Ugyan sokszor leírtuk már, hogy imádunk túrázni, a legendás kisbusszal vagy valamelyikünk kocsijával vagy busszal vagy vonattal útra kelni, új és új stadionokat bejárni és ismerős helyszínekre újra beköszönni (Rohonci út, imádlak), na, ezen nincs is mit magyarázni. És mégis, itt is annyira igaz az “otthon édes otthon” kitétel, hogy bizony én gyerekkorom óta minden szezonban epedve várom azt a két hetet, amikor a 15 csapatos bajnokság miatti sorsolási szeszély okán a valamikor esedékes kétszer egymás utáni idegenbeli fellépés ellentételezéseként végre két hazai meccs jön zsinórban. Ezeket a meccspárokat minden szezonkezdetkor kinézem jó előre, bevésem a naptárba, és várom, nagyon-nagyon, hogy aztán akkorákat koppanjak rajta, mint az éji bogár Arany versében, vagy Véber Gyuri homloka a pápai bárpulton. Hát nem tipikus?
De az! És tényleg, ahogy visszarévedek a múltba, hát sorjáznak a példák. Kezdve a közelmúlttal, már a Rossi tar koponyája által fémjelzett érából, 2012 ősz végén Hali-Sió kettős itthon, egymás után, esélyes 6 pont, a vége csak 4, mert a szombathelyiek ellen csak ikszre telik (de legalább egy szép Báló góllal). Vagy tavaly tavasszal az FTC legyőzésének káprázatos estéje, hogy aztán a hétvégén a Kecsó ellen iksz legyen csupán. (Oké, persze a Kecsó ellen mit vártam? Meleg hógolyót? – kérdezné Öcsém és igaza lenne.) 2001 őszén Dunaferr elleni kiszenvedett remivel nyitjuk a hazai kettőst, de legalább utána rommá gálázzuk magunkat a Filipovicsos Hali ellen (6:1, Piroska zseniális). 2007 ősze, Supkával száguldunk a tabella élén, 5 pont távolságból röhögve a mezőnyre. Na mikor jöjjön a két hazai, ha nem most? Eredmény: Kaposvár 0:1, ETO 2:2. Nincsenek szavak. Ha meg összejön a 6 pont, az olyan is – az NB1B-ben a REAC-BKV kettős elleni (sőt, a Dunaújvárossal kiegészítve az már meccstrió volt itthon, halmozva az élvezeteket) lett két bűnrossz 1:0 és egy 2:0. Szétfagytunk, nem csúszott a házisör se, a játék katasztrófa. De legalább nyertünk.
Most is ilyen időszak van, Bozsik-menüt kínál a XIX. kerületi junkfood étterem, és hiába vártam ezt is nagyon, hát a Paks ellen lett egy nagy büdös tradicionális iksz, és most izgulhatok, hogy a tervezett 6 pontból legalább 4 összejöjjön, ehhez a Kapost kéne ütni, ami általában megy itthon, de a “hazai hetek” átka miatt most már kezdek félni.
Miért nem jön össze egyszer egy olyan év, amikor viszonylag jó lendületben kap el minket a hazai meccsduó és nem kényelmesedünk ebbe bele, hanem két emlékezetes meccsel zárunk? Most nem akarok szakmázni, nem akarok elemezgetni taktikát, hogy nekünk a Rossi érában nem megy a tuti 3 pont, a gyengébbek elleni siker, a kreativitást igénylő ellenfél elleni győzelem. Nem akarom a hangulatot elemezgetni, annál is inkább mert a sokszor csöndes Bozsikra most nem lehetett panasz, az UTE, majd a Paks ellen is dörrent a Kanyar és nem csak gyalázkodott-szörcsögött a Korzó. Nem, most csak panaszkodok magamnak egy kicsit, hogy nem igaz, itt a tavasz, imádom az Ady Endre út illatát ilyenkor este, a sötét mellékutcából (Endresz) kikanyarodni a Bozsik fényárja felé, a korlátnál nem vacogni hanem hatalmasakat dumálni a srácokkal a langyos tavaszi szellőben, és nézni a Hengermű sötét tömbjét a háttérben, arról ábrándozva, hogy vajon lógtak-e fürtökben ott munkások az ’50-es évekbeli aranykor idején.
Hát ezért várom mindig a hazai meccsduókat, főleg ha tavaszra esnek, és ezért böki a csőröm, hogy idén megint max 4 pont jön össze. Na de Kispest! Az a négy pont meglegyen! Most pedig elő a jó öreg Wilkinsonos Jako-t, ideje felkészülni a csütörtök esti focinkra.
Szombaton meg jöhet a “hazai menü” megmaradt része a Szentélyben.