a Harmadik félidő c. műsorban: mintha maga sem tudta volna, mit is keres az Üllői úti rangadón. A második félidőre sem javult a helyzet. Légüres térben kóválygott, a labdával alig találkozva, ha mégis, hát buta és gyámoltalan asszisztokat kiizzadva magából – ez ma nagyon gyengus volt. 4.
IVANCSICS: Mint a Fradi pálya csapolt söre: ízetlen és savanykás volt. Alibijátékát mindössze 1 zseniálzsuga színesítette a 65.perc táján, köténnyel alázva egy zöld-fehér védőt. Nem tudom mi kell, hogy történjen vele, de ha így megy tovább, ez szervező poszton kevés. NAGYON KEVÉS. A legszomorúbb pedig az: nincs is vetélytársa a keretben jelenleg. 4.
DÉLCZEG: Kezdésként meglepő módon a jobbszélre lett száműzve, és azt már ősszel is láthattuk, hogy nem ez az ő csúcsposztja… A második félidőre, ékbe visszatérve feljavult, de kéne mellé egy dr. Csernus hogy végre elhiggye magáról: ha megkapja a labdát az egy az egyben is viheti a kapusra, nem kell mindig belassítani! Gergő, te lennél az egyes számú csatárunk, vagy mi, nincs Sanyi, nincs Danipaci, neked kell gólt lőni, nem kiszolgálni mást, mert nincs más! Szuri bá is megmondta, vidd be a válladon a liberót a kapuig… Iszonyat hiányzik az önbizalom. 5. Cseréje, Horváth Adrián egy kapura lövéssel írta be magát a Bohócliga citromdíjas tüzéreinek névsorába, másra nem maradt ideje…(-).

CEOLIN: Emberek, megvan az új Abass. Ennyi. Ma a szenegáli súlyosabb napjaihoz hasonlóan a cselei sem jöttek be, ráadásul állandóan lesen állt a 2. félidőben, ami viszont saját innováció. 4. Cseréje, Marshal talán ha kétszer ért labdába, és azok…hát olyanok voltak, ahogy Muflon barátunktól megszoktuk. 4.
HADZICS: Felmerül a kérdés: benne maradt még a múltkori sérülés? Nem sokat találkozott a labdával, bár próbált jó szokásához híven zavarogni elől, ma a hatásfok ebben alacsony volt. A második félidőre picit megpróbált bekeményíteni, de ma nem ment neki… ráadásul a végén megint csúful sántikált, nem lesz ez így jó. 4. Cseréje, Hajdú Norbi iszonyatosan akart bizonyítani, néhol túl is pörögte magát, de valahogy szimpatikus volt a hozzáállása legalább. 5.

 

* * *

A Vasas elleni, helyzet nélkül lehozott 3 pontos nyitányunk után azzal biztattam magam: ilyen trén még egyszer nem játszhatunk. A Zete ellen ennek megfelelően már voltak jelei a kombinatorika halovány manifesztálódásának. Ezek után a mai meccs kicsit megijesztett. Tragédia persze nem történt, végül is 9 forduló óta veretlenek vagyunk, 4. helyen száguldunk az éllovas trió után. Ami zavar, az az, hogy tavaszi teljesítményünkben a hosszú távú reményekre feljogosító momentumoknak nyoma sincs. Persze bízzunk abban hogy a kezdeti döcögést előbb vagy utóbb csak felváltja egy olajozott motormenet, de ennek legalább néhány minimálindikátorát jó lenne látni…! És a minimálindikátor az nem a középpályán joga bonito-zó Marshal-Hore-Hidi fantáziatrió, előttük csúcsékként az osti Csámi Krisztiánnal… A támadás lehetőségének totális feladása egy korlátos játékerejű Fradi ellen. Fehérvárott mi lesz? Diósgyőrben?

A Kecsó ellen jön a folytatás otthon, a mai és a Vasas elleni tompulat ott nem lesz elég, de még a Zete elleni mutatványt is fölül kéne lőni. Srácok, ugye menni fog…?

