Ahogy jeleztük a déli posztban, megpróbálunk idén egy(-két) új miniposzt-rovattal támadni bajnokik után, amennyire időnk engedi. Ezek közül a második az adott meccs -hangsúlyozottan szerintünk– legfontosabb momentumával, jellegadó karakterével, a mi kollektív szurkolói emlék-könyvünkbe leginkább beillő részletével, történésével foglalkozik egy rövid visszapillantás erejéig. A tegnapi meccs kapcsán pedig nem is kérdés, hogy ez a momentum mi lehet…
Bár már a beszámolóban is erről értekeztem bekezdéseken át, nem lehet elégszer kiemelni, hogy milyen jó érzés igazi meccsen lenni. Nem csöndben állni, nem a saját szarkasztikus hülyeségeinket mantrázni-hallgatni, amit önvédelemből szónokolunk egymás felé, mintha tényleg röhögni való lenne az, hogy folyamatosan aláznak minket, hogy nincs normális keretünk, hogy tarkóval fejelő Kone 10-ek ülnek a padon, hogy 200-an maradtunk, de máshogy ezt nem lehet kibírni. Az (ön)irónia a gyengék fegyvere, tartja a mondás, és mi meggyengültünk az elmúlt évek alatt.
Ezért volt tegnap nagy szó, hogy – még ha összevetve a gyerek-és ifjúkorunk nézőszámaival, ott a tegnapi tényleg egy jó közép/gyenge kategóriás Csepel/Gázszer/Pécs meccsnek felelt volna meg csupán, de az akkor volt, ma meg ma van, és a közelmúlthoz mérve a tegnapot, olyan kaliberű meccshangulatot eredményezett ez a tegnap-kicsit-többen-voltunk-a-szokásosnál, mint a ’98 tavaszi DVTK elleni hazai nyitány vagy a Vác elleni stadionavató. A mostaninak szinten hasonló volt a jelentősége.
Nem lehetett nem észrevenni a játékosainkon az eggyel magasabb fokú hajtást és lelkesedést a meccs során végig, és az örömöt, ahogy a Gyulagólnál végre volt hova kifutni őrjöngeni, a tomboló Északi Kanyarhoz. Megkockáztatom, ha a tavaszi posványban toljuk le ezt a meccset, marad a 0:0. Vagy 0:1. Nagyon, nagyon sokat jelent a pozitív energia a lelátóról. Nekik is és önmagunknak is, mert ilyen hangulatban sokkal jobb játszani, de drukkolni is. Ennyi…
Remélem ezt most minden felelős látta, és érzik, hogy ezt meg kell tartani, amennyire lehet.
És még valami.
Az első félidő közepén egy Vad II. ítéletnél egyszer csak félrelökött valaki és köztem és Hanta közt lezúzott a korzólépcső közepére, majd jellegzetes hangon elküldte a bírót a szerinte őt megillető helyre. Ez a bizonyos elküldő kolléga egy régi korzóarc, akit évek óta nem láttunk, de 3-4 éve, amíg rendszeresen kijárt, ez minden meccsen előadott esztrádműsora volt, a jellegzetes lerohanás, bíró/partjelző/ellenféledző kiosztása és verbális eliminálása éles gesztikulálással, epic orgánummal, majd gondterhelt, de jól-végeztem-a-dolgom arckifejezéssel nyugtázott visszatérés, föl a korláthoz. Na hát ő is visszatért, legalább a tegnap erejéig, mi meg Hantával egymásra néztünk és egyszerre mondtuk ki: itthon vagyunk!
Ezt pedig már rég éreztem a Bozsikban :).