kérik a nyomorért kiharcolt tiszteletkrediteket, amik igazából nekünk járnak
írta az imént Á. cseten a hungaropoolistákra.
Remek mondat, megérdemli, hogy átfordítsuk örökérvényűre. Egyrészt, ugye, itt van Kuttor, aki a semmiből jött Mezőkövesd edzőjeként fakadt ki az Új Magyar Futballra, hogy jajj, szegény mi, az egész világ ellenük, ez így nem fair, nem tisztelik a munkánkat, satöbbi.
Aztán ott van a liverpooli harminc év, és a magyar közösségi tér viszonya, ahol órák óta más sem olvasható, mint évtizedek nyomora, amikor nekünk semmi sem sikerült, pedig. Az mindegy, hogy ebből a harminc évből látott három BEK-döntőt és két angol bajnokit, az egyiket 2004 környékén, a másikat talán tavalyelőtt, de az is lehet, hogy egy évvel korábban, és nem is biztos, hogy teljes meccs volt, lehet, csak félidőben kapcsolt oda. Micsoda kín volt, micsoda kín. (A köcsög ébresztő rosszul volt beállítva.)
Eközben mi rongyosra áztunk Győrben, kilátástalanul bámultunk ki a fejünkből valami december eleji pápai meccsen, ami arról dönt, hogy ki lesz télen a tizenharmadik; Hévízen, Dabason és hasonló helyeken játszottunk bajnokit – magyarul átéltük a Valódi Szenvedést.
És mi a jutalmunk?
“Amikor a hetvenedik perc környékén bezárják a büféket, akkor tudod, itthon vagy” bővebben