 

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Gyors mea culpával kezdenénk: megszokott cikk-kettősünkből egészen mostanáig csak az osztályozókönyvet olvashattátok a Zete meccs kapcsán, történt ugyanis, hogy a vasárnap fogta magát és elment, és míg kicsiny szerkesztőségünk tagjai egymásra vártak, a hétvége nyomott egy over-t. Nem is beszámolónak szánjuk hát mostani kis posztunkat, inkább gondolatok laza szövedékének a tegnapról, a máról és a holnapról – holnapon egyre inkább a jövő vasárnapot értve. Beszámoló helyett most tehát visszatekintő – a műfaj új, a lényeg a régi.

Visszatekintés: a meccs.

Érdekes meccs volt a szombati, az biztos. Érdekes, mert nem is csupán kettős, hanem sokkal több érzést csal elő belőlünk. Noha most sem játszottunk jól, ugyanúgy, mint egy hete, most is 3 pont lett a jutalmunk. Szenvedős meccs volt, mert  bosszantóan hiányzik az őszi kvázi tudatos játékunk. Kellemes meccs volt, mert hangulatban elhozta azt, amit a Vasas elleni nyitány még csak nyomokban: a napsütéses, igazi tavaszi délutánt, amikor jól esik kortyolni a csapoltat a korzókorlátnál.  Valahogy, most visszanézve, igazából a kellemes emlékek maradtak meg: Gege remekbe szabott dugója, Ceolin jó kiugrásai ( a befejezéseket most borítsa jótékony homály), Tchami meglepő álompassza a brazil felé. Mennyit tesz néhány helyzet! Míg a Vasas ellen úgy jöttem haza, hogy király a 3 pont, na de ez nagyon sovány, most a Zete meccsről az előbb leírt momentumok ugranak be és máris más a szájíz. És akkor arról ne is beszéljünk külön, hogy milyen jó volt látni egy Pisont Pistát, egy Kovács Kálmit, Apunak meg Faragó Lajost, szóval jó ez, hogy itt vannak a régi legendák, legyen ez így továbbra is…!

Söríz, RW, Hanta, szkepticizmus.

Hanta kollega tréfásan megfeddett a minap egy kommentben, hogy állandó szkepticizmusommal rombolom itt a hangulatot, de hát ez van, kell egy ilyen arc is a blogszerkesztőségbe, aki visszafogja a túlzott optimizmusba néha belehajló társakat.  VH ugyanis laza 3:0-t várt, én meg fáztam a meccstől rendesen, ahogy beharangozónkban is ecseteltem. A vidám márciusi napfényben fürdőzve, kezünkben az obligát műanyagkorsókkal, az első félidő közepéig nagyjából ebben a szellemben, világnézeti különbségeinket ütköztetve próbáltuk visszaállítani a gyógysör intézményét segítségül hívva a pénteken túllőtt véralkoholszintünket. Mindezt azért érdemes felemlegetni, ugyanis bár szkeptikusan indítottam a meccsen, s a végén, ahogy írtam fentebb, mégis a kellemes feelin’ maradt meg, azért a józan ész tudja ott legbelül bennem, hogy csalóka a kép. Két, pszichikailag nem a topon lévő csapat volt a nyitó ellenfélduó, a Vasasnál a szokásos tulaj-káosz, a Zeténél a lét-a-tét fikcsi volt műsoron a felkészülés alatt. Tudjuk, nálunk sem fenékig tejfel az élet, azonban mégiscsak negyedikek vagyunk, a budapesti éllovas, a legerősebb(nek tűnő) középcsapat – vagy legalábbis az voltunk. A csapolt sör keserű íze is pont ezt hozta elő bennem: az egy nappal azelőtti, péntek esti szűretlen cseh csodákhoz képest a műanyagpohárban lakozó próbálkozás kicsit a mi őszünkre következő tavasz analógiáját sugallta…

 

Most akkor milyenek leszünk?

A keret gyengült, mondjon bárki bármit, és aki a játékunkon nem látja a kapkodó fogáskeresést, az ősszel nyomokban legalább látszó játékkezdemény eltünedezését, az vak. Viszont rögtön jöhet a riposzt: hova sírsz, barátom, amikor 2 meccs, 6 pont a tavaszi rajt? Az igazság nyilván középúton van, amiben pedig bízhatunk, az a tehetetlenségi nyomaték! A fizika törvényszerűségeihez menekülve támpontért, ugye, a lendület az egy darabig bármit elvisz – lendület az meg náluk volt, kétszeresen is. Egyrészt a remek őszi kezdés, majd a kis hullámvölgy után másodszor a Torghelle márkanevű farmotor által beröffentett novemberi flúgos futam. És ha erre a pozitív töltetre elkezd rárétegződni egy Fáy utcai győzelem, aztán egy Zete elleni siker, legyenek ezek bármennyire kötelező viktóriák, akkor is azt eredményez(het)ik, hogy az említett lendület nüanszokkal is, de hosszabbodik. Attól azért félek: dobogóig, negyedik hely megtartásig karcosan lehet ez elég, ahhoz már javuló játék is kéne, ahhoz viszont a jelenlegi keretet nem feltétlenül érzem abszolút megfelelőnek – és akkor itt jön mindjárt Hanta a rá jellemző mothy python-i logikával, és közli: „ez a csapat bűn rossz – simán negyedikek leszünk, ne viccelj„.

 

És akkor a végére…

…egy újabb pozitív hangulatfröccs, mert abból sosem elég. Hármas sípszó, tapsvihar a korzón, a játékosok előbb a Kanyar elé járulnak, majd az öltözőbe menet elvonulnak a korzó/tribün kettős előtt is. Faterom ekkor az általa egész meccsen dicsért Sorin felé rikkant: „Doktor Botis”!

(Hogy miért doktor? Annak idején a ’90-esek elején-közepén Lőrincz Emilt, mostani pályaedzőnket Lőrincz tanár urazta Fater, elismerve a higgadt játékáról ismert rutinos védőt. Később a nálunk megforduló Lőrinc Antal is megkapta tőle a tanár úr jelzőt – kb rutinosnak tűnt, kb higgadtnak tűnt Lőrinc abban a keretben. És valljuk meg, a Lőrinc név is sokat vetett a latba, he-he. Utána évekig szünet, aztán Szmicsó lett volna a következő tanár úr, de mire Fater felruházta volna őt e névvel, a szerb hátvéd dehonesztálta magát sajnos. S jött Botis, de a tanár úr már olyan elcsépelt lett, gondolta Fater, hogy kinevezte Doktornak- mert Prof azért mégse legyen, elég a doktori cím. Doktor Botis, mint egy rossz ortopédiai márka– csóválta fejét a névadási pillanatkor mellettünk Hanta a korzókorlátnál. Asszem ez ősszel, a Vidi ellen volt…)

Szóval Doktor Botis! Mire az aradi szamuráj mosolyogva felnéz, és csókot dob a lelátóra. Szürreális jelenet, de kedves jelenet: valahogy jó kedvet csinál hazafele.

 

 

Holnap…

…azaz jövő vasárnap, ahogy írtuk. A Fradi győzött Pécsett, így az eleve nehéznek ígérkező meccs még nehezebb lesz, lévén egy feldobott, önbizalomban dúskáló zöld sereg vár majd ránk. Most azonban én se félek! (Annyira.) Ez a Fradi nem jó csapat. Döme csinált egy rakkolós, a mi 2002 tavaszi (pont Dömés, míly véletlen) Honvédunkra emlékeztető szürke hadtestet, aki ugyan bárkire veszélyes lehet, de csak mértékkel. Mi most negyedikek vagyunk, messze a pesti rangsor élén, mikor verjünk hát oda-vissza Fradit ha nem most? Ráadásul az Üllői úti sasfészek se a régi, félelmetes hangulatú stadion. Itt már nem kell betojni. És ha a Zete meccsről megmaradó kellemetes emlékfoszlányok és az integető Botis doki képe rémlik fel, csak annyit mondok: most jöjjön egy kis optimizmus, bánom is én.

Fotók: Babar (1909foto.hu).

…és eljött végre a nap, amiért annyit siránkoztunk. És meg kell hagyni, a Természet most visszaadott valamit abból, amit 3 hónapig kőkeményen megvont tőlünk, hisz pénteken verőfényes napsütés, március elejéhez képest abszolút vállalható hőmérséklet, budapesti kisrangadó, amiért még utazni sem kell fél napokat át az országon, és hát a Vasas az ellenfél, ahol szokásos bohócliger káosz volt az úr az uborkaszezonban, lecserélt kerettel/edzővel, új befektetővel aki jön, na de mégsem, na de mégis – minden adott volt tehát egy remek tavaszi focirajthoz, mind feelingben, mind eredményben.

Szubjektív visszatekintőnkben most kevesebb lesz a szakmázás (sajna a meccsteljesítményünk nézve nagyon nem is lehet szakmázni), és annál több a zsigeri benyomás, érzés és hangulat – ez most egy ilyen hétvége volt, és mi ezzel a poszttal ünnepeljük a tavaszt.

Péntek, tavaszi szezon, nyitónap. A meló ilyenkor nehezen megy, nehezebben mint egy átlagos forduló előtt. Kiéheztünk, na. És hiába vesztette el csapatunk a gerincének a játszósabb futballért felelős felét, az igazi arcainak egy részét, akkor is ott a kellemes várakozási kín a fejekben, amint telik az idő, és már csak 8, már csak 6, már csak 4 óra van a rajtig. A szokott brancsom nincs az irodában, így egy fiatalabb kollegával megyek ki kajálni ebédidőben, aki udvariasan megkérdezi, hogy mikor indul a szezon és ki ellen kezdünk, mert a melóhelyen persze mindenki tudja, hogy Honvédos vagyok, igazából én vagyok „A_KISPESTES” (csak 1 kolleganőm élt abban a tudatban, hogy ugye én a „Kőbányának” szurkolok),  de nem az átlagos arc, hanem a makkantabb verzió. Hát, szegény srác, kár volt kérdeznie, kap  is egy fél órás gyorstalpaló előadást, az ebéd végére már azt is vágja, hogy mi az a Híd Akvizíciós Zrt. és miért megy Abass Vietnamba (nem mondom hogy e tudásra szomjazott reggel óta, de hát ő kereste a bajt a kérdezősködésével…). A szobatársam az más tészta, ő már egész héten látta rajtam hogy jön a rajt, mire visszaérek az ebédből, vigyorogva el is nyomja nekem a youtube-ról a Hemy-féle indulónkat, „remek” alapozás a délutánra, mit ne mondjak.

3 óra, indulás, most nem viccelünk, nincs beragadás a melóba, a megmaradó munkát inkább hazaviszem, de nem késhetünk. Át a városon, a tavasz kezdőhullámai mindenhol ott zsonganak, még az Alagút is valahogy vidámabban tátja a száját a Krisztina tér felé, a Lánchídon áthaladva a Duna kétszeres erővel veri vissza a koramárciusi napfényt, a Deák tér már szinte a kezdőtizenegyünket suttogja. Budapest fölött ott lebeg a tavasz, a bajnoki rajt, a Kispest-érzés. Imádom ezt az időszakot, minden percét ki kell élvezni…

Az újlipótvárosi kocsma már most tele van, pedig Öcsémék még meg sem érkeztek. Kirendelem az első sört, remek dolog a vendégcsap intézménye, a 3 sztenderd csapolt cucc mellett minden héten más a 4. csapra vert hordó, most például egy igazi tavaszköszöntő mézes sör, de nem a belga túlédesített iskola, hanem a komlóba decensen belesimuló mézízzel dolgozó cseh. Csodálatos. Mire végzek, befut Öccs és a Doktor úr is, meg egy negyedik arc, s bár a meccsre majd csak a testvérrel megyünk tovább, azért a hátralevő 1 órában csak a foci a téma. Jöhet a második kör, hisz a többiek hamar behoznak, úgy isszák a sört, olyan lendülettel, mint ahogy egy jó Diego húzott kapura nálunk annak idején. Másodikra jöhet egy jó pincesör, igazi érett illatú műremek, a legjobb ivósör Pesten. Méltó lezárása a kocsmai intermezzónak, búcsú a többiektől, Lehel térre csapatunk ki, villamos, Fáy utca. A viszonylatról leszállva fotós kollegánk már csorog is ki az Éva presszó hatalmas AranyÁszok logója alól, jattolás, aztán gyerünk befelé. A gyülekező Kispest- majd Vasas szurkerek tömegén, illetve a biztonsági őrök szigorú arckifejezéseket próbálgató gyűrűjén át benn is vagyunk, ni, pont azon a kapun, ahol hétfőnként kocsival suhanunk át a heti focinkra igyekezve, most azonban nem kihalt a sporttelep, most tömeg van, most tavaszi focirajt van, vibrál a levegő, még ez a kicsit kisebb kicsit sárgább kicsit savanyúbb focink is ezt tudja adni, imádom a tavaszt.

A pálya füve igazi, télutói sárgászöld, a naplementével az éterben az uralmat átvevő alkony fényeinél az ilyen fűszínnek mindig olyan sejtelmes a hangulata, remek díszlet a meccshez. Az első félidő csupa élvezet – focihangulat van, fociérzés van, fociszag van. Igen, a tavasznak ez a friss illata, amikor keveredik a mezek, az izomlazító krém, a szotyola, a tökmag, a lassan kieresztő talaj illatával – a lelátón ha nem is direktben, de valahogy mégis érzi az ember. És hozzá a tétmeccs varázsa, igen, ezek már nem a hagymaszagú edzőmeccsek, itt élesebben csattannak a stoplik a sípcsontokon, délcegen dalol a vendégtáborunk, és a Vasas-függők is próbálják tartani a Kanyarunkkal a lépést, több-kevesebb sikerrel. Gege közben 2 tizit értékesít, váratlanul nyugodt hát ez első félidő vége.

A második aztán felejtős. Nekünk nem szabad elmenni 2:0-ra, ez már lassan evidencia. A csapat ilyenkor leül, besül, megáll, Supka sem találja az ellenszerét ennek, nem értem. A második 45 percben igazából csak a Vasas van a pályán, még jó, hogy Sánta extázisban véd, még jó, hogy velünk van a kapufa, és jó, hogy Szabó csak a 85. percben szépít. Meleggé tesszük a végét, az utolsó percek görcsösek, megint jön a Kispest-para, ezt bírom, kijövök pihenni, kikapcsolni a meló stresszéből, de ez sokszor rosszabb mint az, itt a tavasz, itt a stressz, remek, no de végre sípszó, lefújják, vége.

…vége. Behúztuk amit be kellett húzni, igazából Honvéd-helyzet nélkül. Kettősek az érzések belül. Riasztó a tudat, hogy a csapat egy épkézláb támadást nem hozott le, riasztó a kapkodó középpálya. De a tény, hogy így is sikerült nyerni, hogy a győzelmet nem kell magyarázni – azt tényleg sose… hogy a kötelező győzelmek a legnehezebbek de mi behúztuk, hogy jó csapatnak van szerencséje stb., és még sorolhatnánk a lózungokat. Most mégis ebbe kell kapaszkodni, vagy a pesszimista verzió mellett törve lándzsát marad a keserű szájízű várakozás, hogy még egyszer nem lesz ekkora szerencsénk. Jómagam alapjáraton az utóbbi lelkiállapot felé szoktam hajlani, most viszont szeretnék a másik felé fordulni. Mikor máskor bízzak abban, hogy a győzelem okozta pozitív töltet segít a csapatnak átlendülni a kezdeti nehézségeken és (bármilyen utópisztikusan hangzik is ez, de) tovább pörgetjük a jó idényünket? Magam se hiszem annyira, de ettől még próbálom – mikor ha nem most, amikor itt a tavasz?

Hazafele keretes szerkezettel zárnánk, vissza a Lehelre, beugrunk hát a sörözőbe, beugornánk, de már minden talpalatnyi hely foglalt, nem csoda, szomjazik az értő pesti nép a jó sörre, úgyhogy Combino, Rákóczi tér, igaz ez kerülő hazafelé, de hát ott a másik törzshelyecske, két pardubicky Porter kirendel, nagy mocskos guiness-es súlyosság, már maga a potrohos korsó is ezt sugallja, a fekete sör benne pedig csak mosolyog decensen. Mosolygunk mi is, ahogy leöblítjük, hisz itt a tavasz, itt a Bohócliga, itt a Kispest. Megjöttek.

Már nagyon vártuk.

Fotók: Lovi – 1909.hu